Napjaink, 1962 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1962-04-01 / 1. szám
— 3 — BARÁTH LAJOS: Az öreg ember naphosszat a lapos rétjén feküdt, már nemigen bírta a járást, különösen térdét kínozta a reuma és más, előtte ismeretlen betegség. Reggel kifeküdt a napra — szép meleg nyár volt azon az éven — és elábrándozott. Kevés gondolata volt már ennek a hatvanöt éves embernek, az a kevés is érdektelen és mihaszna. Inkább zsörtölődésfélét érzett magában, elégedetlenséget mindenki iránt, aki még futni és szökellni tud körülötte. S elégedetlen volt a sorssal is, amiért nagyon gyorsan, s így megöregítette. Mire megtanulta az életet, megvénült, elgyengült. A laposnak azon a részén hevert, ahonnak a keskeny utcát egy ház zárta le. Még jó szeme volt az öregnek, s látta, hogy a házban hat család lakik, hat középkorú férfi és hat asszony — az asszonyok lányai lehetnének — s gyerekek, akikre ez az öreg ember különösen haragudott. Meghatározni soha nem tudta magában, hogy miért haragszik a gyerekekre, lehet, hogy a gúnyolódó kiabálásokat nem szenvedte, de az is lehet, hogy csupán az élet vége irigyelte az élet kezdetét. Követ dobott utánuk, ha a fekvőhelye felé vetődtek, de nem volt már erő a karjában, bizony, sohasem talált el egyetlen gyereket sem. Ezért is haragudott az öreg a világra. Mert neki már általában semmi sem sikerült. Az öreg ember magánosan élt egy szobában, felesége hét éve, hogy meghalt. De nem is a halálán bánkódott — jobb házasságot is el tudott volna képzelni magának! — inkább azt sajnálta, hogy nem ő fekszik a föld alatt és felesége ülne itt, a réten, ráncaival, bajaival együtt. Mielőtt meghalt, sokat szenvedett, és ő gúnyolta naphosszat, a vénasszony meg átkozódott. Érzi is most Isten verését az öreg, szentül hiszi, az átok okozza a reumát s más, előtte ismeretlen betegségét. Inkább fekete a bőre. Arcán, karján, hátán és hasán, különösen meg a lába szárán sötétlik a susinka-ráncos, fonnyadt bőr. Az egész ember egy élő susinka. Az arca horpadásokból rajzolódik ki, szeme olyan mélyen húzódik gödrében, hogy bozontos pillái és szemöldöke szinte eltakarják, beárnyékolják, színe sincs már ennek a szemnek. Karján az erek látszanak, a bőr lazán elernyed. Az ujjak bütyköktől csúfak és örökösen hámlik tenyerének sárgás bőre, melyet inkább kéregnek mondhatnánk, így megcsúnyul idővel az ember? Mások ebben a korban még kerítést ugranak, de ez az öregember 34 évet dolgozott a tüzes hengerek mellett. Most már nem dolgozik, nyugdíjat kap az államtól. „Pihenjen” — mondták neki búcsúzóul, s egy fényes bicskát, meg egy üveg pezsgőt kapott ajándékul, és az igazgatóval koccinthatott. Ennek ma is örül, s emlékezik rá, pedig sok minden mást, fontosabbat elfelejtett abból az időből. Azt, hogy a hatalmas gyár igazgatójával koccinthatott, és kezet is szorítottak, már sohasem felejti el. A telepen csak egyszerűen Morgósnak nevezik, ez csöppet sem zavarja az öregembert. A hónapnak az a napja virradt rá ma reggel, amelyiket a telepesiek tréfásan „apák napjának” neveznek, ő azonban nagyon várta ezt a napot, s még csak véletlenségből sem ejtett gúnyt e néven. Fizetés napja volt, a nyugdíjfizetésé, melyet annak idején a posta előtt várt be. Amióta a reumája erősebben szaggat, s még ismeretlen betegség is kínozza, hát szívesebben várakozik a gyepesen, feküdve. Tizenegy óra után — a postás olyan tájt kerül utcájukba, — elindul a híd felé, amely a keskeny kanális két partját köti össze. Ott