Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)

2010-04-28 / 17. szám

agyítás interjú Szent Mihály arkangyal vitéze Beszélgetés Tóth Bálint költővel Az egyik krisztinavárosi idősek otthonába igyekszünk látogatóba. Van még időnk, útközben be­­ugrunk a kisboltba egy üveg finom borért. Bálint a furmintot szereti. A kis szoba nem túl tágas, mégis zsúfolásig tele van könyvekkel. A falon kék bársonyhüvelyben a Balassi-emlékkard hirde­ti tulajdonosa elkötelezettségét a nemzeti eszme iránt. Legszebb fiatal éveit töltötte a Váci Fegyházban, ahol a politikai foglyokat akkor különösen kegyetlen helyen, az ún. Doberdóban kí­nozták. A Rákosi-börtönökben bizonytalan volt a másnap. De Tóth Bálint a halállal is farkassze­met nézett. A hóhér egyszer tévedésből róla vett mértéket. Keszthelyi születésű vagy, hogyan emlékszel vissza gyermekéveidre ? Elég hamar, nyolcéves koromban elváltak a szüleim, tízéves voltam, amikor édesapám a pannonhalmi bencések gondjaira bízott. Itt sikeresen érettségiztem 1948-ban. Keszt­helyről nagyon pozitív emlékeket őrzök. A Balaton körül ez a legnagyobb, legpatiná­sabb fürdőváros, azt is mondhatnám, hogy a magyar Graz volt akkor is és most is. Keszt­hely mellett, Balatongyörökön volt nagy­apámnak egy kis villája, mindig ott nyaral­tam. Az öregúr Pesten volt főiskolai tanár, de nyáron mindig lejöttek ők is a Balaton mellé. Onnan nyílik a világ egyik legszebb kilátása a Szép Kilátóról, amit még Festetics Tasziló felesége nevezett el. Milyen volt az élet pannonhalmi bencés diákként akkoriban ? Életemnek ebből az időszakából csak szép emlékeim vannak. Nagyon jó gimná­zium volt Pannonhalma, azon belül az egyik legjobb osztály a miénk volt. Nem az elfo­gultság beszél belőlem. Huszonketten érett­ségiztünk, az osztályunk fele ún. dőlt betűs­ként, ami azt jelentette, hogy nem volt egy­nél több négyes osztályzatnak megfelelő je­gye. Ha valaki mindenből kitűnőt érdemelt, vastag betűs minősítést kapott. Nekem két jó osztályzatom volt, a többi jeles, ezért nem tartoztam bele egyik kategóriába sem. Taná­raink nagyszerű emberek voltak. A teljesség igénye nélkül említenék néhány nevet, Ko­vács Arisztidét, aki később Pesten lett igaz­gató, Békés Gellértét, aki az Újszövetséget fordította, Jámbor Mikéét. Az iskolában mindenki bentlakó volt. Erős katolikus szellemben folyt a nevelés, azonban semmit nem erőltettek túlzottan. Nem várták azt el például, hogy mindennap misére járjunk, viszont a vasárnapi templom kötelező volt. Nagyon helyesen egyébként, mert bennem amúgy is él egy szembenállási, lázadási hajlam. De ott ez soha nem jött elő. Óriási szellemi muníciót kaptam az interná­­tus falai között - elsősorban a ragyogó el­méjű tanároknak köszönhetően -, ami aztán egész életemen végigkísért, és kísér most is. Hamar megtanultam az önállóságot, és az engedelmességet, melynek nagy hasznát vet­tem a börtönévek alatt is, hiszen a börtön számomra olyan volt, mint egy szigorúbb in­­ternátus. A nagyapám aktív katolikus pap volt, de megismerte nagyanyámat, és ez megváltoztatta az életét. A vallás mindig ér­dekelt, élő volt számomra, de különösebb vallásos nevelést a szüleimtől nem kaptam gyermekkoromban, ezt számomra a gimná­zium nyújtotta. Az egyetemi éveidet orvostanhallgatóként kezdted, de bölcsészként fejezted be. Apám akarta, hogy orvos legyek, én vi­szont nem. De apám rendkívül nagy tekintély volt előttem, ezért jelentkeztem az orvosira. Be kell vallanom, ott elszórakoztam az időt, nem nagyon tanultam. Átmentem inkább a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra. Itt megtaláltam a számításomat. Nézd, egész ko­rán, 14 évesen kezdtem el verseket írni. Az irodalomhoz mindig is volt érzékem, renge­teget olvastam, írtam, ezért kézenfekvő volt a magyar szak. A történelem szintén érde­kelt, és ez a szakpár jó választásnak tűnt ak­kor, és később sem bántam meg. Mindössze huszonkét éves voltál, amikor szembe találtad