A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (25. kötet, 1-4. szám)
Pándi Pál: „Kísértetjárás" a magyar irodalomban (1830-1848)
PÁNDI PÁL temettem az erdőben egy bokor alá." Ezt a jelenetet jelképnek is tekinthetjük, 48-as jelképeink egyikének. Reformkori irodalmunknak erről a gondolatokban gazdag, s az új szociális tendenciákra is rezonáló vonulatáról szólva, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Czakó Zsigmond különös egyéniségét s különös művét a Leonát. Czakó 1847 decemberében, huszonhétéves korában, a Pesti Hírlap szerkesztőségében agyonlőtte magát. Drámái közül a Kalmár és tengerész (1844) és a Végrendelet (1845) nagy sikert arattak, ezt követő műveit már hűvösen fogadta a kritika és a közönség. A Leona ha nem is mint színpadi mű, hanem mint drámai költemény, mint filozofáló romantikus tragédia figyelemre méltó alkotás. Czakó halála és szelleme című írásában Vasvári abban jelöli meg az író tragédiájának legmélyebb okát, hogy „Az emberiség, mely felől egykor oly magasztos eszméket ápolt kebelében, az emberiség . . . apró hangyák tömege lőn előtte." Czakó emberiséget hordozó gondjairól és magányáról szólnak az írótársat gyászoló verseikben Petőfi és Arany is. A Leonát 1846. augusztus 17-én mutatta be a Nemzeti Színház, de a színművet még Egressy Gábor, Lendvay, Lendvayné és Laborfalvy Róza játéka sem tudta sikerre vinni. A romantikus, patetikus dráma a szerző megjelölése szerint „Bizáncz környékén", a XIII. században játszódik; ennek azonban semmi jelentősége sincs. Czakó a maga válságának és elkomorult világnézetének a kifejezésére használja az „ősz" Ernstot, s fiát, Aquilt, s az emberekből való kiábrándultságát igazoló eleven illusztrációként mutatja fel Leonát. A német és a francia romantika, Vajda Péter és Lenau mellett hatott Czakóra a buddhizmus is: a Leonaban ennek a hatásnak a nyomait is megtaláljuk. Már az előjáték rendezőnek szánt utasítása jelzi, hogy nem közönséges műnek nézünk elébe: „Porkunyhó . . . Színésznek jobboldalon korszerű könyvek és holmi csillagászszerekkel megrakott állvány, mellette meglehetős tartalmú könyvtár . . ." Ernst az emberi világból kiábrándult, s a természetet vallásos rajongással tisztelő filozófus agg. Annak a természetvallásnak, annak a panteisztikus természetimádatnak emberiséggel szembefordított változatát képviseli ő, amelynek humanista megfogalmazását Vajda Péter műveiben ismertük meg. Ernst így oktatja fiát, akit utazni küld a nagyvilágba: „Igyekezz minden szükségeidet a mennyire lehet közvetlen a természet s nem az emberek kezéből pótolni; elkerülended az alárendeltséget és köteleztetést, mi a szabadság rabláncának első szeme." Az embergyűlölő természetimádótól nem idegen a dialektikus gondolkodás (mint ahogy Czakótól, Erdélyi barátjától sem), legalábbis egy-egy axióma erejéig: „Egy változatlan törvényt ismerek csak, a változandóság elvét, melynek kútfeje az örökkévalóság, mert a változandóság örökkévaló ..." S még a végletesen pesszimista bölcselkedés közepette is villan igazságfény: „ne keress e földön paradicsomot, ne boldogságot. A boldogságróli tudat emlője a boldogtalanság dajkájának . . ." Hiszen a boldogság csak az „irániai hit", s ez „reményből épít, de mindig csak kezd, soha sem végez, mert e tiszta halálé." (Előjáték.) MTA I. Oszt. Közi. 2.5. 1968