várakozik, s eszébe jutnak fiatalkori legénykedései, amikor a kanálist nekifutásból átugrotta, erre fogadást is kötött egyszer, meg is nyerte, öt liter bort ittak meg azon az este hárman, a sarki kocsmában, amelyet Bungarlónak becéztek maguk közt. Abban az időben nagyon sokat bírt inni, fogadásból liter snapszot és féllábon harminctól visszafelé számolt, a sarokban. De ez már nagyon régen történt, cimborái, akikkel fogadott, rég meghaltak vagy nem emlékeznek rá. Ő pontosan emlékszik mindenre, el is meséli olykor, ha nyugdíjfizetéskor megkeresi a sarki Bungarlót, és öszszecimborál valakivel. Mört iszik ilyen alkalmakkor, mert a bortól hamar megzavarodik, elég neki három deci is, hogy lerészegedjék. A részegséget pedig utálja Morgós, azért is, mert akkor hányni szokott, meg haza kell vezetni valakinek. Nem mindig akad cimbora, aki hazakísérje, s akkor rendszerint elalszik valahol, rendőrök keltik fel, hogy megóvják a szégyentől és a kifosztástól. Sörből tizenkét pohárig is elmegy, akkor még eligazodik az emberek közt, s fájdalmat sem érez a térdében, a reuma miatt. Különben is, a sör „folyékony kenyér”, ezt egy plakátról tudja. Neki nagyon tetszett ez a plakát, megnyugtatta, hogy a sörivás nem részegeskedés. A tizenegy órát megérezte, különben sem számított, ha negyedórával előbb vagy később indult el. A postás azon az utcán jött, amelyiken ő menni szokott s találkoztak. Azért ha csak tehette, pontos volt, így nem kellett várakoznia. Aztán, ha a híd mellett veszi át a pénzt, akkor a postást is meghívhatja a sarki gombába, egy pohár söritalra. A postás rendes ember, fiatal még, és megérti a nyugdíjasokat, a türelmüket és türelmetlenségüket egyaránt. Megitták a pohár sört és elbúcsúztak. A postás nagyfejű, pattanásos képű, sovány, negyvenes férfi, hátára billentette hatalmas táskáját és viszontlátást köszönt. — Megvárom — kacsintott rá Morgós. A Bungarlóban szoktak találkozni, ha kihordta a leveleket a postás. Mert ezután az öreg ember elindul a sarki kocsma felé. Ünnepélyesebb ott inni, és ismerős a csapos is, aki nem habbal itatja, mint a gombás tuskólábú elárusítónője. A kocsma felé menet arra szokott gondolni, hogy járdán kényelmesebb a gyaloglás: az aszfalt sima és egyenletesek az ember léptei. Persze, a gyaloglás mindenképp nehezére esett, de járdán mégis csak más... A kolónián nem építettek járdát, minek oda, mondják, bontsák le az egészet. Igazuk van, ezt Morgós is elismerte, bár nem tudta, hová tennének annyi rengeteg népet. Lehajtott fővel ment Morgós, ezt két okból tette. Teste erősen hajlott volt már, mint a megrokkant vályogfal kipúposodott háta. Aztán, azért is a földet nézte, hogy hirtelen vessen pillantást a Bungarlóra, amelynek udvarán két nyugdíjas iszogat már ilyenkor, félórával hamarabb kapják meg pénzüket. Ismerték egymást látásból, mind a kettő hivatalnok volt annak idején. Két-két pohár az adagjuk, s már indulnak is haza, családjukhoz. Te Morgósnak nem volt családja, így hát van ideje bevárni a postást, aki fiatal és megértő, ezt tudta Morgós és tisztelte benne. Köszönt a két hivatalnoknak, akik szívélyesen viszonozták. Nem felvágós emberek, jólesett ez az öregnek. Szóba elegyedni velük mégsem tudott. A két botos férfi ugyanis, ha Morgóst jönni látták, hazaindult. Mind a kettőnek sárgás préseltpapír botja volt, divatos lehetett valamikor, viselni azonban ebben a korban jó, mindennek hasznát veszi egyszer az ember. Szép fehérre őszült az a másik két