Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 12. szám

Z­I­ P .. .. Esik és ilyenkor jó bolyhos az élet, ha túl CSIK a nő, nagy baja nincs az embernek. Napközben belesüppedek a sofőrbundába, este meg a meleg ágyba. Ülök a moziban, ilyen a karácsony előtti hóesés. Mondhat­nám fotelból nézem a világot, egy kicsit eltávolodik tőlem minden, ami ismerős. Ártatlan kótyagosság derül bennem, amolyan egészen tiszta félálomszerűség. Régen azért ittam, hogy ilyesmit érezzek. Akkor sohasem sikerült. Most meg lehull rám a hóval és egy cseppet sem idegeskedek a vára­kozás miatt, pedig ma sok borravalóra számítottam. Korcso­lyát akarok venni a gyereknek, az asszonynak meg hegyes­orrú, bőszárú csizmát. Ez a divat. A taxiállomáson olyan hangja van a telefonnak, mint a re­kedt autódudának. A haverok majomszigete ott toporog a pepitás doboz körül, minden hívástól az évszázad fuvarját remélik. Én nem akarok hóember lenni, jobb itt a kocsi­ban. Szól a rádió. Ez is milyen Szerencse. Azt mondják, a pesti taxikban nincsen rádió. Nem lennék Pesten sofőr. Itt csupa ismerős a vendég, nem érheti az embert meglepetés. Tülköl a telefon. Hohó, hiába rohantok olyan mohón, drága haverok, rajtam a sor. Elől állok, utánam az özönvíz. Még ez az egy fuvar, aztán irány haza. Bevágok egy nagy bögre borosteát, kiolvasom a horgászújságot. Hadd fájjon a szí­vem a vizekért. Halászni már úgy sem tudok egészen addig, amíg a fűzfavesszőn ki nem bújnak az egérfülek. Szóval az Állami Áruház? Igen, megyek, Illésre számíthatnak a nagy­érdemű dolgozók. Na persze nem csapnám félre a sapkámat örömömben, ha vidékre kellene vinni valamilyen dorongbajszú jézuskát az ajándékaival. Hóesésben egyenesen ártalmas hátat fordítani a város tornyainak. Köszönöm szépen, most félek a téli táj­képektől. Majd otthon gyönyörködöm benne, lóg egy a falon. Valaki azt mondta rá, hogy giccs. Annyi baj legyen. Nem ragad bele a kocsim és ez a fő. Nem adják ingyen a biztos érzéket. Ugyebár sokan ácso­­rognak itt az áruház oldalbejáratánál, de Illés nem téved. Röpke tíz évi taxizálással a hátam mögött úgy megmondom, mint a pinty, hogy melyik rendelt kocsit. Az a teddyber­­kabátos nő. Hát persze. Már integet is. Jól fest. Szeretem a csinos vendégeket, ők sem panaszkodhatnak rám. Ta­pintatos bókjaim kellemessé teszik az utazást. Csak tudni kell bánni a nőkkel. Amiért mást száj­on vágnának, azért nekem dupla borravalót adnak. Szégyen ez? A jómodorú taxisofőr hasonlít a költőhöz: pénzt kap a szép szavakért. Fess ez a nő és azt hiszem, az elegáns ruha alatt fess ez a nő, sem megvetendő. Az arca még egé­szen kislányos, holott legalább harmincöt éves. Az is lehet, hogy a hóeséstől változott ilyen bájossá. A hópihék har­mattá olvadnak a szemöldökén,­­ meg a pilláin. Pokolian ismerős ... — Parancsoljon, asszonyom. Ugye hamar jöttem? — Időben. Még nem fagytam meg teljesen. A hangja is... Honnan ismerem? Vagy nagyon régen láttam és az idő kiöblítette az agyamból, vagy futólag ta­lálkoztam vele és csak a szemem sarkában ragadt meg a képe. Furcsa, ő is meglepődik. Mintha intim mozdulaton kaptam volna, jókedvű határozottsága egyszerre meginog. Nem szabad kimutatnom, hogy ismerős. Csak a türelmet­lenségemet sikerüljön féken tartani valahogy. Ostoba bi­zonytalanság. Tökéletesen fölösleges, de nem tudom túl­tenni magamat rajta. Mint amikor nagyon keres egy nevet az ember, ott bújkál a nyelve hegyén, mégsem képes ki­mondani. Majd később eszembe jut — nyugtattam meg magam és kiugrok a kocsiból, hogy gondjaimba vegyem a csomagokat. Mosógép, szőnyeg, egy szánkó, meg néhány papírba takart érték. Cirka tízezer forint. Ennyi minden nem fér el a kocsi hátuljában, fel kell­ kötözni a csomag­tartó­ rácsra. Na nem baj. Ma még úgysem gürcöltem, holott a tunyaság a szellem romlásához vezet. — Hova parancsolja, asszonyom? — Dunafüzes... — Ijedten rámeresztem a szemem. Meg­érti, mindjárt magyarázza: — A buszra föl se férnék, mu­száj taxival menni. Ha nem érek haza időben, kétségbe­esik a családom. Megérdemlem a sors­­csapásait, miért születtem ember­barátnak. Dunafüzes majdnem húsz kilométer, nekem még tíz perc múlva lejár a munkaidőm. Ez még hagyján, hiszen nem vagyok nagyságos úr. De a hó! Itt a városban is kezd gorombán viselkedni, sunyi szél pörgeti kupacokba. Mi le­het az országutakon? Pláne Dunafüzes felé, ahonnan min­dig elsőnek jelentenek hóakadályt, mivel arrafelé mély­­fekvésűek az utak. Feledve tapintatos bókjaimat, meglehe­tős mogorvasággal vágom oda az asszonynak: — Az én családom is hamar kétségbeesik. Rosszul fog­nak aludni, ha eszkimósdit játszok reggelig a prérin. Rám néz és ettől a pillantástól nem kell tovább töpren­geni a nevén. Elárulta az az alig észrevehető kancsalsága, amelyeket csak a szemorvosok ismernének fel, meg talán azok, akik hozzám hasonlóan közelről nézhettek bele en­nek a nőnek­ a szemébe. Legyen áldott ez a kancsalság. Igaz, eszembe juttatja a bűntudatot, de azt a gyámolító nagylelkűséget is, amitől valósággal nyöszörögtem, annyira jól esett. És most, amint beszél, észre kell vennem, hogy soha nem volt ilyen türelmetlenül meleg a sörfőrbunda. — Akkor vissza az egész. Miattam ne aludjon rosszul a családja. Válasz helyett gyorsan kapcsolok, irány Dunafüzes. Mennyit hallani az emberi pitiségről. Én talán különb va­gyok? Borostea, horgászújság, televízió-nézés. Bravó, derék fiú vagy, Illés! De most aztán gyorsan felejtsd el az össz­komfortos papucsot. Katinak egy órán belül otthon kell lenni. Játszom az idegent, így a legkényelmesebb. Kati egészen megnyugodott, mérget merne venni rá, hogy nem ismertem föl. Nézi az utat. Szép ez a kocsikázás. Még nincs egészen sötét, kék homály dereng a havas tájon. Én nem értem, mitől támadnak sejtelmek bennem, de ilyenkor, amikor vazelinba takarózik a vidék, mintha megszűnne a kapcso­latom a külvilággal. Az a magányos ház például ott a ba­rackosban harminc éve ismerős, de most akár Gröndlandon is lehetne, annyira messze van tőlem. Ezért vonakodok friss hóban, pláne hófúvásban hosszabb túrára menni. Ezért becsülöm ezerszeresen a biztonságot, ha arra gondo­lok, hogy tartozom valakihez. A család, amely néha unal­mas, és rossz napokon lefegyverzett fogolynak érzem ma­gam a tűzhelynél, ilyenkor megdicsőül a szememben és jóleső kevélységgel állítom magamról, hogy a boldog em­berek között van a helyem. Kati csak egyetlen éjszakára fogadott oltalmába a ha­­vas világ közönye elől, de jobbat azóta sem tett velem senki. Oltalmazott volna továbbra is, csakhogy én féltem és reggel elköszöntem tőle. Nem szólhatok erről hangos szóval, nincs jogom emlékeztetni, mégis muszáj vele beszélgetni ebben a némaságban. Úgy, te gondolj rám, én is megünnepelem azt a szép emléket. Hiszen értjük egymást. Emlékszel, Kati? Te akkor tizennyolc éves voltál, én meg huszonkettő. Segesvárról jöttél és én addig csak annyit tudtam arról az erdélyi városról, hogy valahol ott esett el Petőfi Sándor. Látásból ismertelek, együtt dolgoztunk a gépgyárban. Szép voltál, de a híred körül nem volt min­den rendben. A forgácsolóműhelyben, ahol esztergáltuk a csapágyakat a Botondokhoz, undok nyíltsággal árultak el a férfiak, akiket magadhoz engedtél. Szó volt ott mindenről, csak arról nem, hogy egyedül vagy, hogy szétszóródott a családod és védelem, intelem híján soha be nem váltott ígéretekért hagytad lecibálni magadról a ruhát. ... Ezek bizony már hófúvások. Jó lesz