Nagyvilág, 1958 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1958 / 4. szám - DOKUMENTUM - Szalatnai Rezső: Pett Bezruc és a magyarok

PETR BEZRUC ÉS A MAGYAROK Petr Bezruc, a híres cseh költő, aki 1958 februárjában kilencvenéves korában el­hunyt, nálunk József Attila fordításai révén vált ismertté. Köztudomású, hogy József Attila három Bezruc-verset tolmácsolt magyarul (a Bányász, Ki áll helyemre, Leonidas címűeket). Ezek a versek előbb újságokban s folyóiratokban jelentek meg, utóbb — 1936-ban — az Anton Straka összeállította Cseh és szlovák költők antológiájában (Budapest, Renaissance-kiadás). Jóval Straka gyűjteményének megjelenése előtt Pozsony­ban és Kassán, az ott megjelenő magyar lapok és folyóiratok sűrűn közöltek Bezruc­­fordításokat. Petneházy Ferenc, Sipos Győző, Sebesi Ernő, majd Vozári Dezső, Berkó Sándor és Dénes Endre nem egyszer igen megnyugtatóan tolmácsolták Bezruc nevezetes kötetének, a Slezské písné (Sziléziai dalok) címűnek legkifejezőbb verseit. A műfordí­tók egyike, a Várnán lakó Sipos Győző, utóbb az egész kötetet lefordította magyarra (fordításait 1956-ban adta ki a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, bár, hogy csak megközelítik az eredetit). Az első magyar tanulmányt én írtam Bezrucról, a másodikat a háborúban tragikusan elpusztult tehetséges losonci fiatal költő, Berkó Sándor tette közzé a csehek legreménytelenebb évében, 1939-ben, Budapesten. (A Garami Emlék­könyvben, Népszava-kiadás.) 1937-ben a nyitrai Híd­köny kiadóvállalat egy cseh és szlovák irodalmi antológiá­mat adta ki, ebben volt akkor a legtöbb Bezruc-fordítás. 1938 elején a Druzstevni práce nevű nagy cseh könyvkiadó s irodalmi szövetkezet közgyűlést tartott Pozsonyban, ha jól emlékszem, Vladislav Vancura elnökletével. Az egyik delegátus, egy prostejovi tanár, megtudta egy szlovák költőtől, hogy a magyar antológiában Bezruc-versek van­nak. Fölkeresett s arra kért, küldjem el könyvemet és Straka könyvét is Petr Bezruc­­nak, akit ő személyesen ismer. Petr Bezruc, mondotta az illető, emberkerülő, hallgatag természet, de ő olyasvalamit tud róla, ami nem ismeretes Cseh- és Morvaországban, tudniillik, hogy Bezruc szereti a magyarokat. Biztosan örülni fog, ha viszontlátja ver­seit magyar köntösben. A prostejovi tanár kérését teljesítettem s Straka antológiáját és a magamét elküld­tem a megadott címre. Levelet is írtam ugyanakkor a cseh költőnek és megkérdeztem, ismeri-e Petőfit, s mit olvasott rajta kívül irodalmunkból? Mert a Bezruc-életműből nyilvánvaló volt előttem, hogy Petőfi jelentős hatással volt Bezruc lírájára. Petőfi hozzáigazította Bezrucot a népért folytatott harc művészeti problémájához és módsze­réhez. A hangot kapta Bezruc Petőfitől. Ismeretes, hogy Bezruc nagyrabecsülte József Attilát. Megírták nemrég, hogyan búcsúzott az öreg cseh költő fordítójától, a magyar költőtől, mikor az önként távo­zott az élők sorából. Itt most el akarom mondani, hogy levelem után néhány nap múlva Bezruc (polgári nevén Vladimir Vasek) válaszolt is nekem Branka nad Opavou községből, Morvaország és Szilézia határáról, ahol elvonulva, fák, virágok s állatok közt, egy kertes házikóban töltötte napjait. (Hetvenegy éves volt akkor.) Vékonyszálú, szép, szinte női kézre valló betűkkel írt levél volt ez. Nemsokára azután a pozsonyi Magyar Újságban megjelentettük Berkó Sándor újabb Bezruc-fordításait s ezeket is elküldtem Brankába. Mire Bezruc újból levélben válaszolt. A két levél közt érkezett meg első levelében jelzett ajándéka, Lolo a druhové (Loló és társai) című kis prózai műve, amelyet a költő ismerősei számára nyomatott ki néhány száz példány­ban. Az első levél, amelyből hasonmásban is bemutatunk egy részt, magyar fordításban így hangzik:

Next