Nagyvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - ÉLŐ MÚLT - Cs. Szabó László: A Nagy Szűz gyermekei. A görögökről

tart a peloponnészoszi Mani kínnal megművelt teraszain, szétszórt epiruszi falak­ban vagy a Pindosz hegy pásztorai közt. - Gyere ki a földből! „Hogyan? Nincs lábam.” - Váljék kapává a körmöd, Másik kezed tolja el a sírkőt. Micsoda parancs! Csak nő parancsa lehet, tíz körmét szegezve az orvvadász halálnak. S óriási szelídgesztenyék, százados tölgyek, platánok varázsvölgyén át Zagorába jutva a Pélion lábánál, vajon Akhilleusz, közel a hajdani királyságához, nem siratná meg ezt a mai mitalógiát, talán hasonlatosat ahhoz, amit sátrába hú­zódva, könnyek közt kipengetett a lantján: Hova méssz, ezüstöm, Friss bazsalikamágam, Hogy elhulljon a virágod? Nem szántak még fekete földbe, Én fiam, megbánod óránként ezerszer, Amiért a halált választottad. Leszálltál oda, aminek neve: Nincs soha vissza, Kettesben ott sohasem ülnek S nem beszélgetnek hármasban, Nincs ottan nász S ünnepet sohase tartanak, Nincs mező, ahol lovaddal játszódjál... Mintha a szerencsétlen gyímesi Pora Andrásné szívettépő férjsiratóját halla­nám: elnyújtott, egyhangú katonaköltögető panasza a csángó faluszélről nemcsak egy ismeretlen oroszországi tömegsírig hat el, hallják ezt a tehetetlen visszahívoga­­tót, perzsa nyíllal a szívben, még a marathoni síkon is.* Lelkileg semmi se ferdült el siralmasabban, mint a mai világvárosi ember vi­szonya a halálhoz. Amit illik nagyon titkolni, mert kínos magánügy, a legszűkebb családé (ha van), mint egy eltussolt milliós sikkasztás vagy kiskorúak megbecste­­lenítése. Halottat évszámra nem látunk, sokszor temetést sem. S ha látunk, ott is holmi szeméremsértésként vágják szemünk közé a halált, hamvasztásokon úgy tüntetik el az áldozatot - vagy inkább tettest? - sietősen, simán gépesítve, ahogy rendőrök szoktak kilopni titkos hátsó ajtón egy tömeggyilkost a felbőszült lincse­­lők elől. Régen vérségi, sógorsági, közeli s távoli rokon, barát, kolléga, volt haragos napokig álldogált, üldögélt, kávézott, kalácsot morzsolt, kortyolgatott a haldokló ágyánál, jöttek, mentek körülötte, s minél számosabb a búcsúzó, annál ünnepibb az elköltözés, a távozót nem tartóztatták szemforgatón hazudozva, csak másként viselkedtek megnőtt méltósága előtt, a távozó nem rimánkodta magát vissza az * Jancsó Adrienne egyik lemezén, SLPX 13865 B.

Next