Nyolcosztályú gimnázium, Nagyvárad, 1898
Őt. Kiben mindenkor bíztunk, Kire bizton számíthattunk. Ki együtt érzett velünk, Ki megértette népe örömszózatát és jajszavát, Ki itt lebegett köztünk, mint Henunk jóságos, segítő tündére! Elragadta Őt tőlünk egy őrjöngő gyilkosnak öldöklésre fiemelt karja, istenem, lehetséges-e ez? Megtörténhetett-e ez? Nem gyötör-e nehéz álom e rémképpel, nem felhevült képzelődésünk borzalmas játéka-e ez? Oh nem! Százszor nem! A legrémítőbb álombólis van felébredés, a midőn halálom verejtéktől gyöngyözve hálát adunk a jó Istennek, hogy csak álmodtunk, hogy csak képzeletünk űzött velünk megdöbbentő játékot, de amit a közelmúltban reánk mért a Gondviselés, nem álom többé; rideg, borzasztó valóság, amely nem ismer megalkuvást. Igen, mélyen tisztelt közönség, kedves tanuló ifjúság, nekem jutott a szomorú feladat, hogy a nagy veszteségtől magam is megrendítve, itt, e gyászos alkalomból megemlékezzem Hazánk nagy halottjáról; felidézzem az Ő fénylő képét, emlékezetünkben, hogy elmondjam, mily nagy, mily jó és nemes volt Ő, hogy rámutassak, mily kincset bírtunk benne, mint volt Ő Magyarország legfőbb éke, hogy fellebbentsem a múlt fátyolát, hogy elősoroljam nemes tetteinek egész lánczolatát, hogy aztán, miután elénkbe varázsoltam őt, a trón magas fokán állva, jó tetteinek dicskoszorújától körülsugározva, e fennen ragyogó képtől elvakítva, elmondjam azt is, hogy a minden földi jóságnak és nemességnek e ritka megszemélyesítője nincs többé, elrabolta tőlünk e kincset egy orgyilkos, hogy a lény, a mely a dicső Elköltözött személyéből szeretett magyar népére is ontotta áldásos