Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
reggel a felvonóban már üdvözölte Ságit, ezért szótlanul elhúzott mellette. — Te, Bartuska! ... — hallotta, és nem akart hinni a fülének Sági mindeddig magázta. Hátrafordult. — Tessék, Sági elvtárs.— Te, Bartuska! Gondoltam egyet. Meghívatom magamat hozzátok. Szeretnék egy kicsit kiadósabban elbeszélgetni veled. Itt, a hivatalban ez teljességgel lehetetlen. Vedd úgy, hogy tiszteletemet akarom tenni. Mondjuk egy este, vacsora utáni feketére. Természetesen, ha nem háborgatlak bennete— igazán nagyon fogunk örülni — mondta sietve, és nem tudta levenni szemét a másik arcáról. Közben az járt a fejében: reggel még borostás volt. Általában reggelenként mindig borostás, aztán a szobájában kaparja le a szakállát a villanyborotvájával.A folyosóra is kihallatszik a készülék zümmögése. — Akkor miben maradunk? — Hát kérlek szépen ... — kezdte, és egy-két pillanatig ízlelgette a pertuját... — bármikor szívesen látunk, teljesen tőled függ, melyik este... — Nekem is mindegy. Lehet holnap vagy holnapután? — Ahogy parancsolod, Sági elvtárs. Ha úgy tetszik, holnap este .. . — Rendben van. Tehát holnap este, úgy nyolc óra felé. Megfelel? — Hogyne! — Kösz és szevasz! Neki is a nyelve hegyén volt, hogy szevasz. De nem, ez mégsem való az ő korához. A Ságiéhoz igen. Ez is olyan, mint a villanyborotvája. Elkésett a szervusszal, mire kiejtette, Sági már ott sem volt. Nagyokat lépve ment a folyosó kijárata felé. Ő is folytatta útját. Negyvenhat esztendős volt. Egy idő óta megtanulta: mennél idősebb valaki, annál ritkábban érik kellemes fordulatok és meglepetések az életben. Ami érthető is, mert a fiatalság elmúltával a lehetőségek is mindinkább megcsappannak; ezzel szemben jönnek a megdöbbentő felismerések, arculcsapások és szomorúságok, és az ember csak hápog; hát ez is megtörténhetett, ez is, ez is ... Mint tavaly, amikor meghalt a bátyja, nem akarta elhinni, hogy az ő bátyja meghalhatott. S ebben voltaképpen az volt: most már rajtam a sor, engem is visszavonhatatlanul magával sodor az idő. Vagy az egész história Mártával. Egyszeriben, mindenátmenet nélkül gyökeret eresztett benne az a felismerés: Márta, egyedül Márta, a házassága minden rossznak a forrása. Hogy negyvenhat esztendős, és ahár nincs mit várnia az élettől. Márta igénytelensége, kisszerűsége észrevétlenül eltompította és elhitette vele, hogy a tehetség, a szorgalom minden körülmények között érvényesül. Nem szükséges törnie magát, nem szükséges befolyásos barátokat, kapcsolatokat szereznie, a jól végzett munkán kívül nem szükséges semminek és senkinek külön szolgálatokat tennie. Ha mindezt nem is fejezte ki, annál rombolóbb volt. Egész lényéből, viselkedéséből áradt. Ő soha semmiért sem panaszkodott, soha semmit sem kért számon, neki mindig úgy volt jó, ahogy éppen volt. S mindennek ő a kárvallottja; még annyit sem tudott elérni, hogy osztályvezető legyen egy vállalatnál, ahol tizenöt esztendeje dolgozik, és elismerten elsőrendű szállítási szakértő. Amikor Kardost nyugdíjazták, ő lett a helyettese és mindenki azt hitte, persze kiváltképpen ő, hogy véglegesítik mint osztályvezetőt. Aztán Szatmárit nevezték ki a Belkereskedelmiből. Aztán Szatmári is elkerült a Gyógyszerforgalmihoz. Ő pedig megint csak osztályvezető-hőhelyettes és várhatja, hogy másvalakit ültetnek a nyakára. Ságitól, az új igazgatótól egy pillanatig sem remélhette, hogy őt támogatja. Majd valamelyik jó emberét hozza a vállalathoz, ez csaknem bevált szokás, nem is lehet kifogásolni. Mégis megalázó, vérlázító. Ha csak... Kijár a szobájában ült, előtte az asztalon szállítási szerződések, számlák, kalkulációk, valamennyit át kellene böngésznie és aláírnia. Sárika mindjárt benyit értük. Sárika már pontosan tudja, mennyi ideig