Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 12. szám

reggel a felvonóban már üdvö­­­­­zölte Ságit, ezért szótlanul el­húzott mellette. — Te, Bartuska! ... — hallotta, és nem akart hinni a fülének Sági mindeddig magázta. Hátrafordult. — Tessék, Sági elvtárs.­­— Te, Bartuska! Gondoltam egyet. Meghívatom magamat hoz­zátok. Szeretnék egy kicsit kiadó­­sabban elbeszélgetni veled. Itt, a hivatalban ez teljességgel lehetet­len. Vedd úgy, hogy tiszteletemet akarom tenni. Mondjuk egy este, vacsora utáni feketére. Természe­tesen, ha nem háborgatlak bennete­— igazán nagyon fogunk örülni — mondta sietve, és nem tudta le­venni szemét a másik arcáról. Köz­ben az járt a fejében: reggel még borostás volt. Általában reggelen­ként mindig borostás, aztán a szo­bájában kaparja le a szakállát a villanyborotvájával.­­A folyosóra is kihallatszik a készülék zümmögése.­­ — Akkor miben maradunk? — Hát kérlek szépen ... — kezd­te, és egy-két pillanatig ízlelgette a pertuját... — bármikor szívesen látunk, teljesen tőled függ, melyik este... — Nekem is mindegy. Lehet hol­nap vagy holnapután? — Ahogy parancsolod, Sági elv­társ. Ha úgy tetszik, holnap este .. . — Rendben van. Tehát holnap este, úgy nyolc óra felé. Megfelel? — Hogyne! — Kösz és szevasz! Neki is a nyelve hegyén volt, hogy szevasz. De nem, ez mégsem való az ő korához. A Ságiéhoz igen. Ez is olyan, mint a villanyborotvája. Elkésett a szervusszal, mire kiej­tette, Sági már ott sem volt. Na­gyokat lépve ment a folyosó kijá­rata felé. Ő is folytatta útját. Negyvenhat esztendős volt. Egy idő óta megtanulta: mennél idő­sebb valaki, annál ritkábban érik kellemes fordulatok és meglepeté­sek az életben. Ami érthető is, mert a fiatalság elmúltával a le­hetőségek is mindinkább megcsap­pannak; ezzel szemben jönnek a megdöbbentő felismerések, arcul­­csapások és szomorúságok, és az ember csak hápog; hát ez is meg­történhetett, ez is, ez is ... Mint tavaly, amikor meghalt a bátyja, nem akarta elhinni, hogy az ő báty­ja meghalhatott. S ebben voltakép­pen az volt: most már rajtam a sor, engem is visszavonhatatlanul magával sodor az idő. Vagy az egész história Mártával. Egyszeri­ben, minden­­átmenet nélkül gyöke­ret eresztett benne az a felismerés: Márta, egyedül Márta, a házassága minden rossznak a forrása. Hogy negyvenhat esztendős, és ahár nincs mit várnia az élettől. Márta igény­telensége, kisszerűsége észrevétle­nül eltompította és elhitette vele, hogy a tehetség, a szorgalom min­den körülmények között érvénye­sül. Nem szükséges törnie magát, nem szükséges befolyásos baráto­kat, kapcsolatokat szereznie, a jól végzett munkán kívül nem szüksé­ges semminek és senkinek külön szolgálatokat tennie. Ha mindezt nem is fejezte ki, annál rombolóbb volt. Egész lényéből, viselkedéséből áradt. Ő soha semmiért sem panasz­kodott, soha semmit sem kért szá­mon, neki mindig úgy volt jó, ahogy éppen volt. S mindennek ő a kárvallottja; még annyit sem tu­dott elérni, hogy osztályvezető le­gyen egy vállalatnál, ahol tizenöt esztendeje dolgozik, és elismerten elsőrendű szállítási szakértő. Ami­kor Kardost nyugdíjazták, ő lett a helyettese és mindenki azt hitte, persze kiváltképpen ő, hogy végle­gesítik mint osztályvezetőt. Aztán Szatmárit nevezték ki a Belkeres­kedelmiből. Aztán Szatmári is el­került a Gyógyszerforgalmihoz. Ő pedig megint csak osztályvezető-hő­­helyettes és várhatja, hogy másva­lakit ültetnek a nyakára. Ságitól, az új igazgatótól egy pillanatig sem remélhette, hogy őt támogatja. Majd valamelyik jó emberét hozza a vállalathoz, ez csaknem bevált szokás, nem is lehet kifogásolni. Mégis megalázó, vérlázító. Ha csak... Kij­ár a szobájában ült, előtte az asztalon szállítási szerződések, számlák, kalkulációk, valamennyit át kellene böngésznie és aláírnia. Sárika mindjárt benyit értük. Sá­rika már pontosan tudja, mennyi ideig