Napjaink, 1962 (1. évfolyam, 1-9. szám)

1962-04-01 / 1. szám

— 3 — BARÁTH LAJOS: A­z öreg ember naphosszat a lapos rét­­jén feküdt, már nemigen bírta a já­rást, különösen térdét kínozta a reuma és más, előtte ismeretlen betegség. Reggel ki­feküdt a napra — szép meleg nyár volt azon az éven — és elábrándozott. Kevés gondolata volt már ennek a hatvanöt éves embernek, az a kevés is érdektelen és mi­haszna. Inkább zsörtölődésfélét érzett ma­gában, elégedetlenséget mindenki iránt, aki még futni és szökellni tud körülötte. S elé­gedetlen volt a sorssal is, amiért nagyon gyorsan, s így megöregítette. Mire megta­nulta az életet, megvénült, elgyengült. A laposnak azon a részén hevert, ahon­­nak a keskeny utcát egy ház zárta le. Még jó szeme volt az öregnek, s látta, hogy a házban hat család lakik, hat középkorú férfi és hat asszony — az asszonyok lányai lehetnének — s gyerekek, akikre ez az öreg ember különösen haragudott. Meghatározni soha nem tudta magában, hogy miért ha­ragszik a gyerekekre, lehet, hogy a gúnyo­lódó kiabálásokat nem szenvedte, de az is lehet, hogy csupán az élet vége irigyelte az élet kezdetét. Követ dobott utánuk, ha a fekvőhelye felé vetődtek, de nem volt már erő a karjában, bizony, sohasem talált el egyetlen gyereket sem. Ezért is haragudott az öreg a világra. Mert neki már általában semmi sem sikerült. Az öreg ember magánosan élt egy szobá­ban, felesége hét éve, hogy meghalt. De nem is a halálán bánkódott — jobb házas­ságot is el tudott volna képzelni magának! — inkább azt sajnálta, hogy nem ő fekszik a föld alatt és felesége ülne itt, a réten, ráncaival, bajaival együtt. Mielőtt meghalt, sokat szenvedett, és ő gúnyolta naphosszat, a vénasszony meg átkozódott. Érzi is most Isten verését az öreg, szentül hiszi, az átok okozza a reumát s más, előtte ismeretlen betegségét. Inkább fekete a bőre. Arcán, karján, há­tán és hasán, különösen meg a lába szárán sötétlik a susinka-ráncos, fonnyadt bőr. Az egész ember egy élő susinka. Az arca hor­padásokból­ rajzolódik ki, szeme olyan mé­lyen húzódik gödrében, hogy bozontos pil­lái és szemöldöke szinte eltakarják, beár­nyékolják, színe sincs már ennek a szem­nek. Karján az erek látszanak, a bőr lazán elernyed. Az ujjak bütyköktől csúfak és örökösen hámlik tenyerének sárgás bőre, melyet inkább kéregnek mondhatnánk, így megcsúnyul idővel az ember? Mások ebben a korban még kerítést ug­ranak, de ez az öreg­ember 34 évet dol­gozott a tüzes hengerek mellett. Most már nem dolgozik, nyugdíjat kap az államtól. „Pihenjen” — mondták neki búcsúzóul, s egy fényes bicskát, meg egy üveg pezsgőt kapott ajándékul, és az igazgatóval koc­cinthatott. Ennek ma is örül, s emlékezik rá, pedig sok minden mást, fontosabbat el­felejtett abból az időből. Azt, hogy a hatal­mas gyár igazgatójával koccinthatott, és kezet is szorítottak, már sohasem felejti el. A telepen csak egyszerűen Morgósnak nevezik, ez csöppet sem zavarja az öreg­embert. A hónapnak az a napja virradt rá ma reggel, amelyiket a telepesiek tréfásan „apák­ napjának” neveznek, ő azonban na­gyon várta ezt a napot, s még csak vélet­­lenségből sem ejtett gúnyt e néven. Fizetés napja volt, a nyugdíjfizetésé, melyet annak idején a posta előtt várt be. Amióta a reu­mája erősebben szaggat, s még ismeretlen betegség is kínozza, hát szívesebben vára­kozik a gyepesen, feküdve. Tizenegy óra után — a postás olyan tájt kerül utcájuk­ba, — elindul a híd felé, amely a keskeny kanális két partját köti össze. Ott várako­zik, s eszébe jutnak