nyugdíjas, Morgósnak szennyes ősz volt a haja és a szőr is a mellén. Mit törődött ő ezzel? Azért viszont haragudott, hogy olyan korán hazaindul a másik kettő. Szeretett volna elbeszélgetni velük, okos és szép dolgokról. Mert okos, kiművelt embereknek látszottak, így külsőre is. A postás három óra után jön és fél ötig maradhat, mert aztán visszaindul megtenni az elszámolást. Hivatali embernek is van kötelessége, megnyugodott ebben az öregember. Pedig szerette volna jobban megismerni a postást. Annál is inkább, mert titokzatosnak látszott, sokat beszélt félmondatokban.— Keressen az ember foltot a zsákjára, ha megsikadt, mert, ... ugye?... — és a pattanásokat simogatta gömbölyű képén. Máskor meg olyanokat mondott neki a postás: Megtanultam én, hogy a gyík nem kígyó ... ne hessenjen tőle az ember ... Egyszer pedig így szólt: — fizetéskor történt az is, azon a helyen, a könyöklő előtt, ahol a sörét iszogatta az öreg ember: — A papra azért adtak szoknyát, mert tellett a szövetből... kell-e hát a papagájt sajnálni, hogy tarka lett és fecsegő? Hatalmas, kerek feje volt a postásnak, s ez bánatossá tette. Szótlanul ivott, s csak a negyedik pohár után oldódott meg a nyelve. Akkor elmesélte, hogy a felesége milyen lány volt, szép és büszke, s hogy éppen őt választotta férjéül, azt eszének köszönheti. Ezt minden hónap nyugdíjosztó napján elmeséli a postás Morgósnak. A mesélés után következnek a félmondatok... — Látott valaki fókát dinnyéskertben? No, lám ... — Ezzel mit akar mondani? — kérdezte Morgós. A postás így válaszolt: — Azért a róka mégis csak sajtra nyáladzott, a holló pedig dicséretre__ Morgós ráhagyta. Nem akart butának látszani. S gondolkodott is azon, hogy egyszer megkéri a postást, barátságból tanítsa meg őt effélékre. De öreg volt már, s úgy gondolta, a halált így is bevárhatja, ennyi tudománnyal is. Négy óra elmúlt, mikor megjött a postás. Még bánatosabb volt kerek képe, mint annakelőtt bármikor is. Hosszú ideig nem szólt, pedig Morgós háromszor is megkérdezte, hogy mi baja. Sört rendeltek és koccintottak. A kocsma lassan benépesedett. Künn meleg volt, mert az a nyár különösen melegnek indult, s valóban, bőven kijutott a kánikulából. Az emberek sok sört ittak, meg jeges málnát. Az öreg ember akkor már a nyolcadik pohár sört itta, s igen kíváncsi volt a postás bánatára, melyet abból állapított meg, hogy sem a feleségéről nem beszél, sem félmondatokban. Végre megszólalt: — Valaki meglopott, vagy elhagytam sok pénzt... — s Morgas ocsúdása előtt találgatóan megjegyezte: — De az is meglehet, elszámoltam magam. — Mennyit számolt el? — kérdezte az öregember, mert az utóbbit tartotta a legvalószínűbbnek. — Ötszázat! Kereken ötszáz forintot. — Az sok! — sajdult bele az öregbe. Tudta, hogy a postás keveset keres, és négy gyereket szült neki a felesége. — Sok! — ismételte Morgóst a postás. — Nekem igen sok. Azok, akik közvetlenül mellettük álltak, felfigyeltek. Egyszerű emberek voltak azok is, akik az ötszáz forintot becsületéről ismerték. Ötszáz forintért hetet, sőt tíz napot is dolgozni kell. A postás még egyszer átszámolta pénzét, összeadták a „biankókat”. Valóban, az ötszáz hiányzott. Iytorgásban még erősebben rekedt meg a lélegzet, s akkor már a sör sem ízlett neki. Ő siettette a postást, a sörivás miatt. Felelősséget érzett. A postás ott állt mellette, szót sem szólt, csak sóhajtozott nagyokat. — Istenem, Magda agyonüt, engem, szerencsétlent... Talán a háztól is elzavar... — ilyeneket