Nagyvilág, 1982 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - ÉLŐ MÚLT - Cs. Szabó László: A Nagy Szűz gyermekei. A görögökről
1961-ben történt. F. L. Lucas cambridge-i professzor egyik könyvét olvasva megtudtam, hogy az első világháború küszöbén diáktársa s barátja volt Rupert Brooke angol és Békássy Ferenc magyar-angol költő, kezdő mindkettő. Nyári napokon néhányszor együtt föleveztek egy megénekelt falusi paplakhoz, amely bekerült azóta irodalmuk földrajzába. Brooke egy görög szigeten halt meg a Gallipolinál megkísérelt, szerencsétlen partraszállás után, a hazasiető Békássy csakhamar elesett az orosz fronton. Írtam a professzornak, meghívott, ebéd után átsétáltunk a Szentháromság kollégium legyezőboltos, világszép kápolnájába, amely méretre templomnak se kicsi. Abban a kollégiumban volt diák a két hősi halott, Lucas még emlékezett Békássy szobaablakára is. A kápolna jobb oldalán két világháború áldozatainak szenteltek föl egy különálló fülkét, kőtáblára vésett neveiknek. Sor sor mellett a főfalon, nem tudom hány névoszlop. Élükön Rupert Brooke, s egy oldalfalon, külön az „ellenségek”-é, de lélekben persze változatlanul a nagy iskola holtan is megbecsült alumnusai, német és magyar, a magyar: Békássy Ferenc, ékezethiba nélkül. Ősz volt, korán alkonyodott. Szótlanul nézegettük a semmitmondó neveket, kisportolt szép fiatalok serege, ki tudja hány szűz vonult mögöttük láthatatlanul a félhomályban. „Az év elvesztette tavaszát”, morogta a professzor a túlélők óhatatlan bűntudatával, pedig őt is felszippantotta katonának a hosszú mészárlás, bele is süketült egy kicsit az ütegnél. „Mint Athénben”, tettem hozzá szomorún. Hosszan rám nézett. Idézet volt a mondása abból a gyászbeszédből, amit Periklész tartott a peloponnészoszi háború első halottjai felett a Kerameikosz temetőben. Addig tartózkodó kedvességgel viselkedett a vendéglátóm, a kápolnából már úgy sétáltunk ki, mintha én is diáktársa lettem volna több mint negyven éve, kormányos egy nyári estén abban a csónakban, amelynek gyanútlanul boldog utasai közül kettőt kiszemelt prédájának egy jajszóval tele, másfajta csónakba az alvilág. Már csak nehezen megközelíthető, vad görög vidékek bontatlan faluközösségeiben s Kréta fellegverő, patriarkális hegyei közt nem avult még el a gyász öröktől örökölt szertartásrendje, több száz éves a legtöbb siratóének, de van, amire természetes ábrázattal ráfogják, hogy Trója ostromlóitól ered. Tudjuk, mivel kínálta meg egy sújtott ógörög család a halottnézőket, bizonyos fajta gabonapogácsával, állítólag még értik, hogyan kell készíteni. Hajadon lány akkor se kísérhetett ki holttestet a házból, ma sem teheti. Temetés után harmadnapon, kilencednapon, a harmincadikon s az első évfordulón látogattak a sírhoz, keresztény hitre térve a harmadnapot megtarthatták a pogány korból, hiszen akkor támadt fel Krisztus is, de a kilencedik nap termékenységi hitregéből származik: Démétér, a földanya, keblét marcangolva, összetépett fátyolban kereste étlen-szomjan, fáklyalángnál az elrabolt lányát, Perszephoneiát, „hosszú kilenc napon át kószált a mezőkön az Úrnő”, szól a homéroszi himnusz az őrjöngő anyáról, amíg a barlanglakó Hekaté végül elárulta, hova tűnt a lány, Hádészbe, a holtak fejedelme vette feleségül. De új, keresztény hitükön a harmincadnapi látogatást kitolták a negyvenedikre, mert a mennybemenetel előtt Krisztus negyven napig maradt a földön, ősiség és folytonosság összeolvad balladákban, siratókban, lakodalmi szokásban, gyászszertartásban. Ha az egymásra tipró, áramvonalasított világvárosi athéniekben komputerizált mai életformájuk széttépte is ezt a szövetséget, még ki