sietni. Alattomos idő, hogy szakadjon meg a nyaka. Még egy óra, aztán alagutat fúrhatok a torlaszokba. Nyomás, Moszkvics, ne csörögj ilyen törvénytelenül. A testvéreid különb hófúvá­sokat látnak Szibériában, mégsem esnek kétségbe. Kati, én mondom, ha lánynak születek, a helyedben én is elromlottam volna. Hiszen meséltem akkor arról a szemét mostoha nagyapámról, aki megátkozta minden lenyelt fala­tomat. Ma sem értem, miért maradtam mégis a fedele alatt, pedig akkor már nem szorultam a kenyerére. Mint afféle dölyfös basa, karácsony estéjén is kivert az utcára. Késő este volt, sehol egy lélek. Akkor akadtam rád a húspiac sarkánál. Furcsa, te sokkal jobban megörültél, mint én. Talán mer­t nálam is magányosabb voltál. Mentünk, amer­re a szél sodort bennünket. Lázas álmom volt akkor, ide­gen utcákban, soha nem látott városban éreztem magam. Hideg volt a hónapos szobában, de a béke mindennél töb­bet ért. Melegített bennünket a gyanús likőr, amit spiri­tuszból kotyvasztottak. És még valami. Ha erre a meleg­ségre hallgatok, akkor reggel nem búcsúzok el tőled. De győzött a gyávaságom. Akkor még nem értettem a különb­séget az erkölcs és a rosszhiszeműség között, féltem mu­tatkozni veled a nappal józanságában, féltem szembetalál­kozni olyan férfiakkal, akik rád tehették a kezüket. Ne haragudj. Mentségemre csak annyit tudnék felhozni, hogy azóta használhatóbb elképzeléseim vannak a bátorságról. — Nem fázik, asszonyom? — kérdeztem eléggé félsze­gen, feledve a sokat gyakorolt bókokat. — Nem, egészen tűrhető. Különben is mindjárt megér­kezünk. Milyen rosszul venné ki magát, ha most arra hivatkoz­nék, hogy valahol már találkoztunk. Húsz év­e nem láttuk egymást. Kati eltűnt még negyvennégyben. Senkinek nem hiányzott. Nekem se. Csak néha csípett fülön a lelkiisme­ret, egészen biztos, hogy ezen a karácsonyon is eszembe jutott volna. Hála a szerencsémnek, többé nem fog kísér­teni a bizonytalanság, nyugodtan alhatok sorsa felől. Mi­közben pocakot hizlalt rám a csendes jólét, az ő ballépé­seit is eltakarták örökre a telek hóesései. — Látom a szánkóról, gyerek van a családban. — Igen, kettő is. A nagyobbik lány már harmadikos gimnazista. A kisebbik nyolcéves. Neki kell a szánkó. — Talán a szövetkezetben tetszik dolgozni? —­ Nem. A férjem tanító, én meg dada vagyok az óvo­dában. Negyvenhat óta élünk ebben a faluban, de úgy szeretjük, mintha itt születtünk volna. Járt már erre? — Hogyne. Szép falu. Talán a legszebb az egész kör­nyéken. Tetszik tudni, én nagy horgász vagyok. Nyáron sokat szoktam itt csukázni dobóhoroggal. — Na, ha kedve tartja, keressen meg bennünket jó idő­ben. Magát úgy sem felejtem el. .. fi ! Bátorság, Illés! Meg kellene mondd az a n­em. Nani, hogy kellemetlen ez a játék, beszéljünk végre őszintén. De mégsem. Micsoda tahó tem­pó lenne, ha előhozakodnék... A fene egye meg, már me­gint ezek a hófúvások. Az asszony nézi otthon az órát, dü­höng a késés miatt, én meg csak annyit mondhatok neki, hogy vidéki fuvarom volt, fiacskám. Hála az alkotmánynak, megérkeztünk. Kati adja a jóin­dulatú idegent. Szépen játszik, én úgy éljek. Erre tessék, ide tessék, úgy, most fáradjon be. Micsoda lakás, az any­ját! Vadonat­új. Hát ezért kell a szőnyeg. A tanító úr nincs itthon, csak a kisebbik lányka. Szép gyerek, szerelemgyerek, repül a mamája nyakába. Kati öleli, csókolja ártatlan sze­retettel, mintha liliomos mezőkről jött volna az anyaságba. Én meg állok itt, buta pofával, olyan lehetek, mint a kére­­gető. — Fáradjon beljebb ... Na végre, csakhogy kezdenek emberszámba venni. Még mindig szemrevaló ez a Kati.