mondott, és várakozott. Morgós megdühödött. — Hát menjen keresni, maga szerencsétlen! — támadt neki. De meg is bánta abban a pillanatban, hogy keményen szólt, mert erre még bánatosabban nézett a postás. — No, nem akartam megbántani — engesztelte. — Ha nem, valamit tennünk kell. Mert a pénz ide magától nem jön. — Az már nem! Sohasem! — jajgatott a postás, és kortyintott söréből. — Mit javasol, Rácz bácsi? Az öreg embernek nagyon jólesett, hogy rendes nevén szólítják. Becsületes ember a postás, hiába, ő nem tévedhet. Jobb rendet is tehetett volna vele a sors. Mert az nem igazság, hogy éppen egy becsületes nagycsaládossal veszíttet el ötszáz forintot. Rosszul méri az isten a csapásait. S mert az istenre egyébként is haragudott Morgós, — néha nem is hitt benne, — gondolta, most keresztülhúzza számítását. Rövid számvetést végzett magában. Ezerhetven forintot kapott, ennyi a nyugdíja. A múlt hónapban megtakarított kettőszázhúsz forintot, van még zsírja és kevés szalonnája otthon, öt-hat napra beosztva, ez is rendes kosztot jelent. Szeretett ugyan sokat enni, de krumplival hamar jóllakott, s abból bőségesen vehet, olcsó. Mert rettenetesnek érezte, hogy a postás mellette tapogat, nem szól egy szót sem, és olyan keserves arcot vág, mint akit megmiskároltak. Elfordult, a csapos irányába, hátat mutatva a postásnak, és óvatosan kibontotta tiszta zsebkendőbe csomagolt tárcáját, amelyben iratait és a pénzét szokta tartani. Még tíz piros papírba lapult ott, a megtakarított pénzt otthon rejtegette. — Siessen! — mondta — időben el kell számolnia a hivatallal —, s kezébe nyomta a pénzt. S mert a hálálkodást mindentől jobban megvetette, befurakodott a pénztár előtti sorba. Sört kért, egy pohárral. Már sötétedett, amikor hazaindult. Lassan lépkedett, és megpróbált nem gondolni a postásra. Haragudott magára. Nem a pénzét sajnálta. A pénzt becsülte ugyan, de nem volt a rabszolgája. Inkább amiatt bosszankodott, amiért életében egyszer megsajnált valakit. A sajnálat tőle olyan idegen volt. Örülni csak annyiban örült, hogy nem kell majd bánatosan látnia a pattanásos képű postást. z utca mentén rózsalugas virágzott. A vörösben pompázó virágláncot pihenők szakították meg. Ilyenkor, sörözés után, elidőzött itt egy-egy rövidebb órát. Nem a rózsaillat csábította ide, a forgatagot is utálta. A bungarlói álldogálást pihente ki az egyik padon. A hosszú utca neonban fürdött, villamosok és autók rohantak el előtte, mögötte, a járdaszigeten pedig emberáradat hullámzott. Arra gondolt, hogy a következő napokban kerít egy sárgás préseltpapír-botot, s akkor odaállít a másik két nyugdíjas elé, és meghívja őket egy pohár sörre. A postást a gyepesen fekve várja meg, nem akarja, hogy hálálkodjék. Egyáltalán, nem szívesen találkozik a postással. Holdnélküli sötét este borult a városra. A lugasokon elfulladt a fény, s az öregember puha sötétben ült. A járdán emberek siettek, egy-egy szófoszlányt akaratlanul is magába szívott. Tenyerébe hajtotta a fejét, mert a villamosok és buszok rohanásától szédülést érzett. Megpróbált gondolat nélkül maradni. Később, elszunnyadva egy percre, a postást látta jönni az utcán, neonfényben, arcán nem látszottak a pattanások, tiszta fehér volt, mint a Hold. Mint a föld a gabonának jól megtermettnek, erélyétől feszülőnek, hangos szavának formáltam meg képzeletemben. Tsz-elnök, országgyűlési képviselő csak ilyen lehet. Magam előtt láttam ünneplő ruhájában, domborodó mellényével, fényes