Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)

2010-02-24 / 8. szám

O­II. évfolyam, 8. szám, 2010. február 24. r Csepcsányi Éva Izsóp, ezüst füstölők I. Tabernákulum zárt ajtaján Angyalkörmök csikorognak Paténába harapok Sebzett ínnyel morzsolom Kerubszárnyak Olvasó hűvös gyöngye II. III. imámat meg-meglegyintnek mellemen Tabernákulum ajtaján Angyalkörmök csikorognak Paténába harapok fogaim potyognak Sebzett ínnyel tördelem imámat És bizony mondom néktek Leborulnak oltárom előtt Bömbölve bezárult ködbe (izsóp, ezüst füstölők) És nem lesz annyi Konszakrált ostya Mely őket betöltse Vég nélküli mise van Ahol pápák ministrálnak És a Fiú úgy emeli magasba A kelyhet hogy megrázza A Mennyet Júdás zokogása Júdás zokogása Márványarcú szentek Magukhoz emelnek És hideg leszek sima Összezárt tenyérrel Szólhatok érettük (Közömbös kőarcom Fehér és fénytelen) És nem vallhatok nekik: Kivetett elvetett az Isten Márványarcú szentek Magukhoz emelik Hideg sima összezárt arcom Neonglóriámra Bogarak rajzanak Lábujjaimat elkoptatják Babonás asszonyok Alma mater Nagyszüleim Gránittömbben élnek Diófával benőtt Befőttes­ szilvaszemekkel Egy tekintettel nézik Az időtlen ablakot: Szomszéd, unoka érkezik? A tárgyak változatlan Konoksága egy-egy Világcentrum Nagyapám ágya széke A teremtés óta ott És ugyanaz. Nagyanyám örökkön­ teli Kamrából etet Nagyapám az élet titkairól Mesél kopogó nehéz Szavában megnyugtató A kín a halál, „ez a rend” - mondja És meghajol az értelem És állnak mindig ketten Gyökérben összenőve Egy tekintettel mérve A morajló világidőt ­lágyítás | irodalom www.nagyitas.hu Azt álmodta, hogy az anyja mégis­csak visszajutott Olaszországba ab­ban a tehervagonban negyvenhét őszén, vele viselősen Padovába, ahol egyszer, a háború előtt - me­lyik háború előtt? - kérdezett köz­be a lánya, a fekete hajú, gyönyörű Lucia, akit a nagyanyjáról nevez­tek el hetvenhét őszén, és eszébe jutott az az este, amikor az apja kocsmájában a helyiek azt mesél­ték, hogy Jugoszláviának vége, akárhogy forog Tito a sírjában. Augusztus volt, amikor egyes napokon a tenger olyan lágy, mint a hajnali álom rebbenő szövete vagy a frissen bontott kávé olajos, lélek­tisztító illata hajnalban, és friss ke­nyeret tett eléjük Maria, a felesége, alattuk meg ébredezett a városka. Ahol egyszer­­ folytatta Zappa, ügyet sem vetve a közbeszólásra, mélyre, a tüdőcsúcsán túlra szívta le a cigarettája füstjét, és nagyot kortyolt a kávéból, amit keserűn, méregerősre főzve szeretett, aztán beletartotta az arcát a napba, éj­szaka alig aludt, majd talán dél­után, gondolta, és kinyújtózott - egy aranyos ragyogású nap dél­előttjén meglátta a nagyapádat a Café Pedrocchi teraszán. Harminc­kilencben, pár nappal azelőtt, hogy Hitler lerohanta Lengyelországot. Mi köze a nagyinak Lengyelország­hoz? - kérdezte Lucia durcásan horvátul, és a fogával szétroppan­totta egy barack magját. Ott ült az öreg - folytatta Zappa zavartalanul olaszul -, hófehér öl­tönyben, és ahogy végignézte nagy­anyádat a szűk szoknyában, ahogy később mesélte, ő úgy érezte, hogy a férfi mindent tud a testéről, hogy a ruha alatt látja a sebhelyeket a csípőjén, azóta viselte őket, amióta nyolcévesen elnyerte a szomszéd fiútól a csúzliját, mert egyedül