tart ez, az és amaz. S ha al­kalomadtán korán nyit be, olyan kétségbeesett, mintha egy helyre­hozhatatlan baklövést követett vol­na el­, Sárika elképzelt riadalma sem sarkallta, hogy kezébe vegyen egy iratot. Újra meg újra meghány­­ta-vezette Sági váratlan megszólítá­sát és szívélyességét. Te, Bartus­ka! .. . Gondoltam egyet... Mi ez, mit jelent ez? Sági eddig csak Krumpholzzal és Tanai volt meg­hittebb viszonyban. Persze, a fő­osztályvezetővel és a főkönyvelővel. Őket kezdettől tegezte, velük mun­kaidő után gyakran összebújik a Fecskében fekete vagy sör mellett, és náluk már bizonyára „tiszteletét tette”. Nem hitte volna, hogy reá is sor kerül. Nem, csakugyan nem hitte volna. Talán végre valaki, aki mél­tányolja tizenöt esztendei eredmé­nyes munkáját, és kinevezteti osz­tályvezetőnek? Nagy kárpótlás, nagy elégtétel volna annyi mellőzés, any­­nyi keserű csalódás után. Viszont le­­hetséges, hogy Sági csupán ügyes népszerűség-kereső, hadd menjen hí­re a vállalatnál, a kisebb beosztá­súakkal is barátkozik, az osztályve­zetői kinevezésből azonban megint nem lesz semmi. Akkor, akkor vég­képpen megfeneklett ember, Márta áldozata, egy tökéletesen elrontott élet. Remények és kétségek között hányódott, és ezúttal nem volt te­kintettel Sárika strumájára és érde­meire, lépten-nyomon becsengette magához és minden jelentéktelen fo­galmazási és gépelési hibáját nyer­sen a szemére vetette. Sárikát egy ízben cserben is hagyta a béketűré­se, és majdnem elcsukló hangon re­v­begte: — Bartuska elvtárs ma ideges egy kicsit. Mire egyenesen kifakadt: — Na és! Én nem lehetek egyszer ideges? Más mindenki lehet, csak én nem? ... Este kínban volt, hogyan készítse elő Mártát Sági látogatására. Hiszen hónapokon át, nap nap után megis­métlődő veszekedések, vádaskodások eredményeként az utóbbi időben már csak akkor szóltak egymáshoz, ha elkerülhetetlen volt. Meg is egyeztek, hogy elválnak. Ennél to­vább nem jutottak. Maguk sem tud­ták, mire várnak. De hát huszonkét éves házaséletet, még ha romokban hever is, nem egyszerű egyik napról­­ a másikra felrúgni. A hallgatagon elköltött vacsora vé­­­­­­geztével már nem odázhatta el a dolgot. Márta kimegy a konyhába, mindent elrendez, és vissza sem jön, lefekvésig olvas vagy tész-vesz, csak hogy ne is legyenek egymás közelé­ben. Holnap estére van valami prog­ramod? — kérdezte Mártától. — Miért érdekel? Mert érdekel. — Tudod nagyon jól, hogy Vi­­cáékhoz megyek tévézni. — Megkérhetlek, hogy holnap es­te kivételesen maradj itthon.­­Sági bejelentette magát feketére. — És­­miért fontos, hogy én is itt legyek? Feketét te is tudsz főzni. — Nem egészen úgy van. Sági nem tud semmiről. Sértő volna, sőt botrányos, ha nem találna itthon. S megint füstbe menne az osztály­­vezetői kinevezés, gondolta, de ma­gába fojtotta. Ennyire nem adja ki magát.­­ — Ki is menthetsz valamilyen ürüggyel. Mondd azt, hogy Vicáék moziba vagy színházba mentek, és nekem kell a gyerekre vigyázni. A legtermészetesebb kibúvó, senki sem köthet bele. Tudta, hogy Márta nem pillanat­nyi bosszantásból szabódik. Telje­sen átérzi, hogy vége köztük, ezért nincs értelme semmiféle színlelés­nek, se egymás között, se kifele. Nem egyszer az is rémülettel töl­tötte el, mi lesz, ha ő valamilyen ok­nál fogva visszakoznék, de Márta hajthatatlan maradna? Márta, nagyon kérlek, még most az egyszer­ ne ellenkezzél. Az új igazgatóról van szó, más ember­nek látszik, mint az elődjei. Meg kell értened, nem akarom elrontani vele a dolgomat. Kérlek, tedd meg nekem, hogy holnap este itthon ma­radsz, és lehetőleg vágj jó arcot az egészhez. Tekintete talákozott a Mártáéval. Milyen hidegen, milyen közömbösen néz maga elé! Ha legalább megvető vagy haragos volna. De ez a hideg­ség, ez a közöny... Márta végül beleegyezett. (Folytatás a 7. oldalon) " két. . .