Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)
2010-04-28 / 17. szám
agyítás interjú Szent Mihály arkangyal vitéze Beszélgetés Tóth Bálint költővel Az egyik krisztinavárosi idősek otthonába igyekszünk látogatóba. Van még időnk, útközben beugrunk a kisboltba egy üveg finom borért. Bálint a furmintot szereti. A kis szoba nem túl tágas, mégis zsúfolásig tele van könyvekkel. A falon kék bársonyhüvelyben a Balassi-emlékkard hirdeti tulajdonosa elkötelezettségét a nemzeti eszme iránt. Legszebb fiatal éveit töltötte a Váci Fegyházban, ahol a politikai foglyokat akkor különösen kegyetlen helyen, az ún. Doberdóban kínozták. A Rákosi-börtönökben bizonytalan volt a másnap. De Tóth Bálint a halállal is farkasszemet nézett. A hóhér egyszer tévedésből róla vett mértéket. Keszthelyi születésű vagy, hogyan emlékszel vissza gyermekéveidre ? Elég hamar, nyolcéves koromban elváltak a szüleim, tízéves voltam, amikor édesapám a pannonhalmi bencések gondjaira bízott. Itt sikeresen érettségiztem 1948-ban. Keszthelyről nagyon pozitív emlékeket őrzök. A Balaton körül ez a legnagyobb, legpatinásabb fürdőváros, azt is mondhatnám, hogy a magyar Graz volt akkor is és most is. Keszthely mellett, Balatongyörökön volt nagyapámnak egy kis villája, mindig ott nyaraltam. Az öregúr Pesten volt főiskolai tanár, de nyáron mindig lejöttek ők is a Balaton mellé. Onnan nyílik a világ egyik legszebb kilátása a Szép Kilátóról, amit még Festetics Tasziló felesége nevezett el. Milyen volt az élet pannonhalmi bencés diákként akkoriban ? Életemnek ebből az időszakából csak szép emlékeim vannak. Nagyon jó gimnázium volt Pannonhalma, azon belül az egyik legjobb osztály a miénk volt. Nem az elfogultság beszél belőlem. Huszonketten érettségiztünk, az osztályunk fele ún. dőlt betűsként, ami azt jelentette, hogy nem volt egynél több négyes osztályzatnak megfelelő jegye. Ha valaki mindenből kitűnőt érdemelt, vastag betűs minősítést kapott. Nekem két jó osztályzatom volt, a többi jeles, ezért nem tartoztam bele egyik kategóriába sem. Tanáraink nagyszerű emberek voltak. A teljesség igénye nélkül említenék néhány nevet, Kovács Arisztidét, aki később Pesten lett igazgató, Békés Gellértét, aki az Újszövetséget fordította, Jámbor Mikéét. Az iskolában mindenki bentlakó volt. Erős katolikus szellemben folyt a nevelés, azonban semmit nem erőltettek túlzottan. Nem várták azt el például, hogy mindennap misére járjunk, viszont a vasárnapi templom kötelező volt. Nagyon helyesen egyébként, mert bennem amúgy is él egy szembenállási, lázadási hajlam. De ott ez soha nem jött elő. Óriási szellemi muníciót kaptam az internátus falai között - elsősorban a ragyogó elméjű tanároknak köszönhetően -, ami aztán egész életemen végigkísért, és kísér most is. Hamar megtanultam az önállóságot, és az engedelmességet, melynek nagy hasznát vettem a börtönévek alatt is, hiszen a börtön számomra olyan volt, mint egy szigorúbb internátus. A nagyapám aktív katolikus pap volt, de megismerte nagyanyámat, és ez megváltoztatta az életét. A vallás mindig érdekelt, élő volt számomra, de különösebb vallásos nevelést a szüleimtől nem kaptam gyermekkoromban, ezt számomra a gimnázium nyújtotta. Az egyetemi éveidet orvostanhallgatóként kezdted, de bölcsészként fejezted be. Apám akarta, hogy orvos legyek, én viszont nem. De apám rendkívül nagy tekintély volt előttem, ezért jelentkeztem az orvosira. Be kell vallanom, ott elszórakoztam az időt, nem nagyon tanultam. Átmentem inkább a bölcsészkarra, magyar-történelem szakra. Itt megtaláltam a számításomat. Nézd, egész korán, 14 évesen kezdtem el verseket írni. Az irodalomhoz mindig is volt érzékem, rengeteget olvastam, írtam, ezért kézenfekvő volt a magyar szak. A történelem szintén érdekelt, és ez a szakpár jó választásnak tűnt akkor, és később sem bántam meg. Mindössze huszonkét éves voltál, amikor szembe