fiatalkori legényke­dései, amikor a kanálist nekifutásból át­ugrotta, erre fogadást is kötött egyszer, meg is nyerte, öt liter bort ittak meg azon az este hárman, a sarki kocsmában, ame­lyet Bungarlónak becéztek maguk közt. Abban az időben nagyon sokat bírt inni, fogadásból liter snapszot és féllábon har­minctól visszafelé számolt, a sarokban. De ez már nagyon régen történt, cimborái, akikkel fogadott, rég meghaltak vagy nem emlékeznek rá. Ő pontosan emlékszik min­denre, el is meséli olykor, ha nyugdíjfize­téskor megkeresi a sarki Bungarlót, és ösz­­szecimborál valakivel. Mört iszik ilyen alkalmakkor, mert a bortól hamar megzavarodik, elég neki három deci is, hogy lerészegedjék. A részegséget pedig utálja Morgós, azért is, mert akkor hányni szokott, meg haza kell vezetni valakinek. Nem mindig akad cim­bora, aki hazakísérje, s akkor rendszerint elalszik valahol, rendőrök keltik fel, hogy megóvják a szégyentől és a kifosztástól. Sörből tizenkét pohárig is elmegy, akkor még eligazodik az emberek közt, s fájdal­mat sem érez a térdében, a reuma miatt. Különben is, a sör „folyékony kenyér”, ezt egy plakátról tudja. Neki nagyon tetszett ez a plakát, megnyugtatta, hogy a sörivás nem részegeskedés. A tizenegy órát megérezte, különben sem számított, ha negyedórával előbb vagy ké­sőbb indult el. A postás azon az utcán jött, amelyiken ő menni szokott s találkoztak. Azért ha csak tehette, pontos volt, így nem kellett várakoznia. Aztán, ha a híd mellett veszi át a pénzt, akkor a postást is meg­hívhatja a sarki gombába, egy pohár sör­italra. A postás rendes ember, fiatal még, és megérti a nyugdíjasokat, a türelmüket és türelmetlenségüket egyaránt. Megitták a pohár sört és elbúcsúztak. A postás nagyfejű, pattanásos képű, so­vány, negyvenes férfi, hátára billentette hatalmas táskáját és viszontlátást köszönt. — Megvárom — kacsintott rá Morgós. A Bungarlóban szoktak találkozni, ha ki­­hordta a leveleket a postás. Mert ezután az öreg ember elindul a sarki kocsma felé. Ünnepélyesebb ott inni, és ismerős a csa­pos is, aki nem habbal itatja, mint a gom­bás tuskólábú elárusítónője. A kocsma felé menet arra szokott gon­dolni, hogy járdán kényelmesebb a gyalog­lás: az aszfalt sima és egyenletesek az em­ber léptei. Persze, a gyaloglás mindenképp nehezére esett, de járdán mégis csak más... A kolónián nem építettek járdát, minek oda, mondják, bontsák le az egészet. Iga­zuk van, ezt Morgós is elismerte, bár nem tudta, hová tennének annyi rengeteg né­pet. Lehajtott fővel ment Morgós, ezt két okból tette. Teste erősen hajlott volt már, mint a megrokkant vályogfal kipúposodott háta. Aztán, azért is a földet nézte, hogy hirtelen vessen pillantást a Bungarlóra, amelynek udvarán két nyugdíjas iszogat már ilyenkor, félórával hamarabb kapják meg pénzüket. Ismerték egymást látásból, mind a kettő hivatalnok volt annak idején. Két-két pohár az adagjuk, s már indulnak is haza, családjukhoz. T­e Morgósnak nem volt családja, így hát van ideje bevárni a postást, aki fiatal és megértő, ezt tudta Morgós és tisz­telte benne. Köszönt a két hivatalnoknak, akik szívé­lyesen viszonozták. Nem felvágós emberek, jólesett ez az öregnek. Szóba elegyedni velük mégsem tudott. A két botos férfi ugyanis, ha Morgóst jönni látták, haza­indult. Mind a kettőnek sárgás préseltpapír botja volt, divatos lehetett valamikor, vi­selni azonban ebben a korban jó, minden­nek hasznát veszi egyszer az ember. Szép fehérre őszült az a másik két nyugdíjas, Morgósnak szennyes ősz volt a