csizmájával és vasárnapiasan kipödört bajuszával. Szinte hallottam üdvözlő szavait is, tudtam a még el sem hangzott mondatokat. Hja, ilyesmit igazán könnyű elképzelni előre annak, aki ismeri az embereket, az életet. „Képzőművészek, színészek és írók látogatása egy termelőszövetkezetben”. Az egész gondolatkör zárt, közismert, egyszerű. Meg sem érkeztünk, de máris meg tudnám írni az egészet színes irodalmi riport formájában. A valóság csak untató ismétlődése lesz elképzeléseimnek. A legbiztosabbaknak az elnökről alkotott képeimet véltem. Be is következett minden elképzelésem — ellenkezője. Kiszálltunk az autóbuszból és találkoztunk vele. Középtermetű, inas, szívós, barázdált arcú. Haja, bajusza ritkás és őszülő. Csak szemei csillannak derült fényben, sarkukban sok tréfás szarkaláb. Egyszerűnek és igaznak látom, mint a tavaszian megtárult földeket, a frissen meszelt házakat és az új rügyekkel gazdag úti fákat. Mikor oldalt fordul, észreveszem kissé hajlott hátát. Olyan emberé ez a ház, akit nem a tenyerén hordozot a sors, hanem akin rajta tartotta azt. Nem újdonság ez, hiszen aki a földbe véste munkája javát, annak úgy húzza maga felé a föld a karját, vállát, mint a legerősebb mágnes. — Zsellérember voltam mindig, abból lettem azzá, ami vagyok! — mondja később. Nem hangos ember, de annál hangosabban beszél a mozgékonysága. Minden gondolata gyors tettben folytatódik és minden tett még sebesebb gondolatban. Bőségesen szüksége lehet e tulajdonságokra itt a tsz-ben. Amikor körbejárjuk birodalmát, nem büszkélkedik. Nem dícsér semmit, csak megmutat mindent: a földeket, a gépeket, a jól tartott marhaállományt, a 30 holdas konyhakertészetet és az új szőlőtelepítést. Ezt már azért ő is megilleti néhány szerény, szép szóval. A falu klubjában ülünk öszsze.Á, ennnk megemlíti az MZ elök belépőket, 400 holdról 1300 holdra növekedésüket. Gondokról, megoldásra váró feladatokról tesz szót. — Másként kell ám ilyen nagy területen gazdálkodni, mint eddig! — mondja. — Aztán az új és a régi tagok között sem lesz könnyű a szükséges egyetértést megteremteni és megtartani! Már mi megvoltunk, összeszoktunk. Most öszszekerül a középgazda egykori cselédjével. Még nagyobb baj van az asszonyok gőgjével! Nem könnyű dolog! Csak pár szó, de megértem belőle, hogy olyan ember szavait hallgatom, aki mindenhez felelőssége teljes tudatában fog hozzám ,éppen ezért tud mindent sikeresen megoldani. Ebéd után odaül mellém. — Gyakran kellene így találkoznunk! Sok parasztembert ismerek itt, akik olyanok, mint a régtől meg nem tisztított drágakövek. Szükség volna arra, hogy a „kiművelt emberfők” minél többet foglalkozzanak velük! — így mondja szóról szóra. Világos fényű szemeibe nézek és látom, hogy szemei sarkánál derűs táncra kelnek a szarkalábak. Tekintete mélyében drágakő ragyogását látom olyanét, amelyik önerejéből már régen levetette a rajtavolt rögöket. Jó lenne itt „drágaköveket” keresni, találni, napvilágra segíteni a fényüket. Közben magunkról is letisztogatnánk a ránk tapadó göröngyöket és megtalálnánk — ha van — az önmagunkban létezhető fényességet. De jó lenne!, és nem találom Keresem a szavakat, melyekkel elmondtam, hogy nekünk nagyobb szükségünk van ezekre a találkozásokra, emberi közeljutásokra, mint nekik. Szavuk, tettük és létük a mi hivatásunk kiapadhatatlan forrása. Szomjas szívvel kell megkeresnünk minél több utat, mely hozzájuk elvezet. Sok út vezet a falu Emberéhez, sokat kell járnunk rajta! (kuzmányi!