magad a Rákosi-féle állam­­hatalommal. Nagyon szerencsétlen történet. Volt egy Lenin-könyvem - a politika mindig érde­kelt -, amit kölcsönadtam az egyik barátom­nak. Ceruzával kommentáltam az egyes so­rokat, hogy mi a „hülyeség”, és miért. Sajnos a barátom lebukott, megtalálták nála a pre­parált kiadványt. Nem tudott mit tenni, meg kellett mondania, kié a könyv. A kihallga­tóknak nem lehetett nemet mondani. Bár manapság vannak olyanok, akik azzal dicse­kednek, hogy ráborították az asztalt a valla­­tóra, természetesen ez hazugság, mert ha az illető ezt megtette volna, már nem élne. Szó­val ez volt a kommunizmus legsötétebb kora, az ötvenes évek eleje. 1951. február 22-én tartóztattak le, és az államrend megdöntésé­re irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése címén hat évre ítéltek. Ennek a bűncselekménynek a büntetési tétele öt év­től kötélig tartott. Csak azért kaptam hat évet, mert azt az ÁVO is tudta, hogy nem túl veszélyes cselekedet az enyém, de példát akartak statuálni. Arra azonban elég volt ez az ítélet, hogy később sehova ne vegyenek fel. Az egyetemről többé szó sem lehetett. Az 1956-os forradalom után ismét elvittek, ak­kor kémkedésért akartak újra becsukni. De csak fél évet töltöttem börtönben, felmen­tettek a vádak alól. A börtön rosszabbul hangzik, mint amilyen de facto volt. Ahogy említettem, úgy éreztem magam ott, mintha egy szigorúbb internátusban lennék. A leg­szembetűnőbb különbség az volt, hogy a pa­pok nem káromkodtak, ellentétben a bör­tönőrökkel. Egyszer kedves bencés tanárom, Kovács Arisztid mesélte, hogy soha életében nem volt olyan jó társaságban, mint a bör­tönben. Két zárkatársa közül az egyik herceg Esterházy Pál, a másik Endrédy Vendel cisz­terci főapát volt. Jómagam sem panaszkod­hattam a társaságra, mert nagyon sok értel­mes emberrel zártak össze. Nem voltunk el­keseredettek sem, mert éreztük, hogy a kom­munista rezsim abban a formában nem ma­radhat fenn sokáig. Ez a tétel igaznak is bi­zonyult, mert Magyarországon nem döntöt­ték meg a kommunizmust, hanem szépen magától elrohadt. Olyannyira jó társaság jött össze, hogy a Váci Fegyházban működött egy költőzárka. Igen, itt rengeteget írtunk, fordítottunk. Egyik barátomnak, Kecskési Tollas Tibor­nak nagyon szép kézírása volt, ő készített kö­teteket. Először műfordításokat, aztán saját verseinket „publikáltuk”. A munkákat a könyvkötészetben be is kötötték, szép, igé­nyes munka lett. A könyvek körbejártak, mindenki elolvashatta, aki akarta. Nagyon szép fordítások születtek, Szathmáry Gyur­ka fordított kitűnően. A költők közül meg ott volt Kárpáti Kamill, aki nagyon szépen írt. Ők jutnak hirtelen az eszembe. A szép élmények mellett azért fájdalmas emlékek is vannak. Büntetésből beraktak a halálsorra. Egyik reggel kivágódik a zárkám ajtaja, és megjele­nik a hóhér - ezt akkor ott nem tudtam, csak később­­, végigmért, megnézett magának, és megkérdezte: „Mi a neve?” Mondom neki, hogy Tóth Bálint. Veretes káromkodás után bevágta az ajtót. Később kiderült, hogy meg akarta nézni az áldozatát akasztás előtt, de rossz zárkába nyitott be. Végül a szomszéd cellából elvitte a srácot, aki nagyon nem akart meghalni. A Reggel a hóhér című ver­semben ezt meg is írtam: „Reggel a hóhér mértéket vett rólad, aztán káromkodott, hogy tévedett, s felakasztotta a szomszéd zárkából a fiút, akit tegnap este hoztak, ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt, hogy élni akar, priccsét leokádta, s végül elájult, egy vödör vizet loccsantottak rá, hogy magához térjen, úgy vonszolták ki az akasztófához, féláléltan nem vitték lábai, csend, csak rúgások puffanása hallott.” Ezek nagyon fájó és ronda emlékek, me­lyeket nem könnyű feldolgozni. Amikor ez történt, a soron egyedül voltam. Bár néha jobb volt egyedül lenni, mint egy rossz zár­katárssal. Amúgy is bírom az egyedüllétet, hiszen itt, az otthonban is egyedül vagyok. Folytatás a 6. oldalon

Next