Napi Délkelet, 1994. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-05 / 30. szám

1994. FEBRUÁR 5., SZOMBAT Cigányok: száz éve Ki a cigány? Mi a cigányság? A kérdés megválaszolása korántsem egyszerű, fő­képp pedig nem egyértelmű. Mert más és más lehet a válasz attól függően, hogy po­litikai, antropológiai, etnográfiai, szocio­lógiai megközelítésből szemléljük-e. Ma­gyarországon azt tekintik cigánynak, aki annak vallja magát - a legutóbbi népszám­lálás adatai szerint mindössze ötvenezren voltak - s azt, akik közülük a szerepek (marginalitás, szegénység) rákényszerítet­­tek. A Néprajzi Múzeum Ké­pek a magyarországi ci­gányság XX. századi tör­ténetéből című kiállítása néprajzi, kulturális, szo­ciológiai, társadalom-ant­ropológiai szempontból vizsgálja a témát. Az ok­tóber végéig látogatható tárlat fotóanyaga egy nagyszabású albumban is megjelent ez alkalom­mal. az elmúlt száz év cigány­ság-szemléletét, a külön­böző fényképész törekvé­seket. Etnográfusok, ant­ropológusok, fényképész­mesterek, művészek örö­kítették meg kamerájuk­kal a cigányokat. Míg ők maguk nem fényképez­nek, nem fényképezked­­nek, újabban is legfeljebb videóznak. De nemcsak szép és érdekes képeket látha­tunk a falakon, előítéle­tekről, vonzódásokról és taszításokról, félelmekről is szól a kiállítás és a fotó­album. emberre”, aki karavánok­ban, cigánycsoportokban vándorol, sátorozik. Az et­nográfusok a cigánymes­terségeket dokumentál­ják, analizálják. Az üstfol­tozó, vályogvető, teknő­vájó, szegkovács, tégla­vető és égető munkák szereplőit és körülménye­it örökítik meg. A csengő­öntésről tizenhat képből álló sorozat mesél. A mű­termi fényképészek az ünnepi díszbe öltözött, ünnepi magatartást öltő cigányokat fényképezték. Kronológiailag itt a má­sodik világháború, a holo­kauszt szól közbe. Képi­leg erről a deportált, a ha­láltáborokba gyűjtött cigá­nyok és egy mai emlékmű fotója emlékezik. A hatvanas években az 1961-es párthatározat szellemében mindent megtettek, hogy a cigá­nyok társadalmi beillesz­kedése valós legyen. Fel­számolták a cigánytele­peket, csökkent értékű la­kásprogramot dolgoztak ki, s támogatták a cigány­ság városba­ áramlását, a paraszttá válásukat, pol­gárosodásukat. De a „hurrá optimiz­mus” nem tartott soká. A nyomortelepekről, az új­bóli elszegényedésről, a társadalom szélére kerü­lésről az újabbkori szocio­­fotók tudósítanak. A sze­génységből fakadó devi­anciák, a börtönbe került cigányok és a rasszizmus néznek szembe a látoga­tóval a tárlat második ré­szében. Itt kap széles te­ret a cigánykultúra, a ci­gány népművészet, a ci­gány ünnepek, lakodal­mak, temetések, bálok, búcsúk bemutatása, és a különböző társadalmi ho­vatartozású cigányok la­kás- és életkörülményei­nek megjelenítése. Enteriőrök színesítik a múzeumi teret - felállítot­tak cigánysátrakat, be­ásott kunyhót, sártapasz­tott putrit, zenész-paraszt cigánylakásokat, polgáro­­sodottak tisztaszobáját. Munkaeszközöket, hasz­nálati és dísztárgyakat ál­lítottak ki a 400 fotó mellé. (A katalógusul is szolgáló antropológiai fotóalbum­ba 740 képet gyűjtöttek.) Cigány közmondást ír­tak a kiállítás és a kötet cí­me alá: A világlétra, ame­lyen az egyik fél, a másik le­megy. (kádár) Négy évvel ezelőtt a Ezért is a szemlélet­múzeum saját fotóiból mód szerinti csoportosí­­már rendezett egy cigány tás. A század elejének kiállítást. Most viszonylag profi fényképésze rácsa­­teljes körűen mutatják be dálkozik az európai „vad- Rostás Mihány mesemondó (Németh István felv. 1991) Madonna (Argyelán György felv. 1900) NAPI DÉLKELET Keserűség és szomorú ráncok nélkül A kárpáti ház nagyasszonya Fején könnyű nyári kalap, nyakán lezserül lóg a szemüveg. A tikkasztó hőségre a lombok adnak némi gyógy­írt. Beregszászi Olga szét­teríti szoknyáját, leül a föld­re, s nyaráról mesél. Örömteli eseménnyel, egy müncheni bemutatóval