Nagyvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - Schnurre, Wolfdietrich: Schmidt úr elintézte

- Hajajj! - sóhajtott Franz Schurek. - Ezt aztán jól a nyakunkra küldték. Nem gondolod, hogy túl kíváncsi ez a mi nyomozónk? - Jobban kell vigyáznod, Franz, ezt nem ejtették a fejére. - Ne nevettesd ki magad. Mi vagyok én, gyilkos? - Ne beszélj már ilyeneket! - Schurekné keresztet vetett. - Láttad, meny­nyire nézi a macska tejesbögréjét? - Felvette a bögrét és szemügyre vette. - Sze­retném tudni, mit bámult annyira rajta. - Egyáltalán mért van ez még itt? - kérdezte Franz Schurek. - Az a dög már rég lelépett. - Igaz - mondta Schurekné. - El is teszem az útból. Schmidt úr eközben elsőként elment a tanítóhoz. A tanító fiatal ember volt, s kiderült, hogy Bertramot nagyon kedveli, Schmidt urat azonban egyáltalán nem. Schmidt úrnak ez kifejezetten tetszett. Semmit sem utált jobban, mint azokat az embereket, akiknek egyszerre megered a nyelvük a nyomozótestület tagjai előtt. De talán a tanító úr meg tudja mondani, mivel tölti Bertram a szabad idejét? - Micsodát? - kérdezte a tanító. Körülbelül ebben merült ki a válasz, amit Schmidt úr a tanítótól kapott. A nyomozó ezután a falu lelkipásztorához ment el. A pap szelíd, korosodó férfiú volt, épp rózsáit kötözgette a kertjében. - Igen, ez a kis lurkó - mondta. - A mai élet! Olykor még a magunkféle is kísértésbe esik. Nem is tudja, mennyit segítenek nekem itt ezek a rózsák. Elhi­heti. A vasárnapi szentbeszéd előtt mindig fel-alá járok köztük egy kicsit, az em­berről azonnal levedlik minden szörnyűség és vétek, s újból erőt kap, hogy vigaszt nyújtson, s a hit tanúbizonyságává váljék. - Így tehát Bertramról - kérdezte Schmidt úr, és megtörölte bepáráso­dott szemüvegét - tisztelendőséged nem tud közelebbit mondani? - Tudja, őszintén szólva ez a gyerek . . . Sajnos, sohasem láttam őt a temp­lomban. De várjon csak! A gazdasszonyom pontosan tudja, hogy állnak a dolgok Schurekék háza táján. A gazdasszony fényes arcú, határozott asszonyság volt, mindenekfölött azon sajnálkozott, hogy Schurekné - amint a napokban értesült - hagyta megszökni a macskájukat. - Miféle macskáról van szó? - kérdezte Schmidt úr. - Hát a Pusziról - felelte az asszony. - A cicáról, amit akkor ajándékoz­tam nekik, mikor az egérjárás volt. De hasztalan, csak ilyen a világ! Az ember megválik egy jószágtól, amit addig csak becézett, azért, hogy örömet szerezzen, s mi az eredmény? Hagyják, hogy egy tizennégy éves suhanc tomboljon vele, aztán a macska megszökik. Schmidt úr ezután még ellátogatott néhány szomszéd házba, ahol nagyon tartózkodóan fogadták, aztán megivott egy pohár sört a falusi kocsmában, s mire beesteledett, ismét ott ült Schurekéknél. - Egy kicsit várnia kell - mondta a szolgálólány -, Schurek úr és az asszonyság esti ájtatosságra mentek. Schmidt úr megkérdezte, hová tűnt a macskájuk. - Ja, az - mondta a szolgáló. - Nem volt az semmire se jó. Soha az egy egérhez nem nyúlt, mindig csak krumplipürét, tejet meg nyalánkságokat zabált, ezért Schurek úr odaadta a fiúnak.

Next