Állami főgimnázium, Nagyszeben, 1880
z a legbecsesebb ok, azontúl a motívumokat az Evangéliumból átkölcsönzi. Ez pedig nem érdem többé. Ennyiből áll a költő útmutatása arra nézve, hogy a metaphrasis lényegét megállapítsuk. Van tehát természetében valami az átdolgozásból és az eredeti felfogás színéből egyaránt, amaz a mű értékét nagyon leszállítja, ha még oly becses is külömben; emez gondolkodóba ejti a műbírálót, hogy mily ítéletet kockáztasson meg e sajátságos irodalmi irányról. A metaphrasta járt úton halad, tehát a könnyebben is, a mesealkotás nehézségeivel nem küzd meg, és a jellemeket legalább csírájokban — ha nem teljesen — veszi át. Másrészt azonban a cselekvényfejlesztés dicsőségét felcseréli a festőével, s ha jellemeket szolgáltattak is neki, az egyszerű társakat kiegészíti lélektani megfigyelései alapján, és mélyebb pillantást enged a szívbe; míg a mintakép csak sejtetéssel érte be. Az evangélista gyakran juttatja az olvasót oly helyzetbe, mintha finom kárpitot vonna szemei elé, mert fél, hogy az átözönlő fény vakítólag hathat reá. Egészen a saisi fátyol szerepét játszatja végig. Ebbéli hajlamát a „Titkos jelenések könyve“ árulja el kiváltkép, így Nonnus, mert van lélektanilag megfigyelő képessége, tud élni az alkalommal ; s mikor lelkesedve titokzatos világába mélyed az evangélista képsorozatának, az ihlet szava megered ajkán és zeng a nazarethi Jézusról szépen, költőileg. IV. Mindennél fontosabb azonban a technika ügye Nonnusnál. Bernhardy átalánosságban helyesen jegyzi meg, hogy „tudatos művészkedést árul el mindenesetre a technikája, s a finom elegantiának sokat odavet áldozatat: a rhythmica licentiat megsemmisíti, s helyébe egyformán pergő melódiát állít, mely férfias erő és a forma meg gondolat igaz változatossága nélkül ismétlődik.“ Ez ítélet részletes bemutatása terünket túlhaladja; inkább a legfontosabb pontjára vonatkozunk a kérdésnek: a rhythmusra s vele kapcsolatban a caesarára. Nonnus mind a kettőt félremagyarázza, s azt hiszi, hogy összefüggés nincs köztük. Hatosverseinek nagy része elárulja, mennyire nem bír a régiek finom érzékével, s elégségesnek tart némi jóhangzást, ömletegséget, dallamot stb. Hibáját — úgylátszik — nemcsak kortársainak java része örökölte, hanem az utókor is — pedig a zenét emlegetik jövendőre ennek religiájául; — s tudós szomszédjaink kötetszámra tépelődnek a hiátusokon, thmesiseken, paragógékon stb., mialatt a rhythmus törvényességét földeríteni nem törekszenek. Hogy igazunk van, fejtegetésünk bizonyítsa be majd, annyit előre is érintünk, hogy éppen ezek az emberek az alkaei versszakon hamisítást követtek el, mikor rhythmusérzék híján belecsempészték az asklepiadesit.