ő mert felmászni a fa legeslegtetejé­re, majd lejövök, ha kedvem van - vetette oda hetykén, tizennyolc ta­vaszán, és az ágak között, messze lent, látta a földeket meg a tengert, annyira félt, hogy a kapaszkodó körme alatt kiserkent a vér, végül este, amikor már mind hazamen­tek, valahogy lekászálódott, ponto­sabban leesett, és ahogy véresen, földesen hazaállított, a mostoha­anyja sikítozva tapogatta végig. Lu­cia, Lucia, te istenátka, apád majd meghalt miattad, kiabálta, hogy az utca zengett belé. Nem vagy az anyám, hagyj békén, mondta neki, és ellökte, úgy, ahogy volt, véresen­­maszatosan, aztán a nővére karjá­ba szaladt, tizennyolc tavaszán, ak­kortájt, amikor Zora Pécsett világ­ra hozta Lókötő nagyanyját, és egy szórakozott angyal, vagy az Isten, vagy a sors összevissza bogozta a jövő, a jelen és a múlt szövetének szálait. Aztán összeházasodtak, ideköl­töztek, és? - kérdezte Lucia, és bele­ásított a reggelbe, mert csak a te­­hervonatos rész érdekelte volna, a nagyanyád meg a nagyapád olasz volt, érted? - mondta neki a Zappa­­arcú kocsmáros, és lekiabált a szom­szédnak, aki a kapuval zörgött, hogy jó reggelt kívánjon, és megkérdezte, mi van a kutyával, öt kölyök, kia­bálta vissza a szomszéd, az éjszaka, az egyik tiszta fekete, és Lucia fel­pattant, megnézhetem őket?, kia­bálta a korlátra hajolva horvátul, persze, gyere át délután, mondta neki a szomszéd olaszul, és Lucia, mintha még gyerek volna, felugrott egy kicsit, a francba, tette hozzá, ahogy beverte a térdét, mennem kell, mondta az apjának, és a Zappa­­arcú kocsmáros újabb cigarettára gyújtott, talán majd egyszer elmesé­lem a tehervonatot, gondolta, aztán lesétált, hogy kinyissa a boltot. Aznap este érkeztek meg Lókö­tőék. Majd egy napot utaztak, és es­tére nem tudták, az ittlét vagy a fá­radtság boldogsága-e, amitől be­rúgtak még az első korty Malvazija előtt. Amikor a Zappa-arcú kocsmá­ros leült hozzájuk, és a csend fenn­akadt a szőlővel futtatott tetőtera­szon, Lókötő, kezében a Malvazijá­­val, kisétált a kocsma elé. - Lucia! - kiabált fel örömében, aztán elhallgatott, mert nem volt benne biztos, a lány emlékszik-e rá, egyszer beszélgettek Pulában, a Könyörületes Mária-templom mö­gött lévő kocsma egyik asztalánál, az az a kocsma, ahol a karcsú, feke­te pincérnő árnyéka úgy surran át a templom hófehér falán, hogy az ma­ga a kísértés, és Lucia hátrafordult, aztán öt különféle mosoly indult el Lókötő felé, egy a szájáról, egy a te­kintetéből, egy a kézmozdulatából, egy abból, ahogy előrelépett és egy abból, ahogy azt mondta angolul, Hello, mert Lókötő félt megszólalni horvátul, és Lucia tudta ezt, te olasz vagy vagy horvát? - kérdezte tőle Lókötő később angolul, ahogy a lépcsőn üldögéltek, és Lucia Lókötő kezébe nyomta a cigarettát, ahogy az apja kinézett, de a Zappa-arcú észrevette, és felemelte az öklét, hogy Lókötő behúzta a nyakát, én csak Lucia vagyok, mondta a lány, és keresni kezdte az idegen nyelven a szavakat, hogy elmondja, aztán, mert nem találta őket, egyszer csak horvátra fordult a nyelve, és Lókö­tő elhúzódott, figyelte, ahogy ha­dart, aztán megkérdezte: érted?, és Lókötő hirtelen megdöbbent, razu­­mem, mondta halkan horvátul, és ki tudja, hogy­ értette. ■ Péntek Orsolya Csend A Zappa-arcú