tart ez, az és amaz. S ha alkalomadtán korán nyit be, olyan kétségbeesett, mintha egy helyrehozhatatlan baklövést követett volna el, Sárika elképzelt riadalma sem sarkallta, hogy kezébe vegyen egy iratot. Újra meg újra meghányta-vezette Sági váratlan megszólítását és szívélyességét. Te, Bartuska! .. . Gondoltam egyet... Mi ez, mit jelent ez? Sági eddig csak Krumpholzzal és Tanai volt meghittebb viszonyban. Persze, a főosztályvezetővel és a főkönyvelővel. Őket kezdettől tegezte, velük munkaidő után gyakran összebújik a Fecskében fekete vagy sör mellett, és náluk már bizonyára „tiszteletét tette”. Nem hitte volna, hogy reá is sor kerül. Nem, csakugyan nem hitte volna. Talán végre valaki, aki méltányolja tizenöt esztendei eredményes munkáját, és kinevezteti osztályvezetőnek? Nagy kárpótlás, nagy elégtétel volna annyi mellőzés, anynyi keserű csalódás után. Viszont lehetséges, hogy Sági csupán ügyes népszerűség-kereső, hadd menjen híre a vállalatnál, a kisebb beosztásúakkal is barátkozik, az osztályvezetői kinevezésből azonban megint nem lesz semmi. Akkor, akkor végképpen megfeneklett ember, Márta áldozata, egy tökéletesen elrontott élet. Remények és kétségek között hányódott, és ezúttal nem volt tekintettel Sárika strumájára és érdemeire, lépten-nyomon becsengette magához és minden jelentéktelen fogalmazási és gépelési hibáját nyersen a szemére vetette. Sárikát egy ízben cserben is hagyta a béketűrése, és majdnem elcsukló hangon revbegte: — Bartuska elvtárs ma ideges egy kicsit. Mire egyenesen kifakadt: — Na és! Én nem lehetek egyszer ideges? Más mindenki lehet, csak én nem? ... Este kínban volt, hogyan készítse elő Mártát Sági látogatására. Hiszen hónapokon át, nap nap után megismétlődő veszekedések, vádaskodások eredményeként az utóbbi időben már csak akkor szóltak egymáshoz, ha elkerülhetetlen volt. Meg is egyeztek, hogy elválnak. Ennél tovább nem jutottak. Maguk sem tudták, mire várnak. De hát huszonkét éves házaséletet, még ha romokban hever is, nem egyszerű egyik napról a másikra felrúgni. A hallgatagon elköltött vacsora végeztével már nem odázhatta el a dolgot. Márta kimegy a konyhába, mindent elrendez, és vissza sem jön, lefekvésig olvas vagy tész-vesz, csak hogy ne is legyenek egymás közelében. Holnap estére van valami programod? — kérdezte Mártától. — Miért érdekel? Mert érdekel. — Tudod nagyon jól, hogy Vicáékhoz megyek tévézni. — Megkérhetlek, hogy holnap este kivételesen maradj itthon.Sági bejelentette magát feketére. — Ésmiért fontos, hogy én is itt legyek? Feketét te is tudsz főzni. — Nem egészen úgy van. Sági nem tud semmiről. Sértő volna, sőt botrányos, ha nem találna itthon. S megint füstbe menne az osztályvezetői kinevezés, gondolta, de magába fojtotta. Ennyire nem adja ki magát. — Ki is menthetsz valamilyen ürüggyel. Mondd azt, hogy Vicáék moziba vagy színházba mentek, és nekem kell a gyerekre vigyázni. A legtermészetesebb kibúvó, senki sem köthet bele. Tudta, hogy Márta nem pillanatnyi bosszantásból szabódik. Teljesen átérzi, hogy vége köztük, ezért nincs értelme semmiféle színlelésnek, se egymás között, se kifele. Nem egyszer az is rémülettel töltötte el, mi lesz, ha ő valamilyen oknál fogva visszakoznék, de Márta hajthatatlan maradna? Márta, nagyon kérlek, még most az egyszer ne ellenkezzél. Az új igazgatóról van szó, más embernek látszik, mint az elődjei. Meg kell értened, nem akarom elrontani vele a dolgomat. Kérlek, tedd meg nekem, hogy holnap este itthon maradsz, és lehetőleg vágj jó arcot az egészhez. Tekintete talákozott a Mártáéval. Milyen hidegen, milyen közömbösen néz maga elé! Ha legalább megvető vagy haragos volna. De ez a hidegség, ez a közöny... Márta végül beleegyezett. (Folytatás a 7. oldalon) " két. . . Feledy Gyula illusztrációja * * Zenei