haja és a szőr is a mellén. Mit törődött ő ezzel? Azért viszont haragudott, hogy olyan korán haza­indul a másik kettő. Szeretett volna elbe­szélgetni velük, okos és szép dolgokról. Mert okos, kiművelt embereknek látszot­tak, így külsőre is. A postás három óra után jön és fél ötig maradhat, mert aztán visszaindul megtenni az elszámolást. Hiva­tali embernek is van kötelessége, megnyu­godott ebben az öreg­ember. Pedig szerette volna jobban megismerni a postást. Annál is inkább, mert titokzatosnak látszott, so­kat beszélt félmondatokban.­­— Keressen az ember foltot a zsákjára, ha megsikadt, mert, ... ugye?... — és a pattanásokat simogatta gömbölyű képén. Máskor meg olyanokat mondott neki a postás: Megtanultam én, hogy a gyík nem kígyó ... ne hessenjen tőle az ember ... Egyszer pedig így szólt: — fizetéskor tör­tént az is, azon a helyen, a könyöklő előtt, ahol a sörét iszogatta az öreg ember: — A papra azért adtak szoknyát, mert tellett a szövetből... kell-e hát a papagájt saj­nálni, hogy tarka lett és fecsegő? Hatalmas, kerek feje volt a postásnak, s ez bánatossá tette. Szótlanul ivott, s csak a negyedik pohár után oldódott meg a nyelve. Akkor elmesélte, hogy a felesége milyen lány volt, szép és büszke, s hogy éppen őt választotta férjéül, azt eszének köszönheti. Ezt minden hónap nyugdíjosztó napján elmeséli a postás Morgósnak. A me­­sélés után következnek a félmondatok... — Látott valaki fókát dinnyéskertben? No, lám ... — Ezzel mit akar mondani? — kérdezte Morgós. A postás így válaszolt: — Azért a róka mégis csak sajtra nyáladzott, a holló pedig dicséretre__ Morgós ráhagyta. Nem akart butának látszani. S gondolkodott is azon, hogy egy­szer megkéri a postást, barátságból tanítsa meg őt effélékre. De öreg volt már, s úgy gondolta, a halált így is bevárhatja, ennyi tudománnyal is. Négy óra elmúlt, mikor megjött a postás. Még bánatosabb volt kerek képe, mint an­­nakelőtt bármikor is. Hosszú ideig nem szólt, pedig Morgós háromszor is megkér­dezte, hogy mi baja. Sört rendeltek és koc­cintottak. A kocsma lassan benépesedett. Künn meleg volt, mert az a nyár különö­sen melegnek indult, s valóban, bőven ki­jutott a kánikulából. Az emberek sok sört ittak, meg jeges málnát. Az öreg ember akkor már a nyolcadik pohár sört itta, s igen kíváncsi volt a postás bánatára, melyet abból állapított meg, hogy sem a feleségéről nem beszél, sem félmonda­tokban. Végre megszó­lalt: — Valaki meglopott, vagy elhagytam sok pénzt... — s Morgas ocsúdása előtt találga­­tóan megjegyezte: — De az is meglehet, el­számoltam magam. — Mennyit számolt el? — kérdezte az öreg­ember, mert az utóbbit tartotta a legvalószí­nűbbnek. — Ötszázat! Kereken ötszáz forintot. — Az sok! — sajdult bele az öregbe. Tudta, hogy a postás keveset keres, és négy gyereket szült neki a felesége. — Sok! — ismételte Morgóst a postás. — Nekem igen sok. Azok, akik közvetle­nül mellettük álltak, felfigyeltek. Egyszerű emberek voltak azok is, akik az ötszáz fo­rintot becsületéről is­merték. Ötszáz forin­tért hetet, sőt tíz na­pot is dolgozni kell. A postás még egyszer átszámolta pénzét, összeadták a „biankó­kat”. Valóban, az ötszáz hiányzott. Iytorgásban még erősebben rekedt meg a lélegzet, s akkor már a sör sem íz­lett neki. Ő siettette a postást, a sörivás miatt. Felelősséget érzett. A postás ott állt mellette, szót sem szólt, csak sóhajtozott nagyokat. — Istenem, Magda agyonüt, engem, szerencsétlent... Talán a háztól is elzavar... — ilyeneket mondott, és várakozott. Morgós