kocsmáros története Tolvaly Ferenc 40 nap lélekúton H­at órakor keltem. Keleten az ég alján megjelent egy halovány fénycsík. Éber vagyok. Az el­múlt két nappal ellentétben hamar ki­bújtam az ágyból. Úgy tűnik, mintha könnyebb lennék. Hosszú idő óta először emlékszem az álmomra. Síkságon mene­teltem egy patak partján. Az út mellett fehér törzsű fák meredtek a tiszta kékbe. Olyan érzésem volt, mintha a Caminón, a Szent Jakab útján lennék. A patak egy­re duzzadt. Kiöntött. Úsznom kellett, hogy fennmaradjak a csapkodó hullámok felett. Örvények rántottak a mélybe. Nem élek tudatosan. Sok mindennel, ami bennem van, nem tudok kapcsolatba kerülni. Tudatomban a sötétség hatal­mas árrá dagadhat, ami mindent elönt. Ma már jó erőben vagyok, de nem tu­dom szétszaggatottságom egyedül gyó­gyítani. Támaszra van szükségem. Tera­peutára. Elmegyek a Margit körúti fe­rences templomba. Találkozásom Krisz­tussal bátorítson, hogy saját magammal találkozzam, és erőmet ne önmagam el­len irányítsam, hanem használjam fel, hogy felelősséget vállaljak életemért, és megálljak a saját lábamon. Magamnak kell élnem saját életemet. Sokszor nem értem cselekedeteimet. Nem azt teszem, amit szeretnék, hanem azt, amit szívem mélyén gyűlölök. Nem a jót teszem, ami után vágyom, hanem a rosszat, amit megvetek. Pál apostol sze­rint Isten törvénye mellett a gonosz is uralkodik bennünk. A bűn hatalma hajt bennünket, hogy másként cselekedjünk, mint ahogy értelmünk diktálja. Nem én vagyok, aki vétkezik, hanem a gonosz, ami bennem lakik. Ez a gondo­lat azonban a szétesésemhez vezet. Körbe-körbe járok. Még el sem kezd­tem darabokra hullott énem egyként ke­zelni, máris még jobban szétszórom ma­gam. A gonosz megakadályoz abban, hogy kövessem a célom. Egyszerre va­gyok igaz és vétkes. A törvény egymagában még nem gyó­gyít. Csak az isteni kegyelem, ami Isten Jézus Krisztus iránti szeretetében nyilvá­nult meg. Ezt kaptuk mi ajándékba: Jézus kereszthalálát. A szeretet legradikálisabb megnyilvánulását. Azért böjtölök, hogy megfeleljek ennek a felfoghatatlan, em­berfeletti nagyságnak. Lehet, hogy hu­szonöt, harminc évvel ezelőtt ezért tet­tem. Most inkább az a célom, hogy meg­kíséreljem magam reálisan látni. A fényes és árnyékoldalaimat egyként kezelni. Böj­ti, spirituális erőfeszítéseim csak így le­hetnek eredményesek. Pál apostoltól származik a gondolat: „Nem a tetteiddel érdemled ki Isten szeretetét. Nem úgy fo­gad el Isten, mint akiből kiűzte a sötétsé­get és helyébe tiszta fény ragyog benned, hanem olyannak, amilyen vagy.” Ki vagyok? Semmi! Vagy ennél is kevesebb. Hiszen a semmi egyben minden. Minden benne van, tökéletes, mindent magában rejt. Egy tibeti kolostorban azt mondta nekem egy szerzetes, amikor kérdeztem tőle, hogy mi életének a célja: „Előtted is csak a természet van, utánad is csak a természet van. Miért kell akkor középen kapkodni, szaladgálni, lármát csapni, fo­lyamatosan a jövőben kutatni, álmokat szőni és nagyra vágyni?” Utunk a semmiből indul, és a semmi­ben végződik. Figyelem a semmit a lélegzetek kö­zött. A légzés olyan, mint a tűz. A test: víz, a légzés: tűz. A kettő között létezem. Amikor a légzés leáll, a tűz eltűnik. A test lehűl... ez a halál. Ha a víz tűnik el, akkor a test felmelegszik, és