Nagyvilág, 2005 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2005-09-01 / 9. szám - Askildsen, Kjell: Martin Hansen kiruccanása
még nem tudtam rászánni magam, és hirtelen rájöttem, hogy elhallgatásaim és füllentéseim szabadságom előfeltételei és hogy beismerésem az autóban egy a helyzet által meghatározott nemtörődömség kifejeződése volt, melynek nem volt köze az őszinteséghez. Ettől a felismeréstől kicsit feldobva, fölálltam és visszamentem a kerti asztalhoz. A veranda ajtaja nyitva állt. Azt gondoltam, elmondom Elinek, hogy sajnálom, hogy azt mondtam, nem igaz, hogy Williammal lett volna találkozóm. Abban a percben kilépett a verandára. Apához megyek, kiáltotta, majd visszament a házba. Addig ültem, míg biztos voltam benne, hogy elment, majd bementem, becsuktam és bezártam a veranda ajtaját és fölmentem a hálószobába. Lerúgtam a szandálomat és lefeküdtem. Arra gondoltam, amit mondott: Ó, Martin, és hogy megsimogatta az arcomat. Egy idő után ködképekkel teli könnyű álomba merültem: sosem látott váltakozó tájakat láttam, amelyek bár nem voltak ijesztőek, mégis olyan erős nyugtalanságot és szorongást keltettek bennem, hogy föl kellett kelnem és gyorsan föl-alá járkálnom a padlón. Ez segített. Ez mindig segített. De nem feküdtem vissza. Kicsivel Eli hazatérése után - nem szóltunk egymáshoz, ő a konyhaablaknál állva nézett kifelé - odamentem hozzá, óvatosan hozzáértem és azt mondtam, sajnálom, amiért azt mondtam, hogy Williammal találkozom. Jó-jó, mondta. Magamhoz húztam a kezét. Nem te voltál az oka, mondtam. Ugyan, Martin, válaszolta. Nem tudtam, mit mondjak még, mégsem mentem el. Megfordult és rám nézett. Viszonoztam a tekintetét. Nem tudtam, hogy mi lakik benne. Hiszen ez nem változtat semmin, mondta. Nem, gondoltam. Vagy talán mégis?, kérdezte. Nem, válaszoltam. TATÁR SAROLTA fordítása Marguerite Duras