Nagyvilág, 2015 (60. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - Éles Csaba: A műemlékváros mint menedék és múzeum - A köztéri Hellász és Itália muzeális arculatának világirodalmi tükröződései
XVIII-XIX. századi egyetemes és különösen a német szellemi és művészeti neoklasszicizmusig. Az már azonban jóval kevésbé köztudomású, hogy - a kolostoroknak köszönhetően - ez a kontinuitás a középkorban sem szakadt meg (bár kétségkívül elvékonyodott), s hogy a kezdetei magában az ókorban keresendők. A keresztény időszámítás 100. esztendejében, egy ismeretlen szerző levelének részletéből ugyanis kitűnik, hogy már a rómaiak is tulajdonképpen múzeumvárosokként tekintettek Hellász leghíresebb poliszaira. „A görög városok ma kicsinyek és jelentéktelenek; maga Spárta és Athén csak árnyékai a múltnak és ma már olyanok, mint az elaggott vén emberek. De annál nagyobb tisztelettel járult eléjük. Légy tisztelettel templomaik iránt, légy tisztelettel történetük iránt.” A görögök földjéből eredő impulzusok azonban a neoklasszicizmus után is, a mai napig hatnak. Nem teremtenek már korstílust ugyan, és nem formálják a korszellemet, de időnként relevációként hatnak egy-egy íróra vagy filozófusra. Aki a szemével és a szellemével is beszívja levegőjét, az számos fontos kérdés megértéséhez közelebb kerülhet. Ilyen például az önismeret viszonyrendszere, a kultúra és a civilizáció kontrasztja, a tradíció és a modernség dialektikája. Nem utolsósorban pedig egyfelől a múzeum mint városi intézmény - másfelől a műemlékváros mint múzeum korreszpondenciája, közös andragógiai-antropagógiai üzenete. Az ezekkel kapcsolatos, az alábbiakban számításba veendő heurisztikus felismeréseknek - természetesen nem kizárólagos - vissza-visszatérő helyszíne Hellász és Athén szimbóluma, az Akropolisz. A modern korban először Renant ragadta magával az Akropolisz panorámája úgy, hogy hatásának himnikus tükre kivívta a kortársak (köztük a szigorú Flaubert) elismerését. „Olyan erős benyomást, amilyet Athén tett rám, soha, még csak távolról sem éreztem. Van egy hely, ahol létezik a tökéletesség; ez az, és nincs másik” - ezekkel a mondatokkal indítja útjára Ernest Renan az Ima az Akropoliszon (1876) című esszéjét. „Amikor megpillantottam az Akropoliszt, az isteni nyilatkozott meg számomra” - folytatja alább, és érzékelhető konkrétságában az egész klasszikus görög kultúra „mértéke”. Míg Renan az Akropoliszon egyszerre ébredt rá keresztény és klasszikus európai identitására, addig Justh Zsigmond ugyanott végérvényesen írói hivatására és a magyarsághoz való mély odatartozására. Más szavakkal: egyéni és nemzeti önismeretének egy-egy elemére. „Az Akropolisz, Zeusz temploma, a görög tájkép s minden, mi ezzel jár, lesújtott, érzem, élem az élet művészetét. Azt hiszem, e percben születtem, mint ember s mint művész. Azt hiszem, eddig vak voltam, s most látok” - írta Feszty Árpádnak, 1890. április 25-én. Majd bő két és fél év múltán, 1892. november 18-án így vallott Czóbel Minka költőnőnek: „Az Akropolisz tetején úgy éreztem, hogy megértettem (s tán) felfedeztem a magyar népet.” (Ezek a szavak megerősítik, miért tartottuk fontosnak és odatartozónak, hogy az I. országos múzeumandragógiai konferencián - 2009-ben, Széphalmon - beszéljünk, majd a 2010-ben megjelent kötetben írjunk az európai és magyar nemzeti örökség és önbecsülés, az emlékhely és a múzeum összefüggéseiről.)