Nyolcosztályú gimnázium, Nagyvárad, 1898

Őt. Kiben mindenkor bíztunk, Kire bizton számíthat­tunk. Ki együtt érzett velünk, Ki megértette népe örömszózatát és jajszavát, Ki itt lebegett köztünk, mint Henunk jóságos, segítő tündére! Elragadta Őt tőlünk egy őrjöngő gyilkosnak öldöklésre f­i­­emelt karja, istenem, lehetséges-e ez? Megtörtén­­hetett-e ez? Nem gyötör-e nehéz álom e rémképpel, nem f­elhevült képzelődésünk borzalmas játéka-e ez? Oh nem! Százszor nem! A legrémítőbb álomból­­is van felébredés, a midőn halálom verejtéktől gyön­gyözve hálát adunk a jó Istennek, hogy csak álmod­tunk, hogy csak képzeletünk űzött velünk megdöb­bentő játékot, de a­mit a közelmúltban reánk mért a Gondviselés, nem álom többé; rideg, borzasztó valóság, a­mely nem ismer megalkuvást. Igen, mélyen tisztelt közönség, kedves tanuló ifjúság, nekem jutott a szomorú feladat, hogy a nagy veszteségtől magam is megrendítve, itt, e gyászos alkalomból megemlékezzem Hazánk nagy halott­járól; felidézzem az Ő fénylő képét, emlékezetünk­ben, hogy elmondjam, mily nagy, mily jó és nemes volt Ő, hogy rámutassak, mily kincset bírtunk benne, mint volt Ő Magyarország legfőbb éke, hogy fellebbentsem a múlt fátyolát, hogy elősorol­jam nemes tetteinek egész lánczolatát, hogy aztán, miután elénkbe varázsoltam őt, a trón magas fokán állva, jó tetteinek dicskoszorújától körülsugá­rozva, e fennen ragyogó képtől el­vakítva, elmond­jam azt is, hogy a minden földi jóságnak és nemességnek e ritka megszemélyesítője nincs többé, elrabolta tőlünk e kincset egy orgyilkos, hogy a lény, a mely a dicső Elköltözött személyé­ből szeretett magyar népére is ontotta áldásos

Next