megdühödött. — Hát menjen keresni, maga szerencsét­len! — támadt neki. De meg is bánta ab­ban a pillanatban, hogy keményen szólt, mert erre még bánatosabban nézett a pos­tás. — No, nem akartam megbántani — engesztelte. — Ha nem, valamit tennünk kell. Mert a pénz ide magától nem jön. — Az már nem! Sohasem! — jajgatott a postás, és kortyintott söréből. — Mit ja­vasol, Rácz bácsi? Az öreg embernek nagyon jólesett, hogy rendes nevén szólítják. Becsületes ember a postás, hiába, ő nem tévedhet. Jobb rendet is tehetett volna vele a sors. Mert az nem igazság, hogy éppen egy becsületes nagy­­családossal veszíttet el ötszáz forintot. Rosszul méri az isten a csapásait. S mert az istenre egyébként is haragudott Mor­gós, — néha nem is hitt benne, — gon­dolta, most keresztülhúzza számítását. Rö­vid számvetést végzett magában. Ezerhet­­ven forintot kapott, ennyi a nyugdíja. A múlt hónapban megtakarított kettőszáz­­húsz forintot, van még zsírja és kevés sza­lonnája otthon, öt-hat napra beosztva, ez is rendes kosztot jelent. Szeretett ugyan so­kat enni, de krumplival hamar jóllakott, s abból bőségesen vehet, olcsó. Mert rettene­tesnek érezte, hogy a postás mellette tapo­gat, nem szól egy szót sem, és olyan keser­ves arcot vág, mint akit megmiskároltak. Elfordult, a csapos irányába, hátat mu­tatva a postásnak, és óvatosan kibontotta tiszta zsebkendőbe csomagolt tárcáját, amelyben iratait és a pénzét szokta tartani. Még tíz piros papírba lapult ott, a megta­karított pénzt otthon rejtegette. — Siessen! — mondta — időben el kell számolnia a hivatallal —, s kezébe nyomta a pénzt. S mert a hálálkodást mindentől jobban megvetette, befurakodott a pénztár előtti sorba. Sört kért, egy pohárral. Már sötétedett, amikor hazaindult. Las­san lépkedett, és megpróbált nem gondolni a postásra. Haragudott magára. Nem a pén­zét sajnálta. A pénzt becsülte ugyan, de nem volt a rabszolgája. Inkább amiatt bosszankodott, amiért életében egyszer megsajnált valakit. A sajnálat tőle olyan idegen volt. Örülni csak annyiban örült, hogy nem kell majd bánatosan látnia a pattanásos képű postást. z utca mentén rózsalugas virágzott. A vörösben pompázó virágláncot pi­henők szakították meg. Ilyenkor, sörözés után, elidőzött itt egy-egy rövidebb órát. Nem a rózsaillat csábította ide, a forgata­got is utálta. A bungarlói álldogálást pi­hente ki az egyik padon. A hosszú utca neonban fürdött, villamo­sok és autók rohantak el előtte, mögötte, a járdaszigeten pedig emberáradat hullám­zott. Arra gondolt, hogy a következő na­pokban kerít egy sárgás préseltpapír-botot, s akkor odaállít a másik két nyugdíjas elé, és meghívja őket egy pohár sörre. A pos­tást a gyepesen fekve várja meg, nem akarja, hogy hálálkodjék. Egyáltalán, nem szívesen találkozik a postással. Holdnélküli sötét este borult a városra. A lugasokon elfulladt a fény, s az öreg­em­ber puha sötétben ült. A járdán emberek siettek, egy-egy szófoszlányt akaratlanul is magába szívott. Tenyerébe hajtotta a fejét, mert a villamosok és buszok rohanásától szédülést érzett. Megpróbált gondolat nél­kül maradni. Később, elszunnyadva egy percre, a pos­tást látta jönni az utcán, neonfényben, ar­cán nem látszottak a pattanások, tiszta fe­hér volt, mint a Hold. Mint a föld a gabonának jól megtermettnek, erély­­é­­­től feszülőnek, hangos szavának formáltam meg kép­zeletemben. Tsz-elnök, ország­­gyűlési képviselő csak ilyen lehet. Magam előtt láttam ün­neplő ruhájában, domborodó mellényével, fényes csizmájá­val és vasárnapiasan kipödört