Napjaink, 1965 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Illyés Gyula versei: Útitársam beszélte Három éven át ébredt úgy. S ha ma? Naponta várta három évig — és nem ellenség közt, de féltéboly ködében — kivégzés hajnala. De most, e reggelire kilépve, most hogy meglátta a sárga villamost, egy perc alatt múlt lett az egészből. Gyönyör várta: épp hullt szagos, ritkás, erdő-nagy eső, magas, szabad, tengerig terjedő! Telefonfülkét keresett. De nem, egy pillanatot holnap-mentesen, idő-tisztán akart beszívni abból az ajándékból, abból a tudatból,­­ hogy van, hogy él, hogy ameddig ellát, övé a tér, s övé, tapinthatón, a fő csoda, hogy íme maga is eljut oda, el újra addig a villamosig, hol szeme, friss eb, már ugrándozik... Aztán odaát — hova mintegy partra ért — már azt gondolta, újra helyben, lám van miért! — s tán lesz miért, hogy újra kezdjem! Derengés Hajnali szél, megigazítja zilált kontyát az ifjú meggyfa Elcsöppennek a csillagok Itt eltűnik, kibukkan ott, a hegyre fut: leleplezi tervét az út Csillan tű, megnyíló ablak karosfarok, eke harmat, szemed, a tó­­: járni kezd a Nap fogaskereke! Dőlt vitorla Recseg, megdől a rúd, a hosszú vitorlarúd, kaszálja szinte a habot, míg a bárka fut. Árbóc, s vitorla, nézd, előre mikor repül leggyőztesebben? Amikor leg­mélyebbre dűl! Juhász József: Van úgy, hogy... Van úgy, hogy egyszer csak megállok a jövés-menésben, a szórakozásban, vagy munka közben, a kilincs fogásnál és étkezés alatt, elakadok a sima kövezeten... Mert eszembe jutsz, és a gondolat megtorpant, megbénít bennem minden mozgást s akkor úgy hiszem, ettől már nincs tovább az élet. Lábam belebotlik a visszeres remények csomóiba, megfordulok a kámzsás ájtatosak hét­ titkú mosolyán. Felszippant hókaszépségű szerelmed, mint őszi ködöt a lombnélküli erdő és megnyugszom e feloldatlan létben, és állandósulok a szent elmúlásban. — Jegyzetek —■ .... ■————— Dömötör Teréz ébresztése legutóbbi miskolci bolyongásom idején pillantottam meg először, s vettem nyomban kézbe Fábry Zoltánnak, a stászi örökifjú éb­­resztgetőnek új könyvét, a „Kúria, kvaterka, kultúra” című gyűjtemé­nyes kötetét, mely adalékokat bocsát a mai érdeklődő rendelkezésére a csehszlovákiai magyar kultúra 1918—38­ közötti két évtizedéhez. Nem méltatni akarom első eszmélkedéseim „alapleckéit” tartalmazó kötetet, csupán örülni e könyv megjelenésének, s külön annak is, hogy Pándi Pál, a magyar szocialista irodalom előharcosait szenvedéllyel kutató iro­dalomtörténész, a Népszabadság december 8-i számában, tehát a hazai megjelenés után már két héttel, szépen, igaz szavakkal méltatja. Ám azon a november végi miskolci délelőttön, a könyv felnyitása első percé­ben már megrázott a felismerés: mind­ez nem lesz elég. Ugyanis első érdeklődésemet mindjárt a „Lósorozás Gádoroson” cí­mű írás keltette fel, amiről tudtam, hogy Sellyei József vágsellyei író és parasztember 1932-es novellája. És ebben az 1950-ben Sellyei Józsefet idéző cikkben bukkantam rá Dömötör Teréz nevére. E helyen így írt Fábry: „A felfedezés éveit izgultuk akkor. A kolozsvári Korunk volt a fórum, az ugródeszka, a próbatét. Veres Péter után Szlovenszkó adta le a névjegyét. Elsőnek Dömötör Teréz: „Huszonhat éves vagyok. Tizen­hat éves koromtól mostanáig gyári munkás és cseléd voltam. Sokat szen­vedtem gyermekkorom óta. Az értem csupa esemény, és folytonos vé­dekezés az eltiprás ellen, de megtanultam látni.” Megtanultam látni, ennyi volt első írásának címe. Keresve sem lehetett volna jobbat találni Utána jött Sellyei Jóska..Majd így folytatja néhány sorral lejjebb Fábry Zoltán: „Sellyei József meghalt, de a Sellyei Józsefek, a többiek, kell hogy éljenek és jelt adjanak. Hol vannak? Mért nem szólnak?.. A Dömötör Terikkel és Sellyei