krónika Másfél hónap távlatából nehéz lenne elhangzott produkciókat művenként mérlegelni. A spontán élmény már kihunyt. Inkább az emocionális élhatás fogalmivá rögződése ad lehetőséget néhány gondolat felelevenítésére — az elhangzott mű kritikájának, vagy akár kommentálásának igénye nélkül. Októberben, az új hangversenyévad kezdetén rendezte a Miskolci városi Tanács a nyári szünet kitöltését célzó Collegium Musicum sorozat utolsó hangversenyét. Örömmel üdvözölhetjük a sorozattá, sőt hagyománnyá válni készülő tavalyi kezdeményezést. Sajátos színt kölcsönöz a város zenei arculatának az előadás helyénél, mintegy meghatározó voltánál fogva. A város egyik legrégibb műemlékében, az avasi templomban szólal meg tavasztól őszig havonta egyszer nagyobbrészt régi századok muzsikája. A templom mint színhely és mint akusztikai tér segít a renaissance és barokk — akár egyházi, akár világi — művek történethűbb megszólaltatásában. Mégis volt valami hiány — vagy fogyatékosságérzése előadónak és hallgatónak egyaránt az avasi templomban rendezett hangversenyek alatt és ut£n. A hallgató nem érezte, hogy neki játszanak, az előadó pedig csaknem a művek korrekt megszólaltatására törekedett. Kinek és kiről szól ez a zene? — A koncertek sokszor átforrósított légköre hiányzott, a személyes kontaktus kiépülése híján. V. Zalán Irén is írt már erről az elszemélytelenedett hallgató-előadó kapcsolatról az Északmagyarország hasábjain. Sikeresen és kevésbé sikeresen elhangzott produkciókra egyaránt ránehezedett a passzív tudomásulvétel csöndje. Mi inspirálhatta a művészeket a további kifejező előadásra, ha nem jutott el hozzájuk a közönség értékítélete tetszésnyilvánítás formájában? Ki ösztönözheti a szárnya kötötte madarat eredményes repülésre? — Ezekkel a kérdésekkel hagyhattuk el a Collegium Musicum hangversenyeit — szeptemberig. — Az októberi koncert más volt. Más volt több tekintetben. Egy szerző azonos műfajhoz tartozó műveit tűzték műsorra az előadók: Bach összes fuvola-zongoraszonátáit (Magyarországon először egy műsorban!). Fuvola-zongoraszonátákat játszottak, intim jellegű kamarazenét, zongorás (!) kamarazenét — a templomban; nem a karzaton, izolálva, hanem a földszinten, középen, a hallgatóság előtt, között, a hallgatóságnak közvetlenül. Nem is a hallgatóságnak, hanem, a hallgatónak, az embernek, mint ahogy Bach sem személytelen konstrukciókként komponálta meg az egyes tételeket, hanem mikrokozmoszokat alkotott külön-külön tartalommal, mondanivalóval, érzelmi töltéssel. Az előadók szerencsésen tudtak azonosulni mind a szerzővel, mind az egyes hallgatóval, s közvetlenül tolmácsolták Bach üzenetét a ma emberéhez. A valóban jó mesterségbeli megoldások mellett ez volt a titka sikerüknek. Siker? Igen, az. Olyan őszinte és spontán volt a tetszésnyilvánítás, mint maga az interpretáció, a különben konvencionális taps extra módon megtörte a templom hagyományos, 600 esztendős — személytelen — csöndjét, így távozhatott a teljesség érzésével a közönség, s a Collegium Musicum ez évi sorozata utolsó, október 10-i alkalmának két ifjú közreműködő művésze: Matuz István és Benkő Zoltán. Benkő Zoltán a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola tanára okt. 16-án Nagy Istvánnal Budapesten, a Riszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kistermében, a Budapesti Zenei Hetek keretében Bartók: Szonáta 2 zongorára és ütőhangszerekre c. művét adta elő nagy sikerrel, Vrana József és Kálmánczy Zoltán közreműködésével. Vezényelt: Mura Péter, Liszt-díjas. Október 17-én tartotta évadnyitó hangversenyét a Miskolci Szimfonikus Zenekar. Vezényelt: Sándor János, zongorán közreműködött: Kentner Lajos (Anglia). Igazán megkapó perceket csak a 11. Brahms szimfónia bizonyos tételeinek előadása jelentett. Ezeknek