kezdődött. Tollas Tibor est­jének megvolt már idehaza is a premierje, amikor „kivit­ték” a Kárpátaljára. Az egész bevételt az ottani színház javára ajánlották fel. A rádióban a Vajon ho­vá megyünk? című gyer­mekműsorra kérték fel. A lurkókkal képzeletben vá­sárba, játékországba uta­zik, mindig más-más hely­színre kalauzolja el őket, s maguk a gyerekek muzsi­kálnak. Felnőtt-estjeivel pedig az országot járja. Újlaki Ká­rollyal Gyűlölök és szeretek címmel a világirodalom re­mekeiből válogatott, s van egy Pilinszky-műsora is. Ennek összeállításához még akkor, a hetvenes években hozzáfogott, ami­kor a Kaposvári Csiky Ger­gely Színházba szegődött. 1974-ben kezdte máso­dik életét. Mint mondja: na­gyon nehéz volt ez az idő­szak, hiszen Moszkvában végzett a színművészeti fő­iskolán, s a magyar nyelvet minden ízével együtt kiol­tották belőle. Nagy akcen­tussal érkezett Magyaror­szágra, és szinte újra kel­lett tanulnia édes anyanyel­vét. „Most két té, most két ell" - förmedtek rá gyakran, s minden színpadra lépés őrült stresszel és szoron­gással járt. Montágh Imre volt az egyetlen, aki igazán tudott vele bánni. Most, hogy meghalt, nincs ki ta­nítsa. Pedig ő is úgy véli, még elkelne... Kaposvárról mint egyik nehéz korszakáról beszél, hiszen miközben gyúrták, ezt szuggerálták belé: Ta­nulj meg szenvedni, élni és dolgozni! Ő pedig megta­nult, s ma már boldog, hogy megtalálta az útját. Hogy elindulhatott, olyanoknak köszönheti, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Gazdag Gyula vagy Keserű Ilona. Örül, hogy magára talált, mert - mint megjegyzi - sok színész van, aki nem lel a jó útra, s egész életű­Polgári kezdeménye­zésre Vázsonyi Vilmos Emlékbizottság alakult Budapesten, a Terézvá­rosban a Budapesti Pol­gári Demokrata Kör meg­alapításának 100. évfor­dulója alkalmából. Az Emlékbizottság célja, hogy Vázsonyi Vilmos emlékét méltón megörö­kítse és szellemi hagya­tékát feltárja. A bizottság díszelnöke Habsburg Ot­tó, elnöke Seiler Tibor, a kerület polgármestere, fő­védnöke pedig Demszky Gábor, Budapest főpol­gármestere. Erről Lusztig Vera, a Terézvárosi Pol­gármesteri Hivatal iroda­vezetője pénteken tájé­koztatta az MTI-t. El­mondta még, hogy Vá­zsonyi Vilmos személye­sen is kötődött kerületük­höz és az emlékbizottság programjában szerepel többek között, hogy em­léktáblát helyezzenek el a Teréz körút 22. számú ház falán, amelyben egy­kor Vázsonyi Vilmos ügy­védi irodája volt. ■k Vázsonyi Vilmos (1868-kor boldogtalanul, keserű­en, szomorú ráncokkal éli le. Az élet nagy ajándékának tekinti, hogy összehozta a sors Reményi Józseffel. Azt vallja: az országban a tanár úr ismeri legjobban a sanzont mint műfajt, s Med­­gyasszay Vilma sanzon­színházát. Beregszászi Ol­ga pedig megtanult min­dent. Színészi ambícióit az­óta a sanzonéneklésben is kiélheti, ebben legalább két-három szereppel kell egy időben azonosulnia. Miután négy éve megala­pította cégét, a Kárpáti ház Bt.-t, szabadúszó lett. Azt csinálja, amit szeret, estjei­nek sikerei erőt és hitet ad­nak. Mert a hit életének mozgatója. Amikor haza­megy Kárpátaljára, látja, hogy négyszáz forintból él­nek családok, s kenyeret se igen lehet kapni, azt ta­pasztalja: az emberek mégis hisznek. Hisznek ab­ban, hogy szebb lesz, hogy jobb lesz. Csak az anyaor­szág legyen erős, amibe kapaszkodhatnak. Mint a kisgyerek anyja szoknyájá­ba. L. S. (FOTÓ: KOVÁCS TIBOR) -1926) ügyvéd, polgári li­berális politikus volt. A politikai életbe az általa alapított Demokrata Párt vezetőjeként az 1890-es években kapcsolódott be. Esterházy Móric kor­mányába igazságügyi, majd Wekerle Sándor ka­binetjében előbb tárca nélküli, majd igazságügyi miniszter lett. Az 1920-as évek elején a Polgári De­mokratikus Párt vezetője­ként a legitimistákat tá­mogatta. Vázsonyi Vilmos Emlékbizottság a Terézvárosban Egy nyári felvétel Beregszászi Olgáról

Next