bajuszával. Szinte hallottam üdvözlő szavait is, tudtam a még el sem hangzott monda­tokat. Hja, ilyesmit igazán könnyű elképzelni előre an­nak, aki ismeri az embereket, az életet. „Képzőművészek, színészek és írók látogatása egy termelő­­szövetkezetben”. Az egész gondolatkör zárt, közismert, egyszerű. Meg sem érkeztünk, de máris meg tudnám írni az egészet színes irodalmi riport formájában. A valóság csak untató ismétlődése lesz elkép­zeléseimnek. A legbiztosab­baknak az elnökről alkotott képeimet véltem. Be is következett minden elképzelésem — ellenkezője. Kiszálltunk az autóbuszból és találkoztunk vele. Közép­­termetű, inas, szívós, baráz­dált arcú. Haja, bajusza ritkás és őszülő. Csak szemei csillan­nak derült fényben, sarkukban sok tréfás szarkaláb. Egysze­rűnek és igaznak látom, mint a tavaszian megtárult földeket, a frissen meszelt házakat és az új rügyekkel gazdag úti fá­kat. Mikor oldalt fordul, ész­­reveszem kissé hajlott hátát. Olyan emberé ez a ház, akit nem a tenyerén hordozot a sors, hanem akin rajta tartot­ta azt. Nem újdonság ez, hi­szen aki a földbe véste mun­kája javát, annak úgy húzza maga felé a föld a karját, vál­lát, mint a legerősebb mágnes. — Zsellérember voltam min­dig, abból lettem azzá, ami vagyok! — mondja később. Nem hangos ember, de annál hangosabban beszél a mozgé­konysága. Minden gondolata gyors tettben folytatódik és minden tett még sebesebb gon­dolatban. Bőségesen szüksége lehet e tulajdonságokra itt a tsz-ben. Amikor körbejárjuk biro­dalmát, nem büszkélkedik. Nem dícsér semmit, csak meg­mutat mindent: a földeket, a gépeket, a jól tartott marhaál­lományt, a 30 holdas konyha­kertészetet és az új szőlőtele­pítést. Ezt már azért ő is meg­illeti néhány szerény, szép szó­val. A falu klubjában ülünk ösz­­sze.­­Á, ennn­k megemlíti az MZ el­ök belépőket, 400 holdról 1300 holdra növe­kedésüket. Gondokról, meg­oldásra váró feladatokról tesz szót. — Másként kell ám ilyen nagy területen gazdálkodni, mint eddig! — mondja. — Az­tán az új és a régi tagok kö­zött sem lesz könnyű a szük­séges egyetértést megteremteni és megtartani! Már mi megvol­tunk, összeszoktunk. Most ösz­­szekerül a középgazda egykori cselédjével. Még nagyobb baj van az asszonyok gőgjével! Nem könnyű dolog! Csak pár szó, de megértem belőle, hogy olyan ember sza­vait hallgatom, aki mindenhez felelőssége teljes tudatában fog hozzá­m ,éppen ezért tud mindent sikeresen megoldani. Ebéd után odaül mellém. — Gyakran kellene így ta­lálkoznunk! Sok parasztem­bert ismerek itt, akik olyanok, mint a régtől meg nem tisztí­tott drágakövek. Szükség vol­na arra, hogy a „kiművelt emberfők” minél többet fog­lalkozzanak velük! — így mondja szóról szóra. Világos fényű szemeibe nézek és lá­tom, hogy szemei sarkánál de­rűs táncra kelnek a szarkalá­bak. Tekintete mélyében drá­gakő ragyogását látom olya­nét, amelyik önerejéből már régen levetette a rajtavolt rö­göket. Jó lenne itt „drágaköveket” keresni, találni, napvilágra se­gíteni a fényüket. Közben ma­gunkról is letisztogatnánk a ránk tapadó göröngyöket és megtalálnánk — ha van — az önmagunkban létezhető fé­nyességet. De jó lenne!­­, és nem találom Keresem a szavakat, me­­lyekkel elmondtam, hogy ne­künk nagyobb szükségünk van ezekre a találkozásokra, em­beri közeljutásokra, mint ne­kik. Szavuk, tettük és létük a mi hivatásunk kiapadhatatlan forrása. Szomjas szívvel kell megkeresnünk minél több utat, mely hozzájuk elvezet. Sok út vezet a falu Emberé­hez, sokat kell járnunk rajta! (kuzmányi!

Next