az emlékezetes perceknek akkor lehettünk részesei, amikor a zenei mondanivalóval Sándor János ifjúságának temperamentuma és színfantáziája, valamint a zenekar technikai felkészültsége adekvát volt. Bravúros és igen ízléses, kifejező, s egyben a legjobban sikerült tétel a III. lett. A Brahmsmuzsika sokrétűségéből adódóan, más tételekben inkább csak jó részmegoldások születtek (I. és IV.). Legkevésbé a II. tétel közelített a brahmsi elgondolás lényegéhez, mély filozófiájához. Súlyosságát szélesebb tempóval lehetett volna elérni, egyben mélyebb intenzitású tónussal. Sándor János jól ismeri a zenekari hangzás lehetőségeit, számolt az együttesben rendelkezésre álló hangszerek számával, mely objektív tényezőként szabályozza magát a hangzást, filozófiájához. Súlyosságát szélesebb tempóval lehetett volna elérni, egyben mélyebb a tempót, s ezáltal a zenei kifejezhetőséget, a tartalmat, így tehát a II. tétel csaknem könnyedsége nagyrészt, meghatározott volt. A szükségesnél kisebb létszámú együttessel megoldhatatlanok bizonyos kifejezési és hangzási követelmények. Másrészt kitűnően lehetet lemérni, szinte kísérleti pontossággal azt, hogy amennyivel nagyobb bizonyos tételek tempója, annál inkább veszítenek tartalmi mélységükből. (A zene „Archimedes”-törvénye ez!) Schumann zongoraversenyének előadói felfogásában generációs különbségeket kellett volna áttörnie Kentner Lajosnak. Idegen, sőt archaikus volt már számunkra a század eleji szalonos, parfömös, illatárba burkolózó, túlértelmezett és kis részeket túlhangsúlyozó közlésmód. Gazdag hangszín- skála és látványosságtól nem mentes technika voltak jellemzői zongorázásának. * Sokan tartózkodóak az orgonamuzsikával szemben. Túlontúl korlátozottnak vélik gépi kifejezési lehetőségeit. Ennek a tartózkodásnak azonban fel kell oldódni Johannes Ernst Köhler november 3-i orgonaestje után, mint ami- ilyen hallatlan oldottsággal, lazán, teljes hangszerbiztonsággal orgonál a weimari akadémia professzora. A legmeglepőbb az volt, hogy ez a bonyolult mechanikai struktúrájú hangszer Köhler keze nyomán énekelni kezdett, más esetben pedig erruptív szenvedélyek kirobbanásának eszzköze lett. A „gépi” hangszer „elemberiesedett”! Bach és Reubke művei közül is kiemelkedett Reger: d-moll szonátájának grandiózus előadása. A műsor második felében a barokk kor zenész-gyakorlatának emlékét idézve szabadon választott témákra rögtönzött különböző műfajú, egyszerű és bonyolult szerkezetű műveket, rendkívüli invenciógazdagsággal és kitűnő zeneszerző mesterségbeli tudással. LACZÓ ZOLTÁN : Akác István Mint részeg gyöngyvirág Elindulok én a te szíved felé vándorútra, s szíved, akár hallgatag Canossa, ím, vár reám, hogy szótlan parancsait négy égtájú szívemnek kiossza. Áttetszetek, mégis rejtelmesek sebző szavaid, óh, sokszor már szinte bízom nézésedben, — pedig érzem, jaj, lengén játszol velem. ... Halálosan akarom, egésszé magasodjon létem, ez a percnyi történelem. — Sorsom azért több a tünde sorsnál, mert a dolgok rendjét élem is, nemcsak elviselem ... Szemem előtt kiterítve ragyognak az értelem térképei. Hiszem, majd jön két kéz, melyek el tudják indítani agyamban a győzelmes centrifugát; ó, akkor agyam mezőin tavaszi szél fut át, s arcom a Nap örök arcához forr meghatottam mint az idő mágnesvonzásától részeg gyöngyvirág! Egyensúly Mikor vadállat-ösztöneimet önfegyelem-rácsaim közé zárom, dalol a szív és ujjong az ideg, s túl repülök százezer fényhatáron ... Händel fél tébolyából tért a tiszta útra, — visszarántotta mindig hű magát a képzet-fergetegből, mert jajongva tudta, ha egyszer hullunk, többé nincs tovább. És vicsorgók, sím, harcba szállók, hogyha kell, szilaj férfi-haraggal minden ellen, mely eszméletemre tör, csak ne hagyjon el sorsomból-fakadt, teremtő szerelmem!