ha a láz túl magas­­ az is halál. A víz és a tűz között mély és szerves a kapcsolat. Csak úgy tudok lé­tezni, ha a kettő egyensúlyban van. „K’un”, azt jelenti, hogy „gyúrni kezd”. „A kezdet áldozat, / az égi út olyan mint ahogy feszíted az íjad.” ■ (Részlet a szerző az Alexandra kiadónál a napokban megjelenő művéből) Bene Zoltán Különbek S­závai Hiláriusz letette az aprócska könyvet, és fennhan­gon elszavalta, amit olvasott: „Mindnyájan egyazon szin­ten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk... Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van.” Amint elharapta az utolsó szót, nyom­ban valami furcsát érzett a lapockája tájékán. Mintha feszítette volna belülről egy... Egy akármi. Mintha szárnyaim nőnének, gondolta... Ilyen hatással volnának egy egyszerű indián asszony fennhangon kimondott szavai? Végső soron nem mondanak sem­mit ezek a szavak. Semmi újdonatúját, semmi különlegeset. Mindössze annyit, hogy nem vagyunk különbek, mint a terem­tésben velünk egyenlően osztozó társaink: az állatok, növények, egysejtűek, többsejtűek, értelmesek és értelem nélkül valók. Szá­vai Hiláriusz megrázta a fejét, a lapockája fájt. Szárnyaim nőnek? Ilyen, amikor szárnyai nőnek az embernek? Vizsgálta a fájdal­mát. Nem, nem is fájdalom volt ez. Valamiféle érdekes, feszítő ér­zés csupán. Fordult egyet balra, majd jobbra, megmozgatta a hát­izmait, felvonta, majd leejtette a vállait. Határozottan olyan ér­zése támadt, mintha éppen át akarnák szúrni a bőrét­­ belülről! Szárnyak! Csak és kizárólag szárnyak lehetnek! Szárnyak, aho­gyan növekednek, akár a zöld fű a réten... Szávai Hiláriusz le­hunyta a szemét, és elképzelte, ahogy a levegőbe emelkedik, el­repül a háztetők fölé egy hajnalon, és csokit potyogtat a kémé­nyekbe, körbelebegi a gólyafészkeket és letörölgeti a port a tojá­sokról. (A madárszart is!) Röpköd a folyó fölött, hanyatt fekszik a levegőre, nyelvét kiölti a Napra, versenyt száguld a fecskékkel és megcirógatja a bárányfellegeket, beletúr selymes gyapjúkba, s megráncigálja a viharfelhők szakállát. És ha elfáradt, templom­­tornyok villámhárítóján pihen kicsikét... Szávai Hiláriusz só­hajtott, ábrázatára földöntúli mosoly ült ki. S a hátában ott az a különös érzés! Bizonyos volt benne, hogy repülni fog. Az első em­ber lesz a Földön, aki saját tehetségéből repül, segédeszköz nél­kül. Lehunyta a szemét, boldog volt. Boldogságát, úgy tűnt, sem­mi nem zavarta - egészen addig, míg egy légy az orra hegyére nem szemtelenkedett. Ingerülten elhajtotta. A légy azonban ha­mar visszatért, és a keze fejére ereszkedett. Szávai Hiláriusz agyoncsapta. A csattanás visszhangot vetett a világegyetemben. A légy teteme elkenődött Szávai Hiláriusz bőrén, ezért undorod­va kiment a fürdőszobába, hogy lemossa a gusztustalanságot ma­gáról. S ha már ott volt, hát megnézte a tükörben a hátát: miként is nőnek azok a szárnyak? Felhúzta a pólóját, hátat fordított a tü­körnek, s a fejét izgalmában annyira hátrafordította, hogy kis hí­ján kitekerte saját nyakát. A szárnyaim! Növekedjetek, erősöd­jetek, drága szárnyacskáim, suttogta. A következő pillanatban azonban elakadt a szava. Iszonyatos látvány tárult elé: jobb és bal lapockáján egy-egy érett pattanás vöröslött... ■

Next