Jóskákkal majdnem egy időben virágzott ki Veres Péter írásművészete, mely már rég elérte a mesterrangot, és ezzel igazolt minden hitet, minden paraszt- és munkás­tehetséget.” Ek­ként írt 1950-ben Fábry Zoltán. És hol van Dömötör Teréz? Keresem Pándi Pál „Elsüllyedt iroda­lom?” című könyvében, ám se Sellyéit, se Dömötör Terézt nem lelem. A Magyar Irodalmi Lexikon I. kötete nem is említi. Pedig, ha Gaál Gá­bor felfedezte és közölgette, ha Fábry Zoltán 1950-ben is ifjonti lobogás­­sal említette, akkor miért nem említődik? Hiszen Dömötör Teréz köz­tünk élt. 1949 augusztusában Szentendrén a leendő népművelési minisz­térium káderelőkészítő bentlakásos tanfolyamán voltam szeminárium­­vezető. És a szemináriumom hallgatója volt Dömötör Ferencné, aki Dö­mötör Teréz néven írt. Ide írom adatait: 1904-ben született, 1929 január­jától párttag, egy éves Lenin-egyetemet végzett a 30-as években. Sze­mináriumom tagságából második helyen javasoltam minisztériumi be­osztásra, és nem az én javaslatomon múlott, hogy Dömötör Teréz, a Ko­runk munkatársa, borítékbontói beosztást kapott. A Rajk-per utáni he­tekben jártam lakásán. A teljes Korunk-sorozat bekötött példányaival tömött polcok alatt ültünk, s a sokat tapasztalt mozgalmi harcos kicsit ezópuszi nyelven óvatosan tanácsokat adott nekem, a még pillanatnyi­lag „futó” ifjú lelkesültnek. Aztán arról is beszélt, szomorkás mosollyal kísérve szavait, hogyan regéltette el vele életét az az üzem tulajdonosnő, akinek hálás kellett lennie, hogy munkát adott neki, aki aztán megírta, kiadta ezt az életutat, s akit meg is koszorúztak. Annyit még tudok Dö­mötör Terézről, követte Helsinkibe követi megbízatással kiutazó férjét, ám hogy annak halála után mi történt vele, nincs tudomásom róla. Él-e, halt-e? — ki tudja közületek, szocialista magyar irodalmunk sá­fárai?! E pár sort ébresztőnek szántam, Dömötör Teréz ébresztőjének. De legalább annyira saját lelkiismeretünk felrázására is. Hadd ismételjem nemrégi cikkem címét: a sáfárt is megkérdezik egyszer... V. I. Nem mindenen értünk egyet Nézem a Limonádé Joe előzetesét, a Felicien Rops rajzaira emlékeztető feketeharisnyás lábakat. Mellettem egy diák nézi. Ugyanazt nézzük és mégsem ugyanazt. Azt írja a kritikus, hogy jelentős szerző. Dicséretnek szánta, de az író (és nem szerző) jónak, kiválónak, felülmúlhatatlannak — esetleg a szerényebbje ezúttal kevésbé jónak, kevésbé kiválónak, kevésbé felül­múlhatatlannak tudja a művét. Mert a jelentős, nem jelentős. Egy fiatalasszony olvassa a Via Mala-t. Mikor megnézem a könyv címét, azt mondja: Ugyan, csak egy ponyva! Hiába tudja, hogy ponyva. Még­se tudja. Egy tudós terjedelmesen fejtegeti nézeteit egy kritikai lapban. Megál­lapítja, hogy „az élet bármely terü­letén többnyire csak a formális kép­zettséggel rendelkező szakemberek látnak igazán tisztán, akik az illető jelenségrendszerhez a szervezett fel­készülés tízezer órás nagyságrend­ben megadható mélységi dimenzió­jával közelednek.” Továbbá: „Az író számára is alapvető ismeretek az emberiség számára nem az ő agyá­ban, íróasztala mellett, vagy megfi­gyelő körútjain születtek meg, ha­nem kutatóintézetekben, nagy appa­rátussal dolgozó társadalomtudomá­nyi felvételek során, sőt egyáltalán az önmagunk menetét folyamatosan rögzítő, számokban és összesítések­ben megörökítő intézmények aktáin, illetve az ezeket elemzők ívein.” S ehhez még: Az író általában nincs is tudatában álláspontja kondicio­nált jellegének, továbbá még, ha ez­zel tisztában volna is, tevékenysége természetéből kifolyóan nem volna képes végigjárni a szakszerű abszt­­rahálás és általánosítás biztos, kont­rollálható útját.” A fenti idézetek kritikai megjegy­zéseinket hivatottak pótolni. Egy biztos azonban. Az irodalom