­ ­ Feledy Gyula illusztrációja * * Zenei krónika Másfél hónap távlatából nehéz lenne elhangzott pro­dukciókat művenként mérle­gelni. A spontán élmény már kihunyt. Inkább az emocio­nális élhatás fogalmivá rögző­­dése ad lehetőséget néhány gondolat felelevenítésére — az elhangzott mű kritikájának, vagy akár kommentálásának igénye nélkül. Októberben, az új hangver­senyévad kezdetén rendezte a Miskolci városi Tanács a nyári szünet kitöltését célzó Colle­gium Musicum sorozat utolsó hangversenyét. Örömmel üd­vözölhetjük a sorozattá, sőt hagyománnyá válni készülő tavalyi kezdeményezést. Sajá­tos színt kölcsönöz a város zenei arculatának az előadás helyénél, mintegy­­ meghatá­rozó voltánál fogva. A város egyik legrégibb műemlékében, az avasi templomban szólal meg tavasztól őszig havonta egyszer nagyobbrészt régi szá­zadok muzsikája. A t­emplom mint színhely és mint akusz­tikai tér segít a renaissance és barokk — akár egyházi, akár világi — művek történethűbb megszólaltatásában. Mégis volt valami hiány — vagy fogyaté­kosságérzése előadónak és hallgatónak egyaránt az avasi templomban rendezett hang­versenyek alatt és ut£n. A hallgató nem érezte, hogy neki játszanak, az előadó pedig csaknem a művek korrekt megszólaltatására törekedett. Kinek és kiről szól ez a zene? — A koncertek sokszor át­­forrósított légköre hiányzott, a személyes kontaktus kiépü­lése híján. V. Zalán Irén is írt már erről az elszemélyte­lenedett hallgató-előadó kap­csolatról az É­szakmagyar­ország hasábjain. Sikeresen és ke­vésbé sikeresen elhangzott produkciókra egyaránt ráne­hezedett a passzív tudomásul­vétel csöndje. Mi inspirálhat­ta a művészeket a további kifejező előadásra, ha nem jutott el hozzájuk a közönség értékítélete tetszésnyilvánítás formájában? Ki ösztönözheti a szárnya­ kötötte madarat eredményes repülésre? — Ezekkel a kérdésekkel hagy­hattuk el a Collegium Musi­cum hangversenyeit — szep­temberig. — Az októberi kon­cert más volt. Más volt több tekintetben. Egy szerző azo­nos műfajhoz tartozó műveit tűzték műsorra az előadók: Bach összes fuvola-zongora­szonátáit (Magyarországon először egy műsorban!). Fu­vola-zongoraszonátákat ját­szottak, intim jellegű kamara­zenét, zongorás (!) kamara­zenét — a templomban; nem a karzaton, izolálva, hanem a földszinten, középen, a hall­gatóság előtt, között, a hall­gatóságnak közvetlenül. Nem is a hallgatóságnak, hanem, a hallgatónak, az embernek, mint ahogy Bach sem sze­mélytelen konstrukciókként komponálta meg az egyes té­teleket, hanem mikrokozmo­szokat alkotott külön-külön tartalommal, mondanivalóval, érzelmi töltéssel. Az előadók szerencsésen tudtak azonosul­ni mind a szerzővel, mind az egyes hallgatóval, s közvet­lenül tolmácsolták Bach üze­netét a ma emberéhez. A va­lóban jó mesterségbeli meg­oldások mellett ez volt a titka sikerüknek. Siker? Igen, az. Olyan őszinte és spontán volt a tetszésnyilvánítás, mint maga az interpretáció, a kü­lönben konvencionális taps extra módon megtörte a templom hagyományos, 600 esztendős — személytelen — csöndjét, így távozhatott a teljesség érzésével a közönség, s a Collegium Musicum ez évi sorozata utolsó, október 10-i alkalmának két ifjú köz­reműködő művésze: Matuz István és Benkő Zoltán. Benkő Zoltán a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola ta­nára okt. 16-án Nagy István­nal Budapesten, a Riszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola Kistermében, a Budapesti Ze­nei Hetek keretében Bartók: Szonáta 2 zongorára és ütő­hangszerekre c. művét adta elő nagy sikerrel, Vrana Jó­zsef és Kálmánczy Zoltán közreműködésével. Vezényelt: Mura Péter, Liszt-díjas. Október 17-én tartotta évad­nyitó hangversenyét a Mis­kolci Szimfonikus Zenekar. Vezényelt: Sándor János, zon­gorán közreműködött: Kent­­ner Lajos (Anglia). Igazán megkapó perceket csak a 11. Brahms szimfónia bizonyos tételeinek előadása jelentett. Ezeknek az emlékezetes