találtad magad a Rákosi-féle államhatalommal. Nagyon szerencsétlen történet. Volt egy Lenin-könyvem - a politika mindig érdekelt -, amit kölcsönadtam az egyik barátomnak. Ceruzával kommentáltam az egyes sorokat, hogy mi a „hülyeség”, és miért. Sajnos a barátom lebukott, megtalálták nála a preparált kiadványt. Nem tudott mit tenni, meg kellett mondania, kié a könyv. A kihallgatóknak nem lehetett nemet mondani. Bár manapság vannak olyanok, akik azzal dicsekednek, hogy ráborították az asztalt a vallatóra, természetesen ez hazugság, mert ha az illető ezt megtette volna, már nem élne. Szóval ez volt a kommunizmus legsötétebb kora, az ötvenes évek eleje. 1951. február 22-én tartóztattak le, és az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése címén hat évre ítéltek. Ennek a bűncselekménynek a büntetési tétele öt évtől kötélig tartott. Csak azért kaptam hat évet, mert azt az ÁVO is tudta, hogy nem túl veszélyes cselekedet az enyém, de példát akartak statuálni. Arra azonban elég volt ez az ítélet, hogy később sehova ne vegyenek fel. Az egyetemről többé szó sem lehetett. Az 1956-os forradalom után ismét elvittek, akkor kémkedésért akartak újra becsukni. De csak fél évet töltöttem börtönben, felmentettek a vádak alól. A börtön rosszabbul hangzik, mint amilyen de facto volt. Ahogy említettem, úgy éreztem magam ott, mintha egy szigorúbb internátusban lennék. A legszembetűnőbb különbség az volt, hogy a papok nem káromkodtak, ellentétben a börtönőrökkel. Egyszer kedves bencés tanárom, Kovács Arisztid mesélte, hogy soha életében nem volt olyan jó társaságban, mint a börtönben. Két zárkatársa közül az egyik herceg Esterházy Pál, a másik Endrédy Vendel ciszterci főapát volt. Jómagam sem panaszkodhattam a társaságra, mert nagyon sok értelmes emberrel zártak össze. Nem voltunk elkeseredettek sem, mert éreztük, hogy a kommunista rezsim abban a formában nem maradhat fenn sokáig. Ez a tétel igaznak is bizonyult, mert Magyarországon nem döntötték meg a kommunizmust, hanem szépen magától elrohadt. Olyannyira jó társaság jött össze, hogy a Váci Fegyházban működött egy költőzárka. Igen, itt rengeteget írtunk, fordítottunk. Egyik barátomnak, Kecskési Tollas Tibornak nagyon szép kézírása volt, ő készített köteteket. Először műfordításokat, aztán saját verseinket „publikáltuk”. A munkákat a könyvkötészetben be is kötötték, szép, igényes munka lett. A könyvek körbejártak, mindenki elolvashatta, aki akarta. Nagyon szép fordítások születtek, Szathmáry Gyurka fordított kitűnően. A költők közül meg ott volt Kárpáti Kamill, aki nagyon szépen írt. Ők jutnak hirtelen az eszembe. A szép élmények mellett azért fájdalmas emlékek is vannak. Büntetésből beraktak a halálsorra. Egyik reggel kivágódik a zárkám ajtaja, és megjelenik a hóhér - ezt akkor ott nem tudtam, csak később, végigmért, megnézett magának, és megkérdezte: „Mi a neve?” Mondom neki, hogy Tóth Bálint. Veretes káromkodás után bevágta az ajtót. Később kiderült, hogy meg akarta nézni az áldozatát akasztás előtt, de rossz zárkába nyitott be. Végül a szomszéd cellából elvitte a srácot, aki nagyon nem akart meghalni. A Reggel a hóhér című versemben ezt meg is írtam: „Reggel a hóhér mértéket vett rólad, aztán káromkodott, hogy tévedett, s felakasztotta a szomszéd zárkából a fiút, akit tegnap este hoztak, ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt, hogy élni akar, priccsét leokádta, s végül elájult, egy vödör vizet loccsantottak rá, hogy magához térjen, úgy vonszolták ki az akasztófához, féláléltan nem vitték lábai, csend, csak rúgások puffanása hallott.” Ezek nagyon fájó és ronda emlékek, melyeket nem könnyű feldolgozni. Amikor ez történt, a soron egyedül voltam. Bár néha jobb volt egyedül lenni, mint egy rossz zárkatárssal. Amúgy is bírom az egyedüllétet, hiszen itt, az otthonban is egyedül vagyok. Folytatás a 6. oldalon