szón, aligha értjük ugyanazt. Sőt le­het, hogy a tudományon sem. Mert ránk bizonyíthatják ugyan, hogy nem vagyunk tudatában álláspon­tunk kondicionált jellegének és nem közeledünk a jelenségrendszer­hez tízezer órát meghaladó nagyság­rend mélységű dimenzióval, de az irodalom szó említésekor Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi , sőt Solohov és Steinbeck jut eszünkbe. Lehetséges, hogy ők nem voltak képesek végigjárni a szaksze­rű absztra­hálás kontrollálható útját, de koruk valóságát minden áltudo­mányos észjárásnál jobban közvetítik felénk. Nem mindenen értünk egyet. (Sz. K. L.) h­ídépítés Köztudott, hogy mi magyarok hídszerető nép vagyunk. Az Erzsébet-híd avatása fényes bizonysága ennek. Nemzeti ügy volt és saj­tónk szinte többet foglalkozott vele, mint az első szputnyikkal. Állnak már hídaink, partokat, városrészeket kötnek össze. Nyelvünkben a híd fogalma már régtől mást is jelent: kapcsolatkeresést a szomszédos né­pekkel, kultúrákkal. Népünk legnagyobbjai ilyen értelemben mindig hídépítők voltak. Ma már közhely nálunk erről sokat beszélni, hisz az iskolában tanítjuk, mit tett e téren Ady és József Attila. „Most, punte, síita” címet adta egyik tanulmányának Németh László és a ke­leteurópai népek egymásrautaltságára gondolt. Omladoznak már a közjogi sorompók a szo­cialista országok között és szomszédaink több­ségével olyan kapcsolataink fejlődnek, ame­lyekről korábban nem is álmodhattunk. Északmagyarországot földrajzi, történelmi és kulturális szálak fűzik északi szomszédjához, Szlovákiához. Egy éve már, hogy megnyíltak a határok Magyarország és Csehszlovákia kö­­­zött. A határforgalom azóta oly méreteket öl­tött, ami a két állam történetében példa nél­kül való: kölcsönösen százezrek lépték át a határt, hogy saját szemükkel láthassák, mire vitték a szomszédok. A kormányok megtették már a magukét, de vajon nincs már több tennivaló? Kiadtunk né­hány könyvfordítást, egy irodalomtörténetet és néhol olvashatjuk a szlovákiai magyar nyelvű folyóiratot. Nem tehetnénk-e többet is Cseh­szlovákia kulturális életének megismerése ér­dekében? S ha igen, a munka egy része nem éppen Északmagyarországra és központjára, Miskolcra vár? Valaha, jóval a gőzvasút korszaka előtt Budáról Miskolcon át vezetett az út egészen Lengyelországig. Ez az út most újra járható. Tegyünk róla, hogy városunk fontos állomás legyen rajta. Délszlovákia magyar lakosságának irodal­ma fontos szerepet vállalt, közvetíteni kíván a cseh és szlovák, valamint a magyar iroda­lom között. Lajuk, az Irodalmi Szemle szintén e cél szolgálatába szegődött. Nem támogathat­nánk ezt mi is? A Napjaink és köréje csopor­tosuló íróink, költőink, műfordítóink nem se­gíthetnének ebben? Akad azonban tennivaló szűkebb házunk tá­­ján is. Például tehetnénk egyet-mást szomszé­daink borsodi kulturális emlékeinek ápolása érdekében. 1963-ban Győry Dezső indítványoz­ta: kapjon szobrot hazánkban Fucik és Hviez­­doslav. Hviezdoslav emlékét csak tábla hirdeti városunkban. A szobor jó helyen lenne Mis­kolcon, ahol a nagy költő, Petőfi fordítója diákéveit töltötte. És addig is: utcát nevezhet­nénk el róla. Egyetlen kiragadott példa volt ez, de akad­na több is. Számba kellene vennünk őket. S nem csupán a múlt, a jelen is kíván pó­tolnivalót. Borsod nem egy falva részben, vagy többségében szlovák lakosságú. Dalaik gyűj­tése a megyei tanács segítségével már meg­kezdődött. De a néprajzi munkák kiterjeszté­sén túl vizsgálni kellene mai életüket, sajátos kulturális helyzetüket, igényeiket. Az irodal­munkon végigvonuló szociografizálási hullám éppen nemzetiségeink életét hagyná felderí­tetlenül? A hídépítés sok dolgot ad. Ha két partról kezdjük, gyorsabban megy. Lássunk hát hoz­zá mielőbb. ZIRCZ PÉTER 2

Next