per­ceknek akkor lehettünk része­sei, amikor a zenei mondani­valóval Sándor János ifjúsá­gának temperamentuma és színfantáziája, valamint a ze­nekar technikai felkészült­sége adekvát volt. Bravúros és igen ízléses,­­ kifejező, s egyben a legjobban sikerült tétel a III. lett. A Brahms­­muzsika sokrétűségéből adó­dóan, más tételekben inkább csak jó részmegoldások szü­lettek (I. és IV.). Legkevésbé a II. tétel közelített a brahmsi elgondolás lényegéhez, mély filozófiájához. Súlyosságát szélesebb tempóval lehetett volna elérni, egyben mélyebb intenzitású tónussal. Sándor János jól ismeri a zenekari hangzás lehetőségeit, számolt az­ együttesben rendelkezésre álló hangszerek számával, mely­ objektív tényezőként szabályozza magát a hangzást, filozófiájához. Súlyosságát szé­lesebb tempóval lehetett vol­na elérni, egyben mélyebb a tempót, s ezáltal a zenei ki­fejezhetőséget, a tartalmat, így tehát a II. tétel csaknem könnyedsége nagyrészt, megha­tározott volt. A szükségesnél kisebb létszámú együttessel meg­oldhatatlanok bizonyos ki­fejezési és hangzási követelmé­nyek. Másrészt kitűnően lehe­tet lemérni, szinte kísérleti pon­tossággal azt, hogy amennyi­­­­vel nagyobb bizonyos tételek tempója, annál inkább veszí­tenek tartalmi mélységükből. (A zene „Archimedes”-törvé­­nye ez!) Schumann zongoraversenyé­nek előadói felfogásában ge­nerációs különbségeket kellett­­ volna áttörnie Kentner La­josnak. Idegen, sőt archaikus volt már számunkra a­ század eleji szalonos, parfömös, illat­árba burkolózó, túlértelmezett és kis részeket túlhangsúlyozó közlésmód. Gazdag hangszín-­­ skála és látványosságtól nem mentes technika voltak jel­lemzői zongorázásának. * Sokan tartózkodóak az­­ or­gonamuzsikával szemben. Tú­lontúl korlátozottnak vélik gépi kifejezési lehetőségeit. Ennek a tartózkodásnak azon­ban fel kell oldódni Johannes Ernst Köhler november 3-i­­ orgonaestje után, mint ami- i­lyen hallatlan oldottsággal, lazán, teljes hangszerbizton­sággal orgonál a weimari aka­démia professzora. A legmeg­lepőbb az volt, hogy ez a bo­nyolult mechanikai struktú­rájú hangszer Köhler keze nyomán énekelni kezdett, más­­ esetben pedig erruptív szen­vedélyek kirobbanásának esz­­z­köze lett. A „gépi” hangszer­­ „elemberiesedett”! Bach és Reubke művei közül is ki­emelkedett Reger: d-moll szo­nátájának grandiózus előadása. A műsor második felében a barokk­ kor zenész-gyakorlatá­nak emlékét idézve szabadon választott témákra rögtönzött különböző műfajú, egyszerű és bonyolult szerkezetű műve­ket, rendkívüli invenciógaz­dagsággal és kitűnő zeneszerző mesterségbeli tudással. LACZÓ ZOLTÁN :­ Akác István Mint részeg gyöngyvirág Elindulok én a te szíved felé vándorútra, s szíved, akár hallgatag Canossa, ím, vár reám, hogy szótlan parancsait négy­ égtájú szívemnek kiossza. Áttetszetek, mégis rejtelmesek sebző szavaid, óh, sokszor már szinte bízom nézésedben, — pedig érzem, jaj, lengén játszol velem. ... Halálosan akarom, egésszé magasodjon létem, ez a percnyi történelem. — Sorsom azért több a tünde sorsnál, mert a dolgok rendjét élem is, nemcsak elviselem ... Szemem előtt kiterítve ragyognak az értelem térképei. Hiszem, majd jön két kéz, melyek el tudják indítani agyamban a győzelmes centrifugát; ó, akkor agyam mezőin tavaszi szél fut át, s arcom a Nap örök arcához forr meghatottam mint az idő mágnesvonzásától részeg gyöngyvirág! Egyensúly Mikor vadállat-ösztöneimet önfegyelem-rácsaim közé zárom, dalol a szív és ujjong az ideg, s túl repülök százezer fény­határon ... Händel fél­ tébolyából tért a tiszta útra, — visszarántotta mindig hű­ magát a képzet-fergetegből, mert jajongva tudta, ha egyszer hullunk, többé nincs tovább. És vicsorgók, s­ím, harcba szállók, hogyha kell, szilaj férfi-haraggal minden ellen, mely eszméletemre tör, csak ne hagyjon el sorsomból-fakadt, teremtő szerelmem!

Next