­ Amíg nem ismertem föl, har­mincötnek néztem. De hiszen negyven is elmúlt. Gyorsan hazafelé, nincs nekem itt semmi keresnivalóm. — A fuvardíj nyolcvanhét forint. Mitől sértődtem meg? Semmi okom rá. Ha nem akar föl­ismerni, az az ő dolga. A helyében talán másképp visel­kednék? Isten őrizz! Kezdjük ott, hogy be se szálltam vol­na a kocsiba. Elvégre semmi hálával nem tartozik, sőt, ilyesmi éppen fordítva lenne helyénvaló. De mivel a hála nem tartozik a kellemes kötelességek közé, jobb lesz minél, hamarabb lelépni. Csakhogy úgy látszik, Katinak esze ágában sincsen siet­ni. Kotorász az ebédlőszekrényben, hozza a szögletes üve­get, két kis poh­árkával. Likőr! Vibrál a keze, amíg tölt. Hohó, hát csak ennyire kardos a menyecske? — Igyon egy keveset, jót tesz ilyenkor. — Köszönöm... de vezetek. Már a szája is vibrál. — Fogadja csak el, nincsen spirituszból. — Fehér, resz­ket az orrcimpája, de simogató kedvességgel szól a kis­leánynak. — Édesem. Bontsa ki a csomagokat. Ha ez így megy tovább, centrifuga lesz a szobából. Már kezd velem forogni. Menekülés előtt pánikszerűen bekapom az italt. — Nyolcvanhét forint a fuvardíj ... Kati nem fél a centrifugától. Lassan lesimít két darab százast az asztalra. — Tessék ... Fölmarkolom, máris rohanok. Sietés közben dadogom. — Köszönöm... De megtorpanok, mert határozott hang parancsol rám. ...­ — Most meg ellenkező irányban forog ve­lem a szoba. Azt hiszem, tökéletesen meghü­lyültem. Kati állítja le a centrifugát, lassan kitisztul körü­löttem minden. Nevet rám, szelíd fölénnyel és most nyo­mát sem látom a kancsalságnak. — Illés. Kellemes ünnepe­ket kívánok... A családodnak is. Félkegyelmű bólintással hajolok vissza az ajtóból, sűrűn motyogva köszönöm meg a jókívánságot, de viszonozni már elfelejtem. » Hajrá, Moszkvics! Most mutasd meg, hogy mekkora a szusz benned. Úgy, ez merész volt. Csak így döngess át minden hótorlaszon. A borravalót talán mégsem kellett volna elfogadni. De ha már itt van, nem dobom ki az ab­lakon. Esik a hó. Esik és ilyenkor jó bolyhos az élet, ha túl nagy baja nincsen az embernek. Ez így rendben is lenne, csak­­ azt szeretném tudni, hogy miért nem akar elmúlni a zavarom. ' 5 *­ ­ Niklai Ádám Férfiakhoz szól Fenemód modernnek mondjuk magunkat, férfibarátaim­­, már csak azért is, mert mi aztán nem sápadozunk-sápítozunk a nők úgynevezett kegyeiért, miket hajdanvolt eleink — többnyire szórakozásból - felhajkurásztak a hazug oltárok magasára. Mondom, modernek vagyunk fölöttébb, hát — üde tomporok, kihívó kicsi keblek, no meg az adakozókban-szép lányarcok után fordulgatunk meg az utcákon, úgyszólván fölébük hajolva élünk, és fülledtebb fecsegéseinkben is csak ezektől fényesedik, melegszik a szó. Nem vagyok én sem, persze, kivétel. De azért nemcsak a költő szól most, mikor e combokkal cicomázott vásári panoráma elébe emeli a vers mozdulatával asszonyaink­­ kezét: nézzetek néha, és gondoljatok mindig ujjaikra is! D­e palántákra, miket , / újra meg újra elültetnek kedveseink a szennyes­ halmok lucskos barázdáiba meg a mosogató-medencék párás parcelláiba, hogy asztalunkon kibontsák kemény szirmaikat a tiszta tányérok napraforgói, s a párnák, lepedők habos virágszőnyege az ágy gyengéd lankáit elborítja. X­­ Berencsy Sándor Fagyjon glóriának Éjjel eső esett, csillagok sírtak, reggelre a bokrok is berozsdálltak a Bükkben, most szél pofozza sorra a fákat, ágak zokognak, könnyük pereg... A kirándulók nagykabátban jönnek bámulni haldokló, öreg erdőt, s az eldugott erdei tisztás bársonyzöld takarója csak emlékeiben él már a hajléktalan szeretőknek... Elhullott magok bújnak a földbe — csend­ül rájuk mereven ■ álmodnak ott, ölükből égig növekvő szép törzsű fákról... " Kötök őszi gallyakból rőt koszorút és a Hámori-tóba dobom, ha hideg jön fagyjon a jég szikrázó homlokára glóriának ...

Next