Nagyvilág, 2015 (60. évfolyam, 1-12. szám)

2015 / 1. szám - TÁJÉKOZÓDÁS - Éles Csaba: A műemlékváros mint menedék és múzeum - A köztéri Hellász és Itália muzeális arculatának világirodalmi tükröződései

XVIII-XIX. századi egyetemes és különösen a német szellemi és művészeti neo­klasszicizmusig. Az már azonban jóval kevésbé köztudomású, hogy - a kolos­toroknak köszönhetően - ez a kontinuitás a középkorban sem szakadt meg (bár kétségkívül elvékonyodott), s hogy a kezdetei magában az ókorban keresendők. A keresztény időszámítás 100. esztendejében, egy ismeretlen szerző levelének részletéből ugyanis kitűnik, hogy már a rómaiak is tulajdon­képpen múzeumvárosokként tekintettek Hellász leghíresebb poliszaira. „A görög városok ma kicsinyek és jelentéktelenek; maga Spárta és Athén csak ár­nyékai a múltnak és ma már olyanok, mint az elaggott vén emberek. De annál nagyobb tisztelettel járult eléjük. Légy tisztelettel templomaik iránt, légy tisz­telettel történetük iránt.” A görögök földjéből eredő impulzusok azonban a neoklasszicizmus után is, a mai napig hatnak. Nem teremtenek már korstílust ugyan, és nem formálják a korszellemet, de időnként relevációként hatnak egy-egy íróra vagy filozó­fusra. Aki a szemével és a szellemével is beszívja levegőjét, az számos fontos kérdés megértéséhez közelebb kerülhet. Ilyen például az önismeret viszony­­rendszere, a kultúra és a civilizáció kontrasztja, a tradíció és a modernség dia­lektikája. Nem utolsósorban pedig egyfelől a múzeum mint városi intézmény - másfelől a műemlékváros mint múzeum korreszpondenciája, közös andra­­gógiai-antropagógiai üzenete. Az ezekkel kapcsolatos, az alábbiakban számí­tásba veendő heurisztikus felismeréseknek - természetesen nem kizárólagos - vissza-visszatérő helyszíne Hellász és Athén szimbóluma, az Akropolisz. A modern korban először Renant ragadta magával az Akropolisz panorámája úgy, hogy hatásának himnikus tükre kivívta a kortársak (köztük a szigorú Flaubert) elismerését. „Olyan erős benyomást, amilyet Athén tett rám, soha, még csak távolról sem éreztem. Van egy hely, ahol létezik a tökéletesség; ez az, és nincs másik” - ezekkel a mondatokkal indítja útjára Ernest Renan az Ima az Akropoliszon (1876) című esszéjét. „Amikor megpillantottam az Akropo­­liszt, az isteni nyilatkozott meg számomra” - folytatja alább, és érzékelhető konkrétságában az egész klasszikus görög kultúra „mértéke”. Míg Renan az Akropoliszon egyszerre ébredt rá keresztény és klasszikus euró­pai identitására, addig Justh Zsigmond ugyanott végérvényesen írói hivatására és a magyarsághoz való mély odatartozására. Más szavakkal: egyéni és nemzeti ön­ismeretének egy-egy elemére. „Az Akropolisz, Zeusz temploma, a görög tájkép­­ s minden, mi ezzel jár, lesújtott, érzem, élem az élet művészetét. Azt hiszem, e percben születtem, mint ember s mint művész. Azt hiszem, eddig vak voltam, s most látok” - írta Feszty Árpádnak, 1890. április 25-én. Majd bő két és fél év múl­tán, 1892. november 18-án így vallott Czóbel Minka költőnőnek: „Az Akropolisz tetején úgy éreztem, hogy megértettem (s tán) felfedeztem a magyar népet.” (Ezek a szavak megerősítik, miért tartottuk fontosnak és odatartozónak, hogy az I. országos múzeumandragógiai konferencián - 2009-ben, Széphalmon - beszél­jünk, majd a 2010-ben megjelent kötetben írjunk az európai és magyar nemzeti örökség és önbecsülés, az emlékhely és a múzeum összefüggéseiről.)

Next