Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
ZI P .. .. Esik és ilyenkor jó bolyhos az élet, ha túl CSIK a nő, nagy baja nincs az embernek. Napközben belesüppedek a sofőrbundába, este meg a meleg ágyba. Ülök a moziban, ilyen a karácsony előtti hóesés. Mondhatnám fotelból nézem a világot, egy kicsit eltávolodik tőlem minden, ami ismerős. Ártatlan kótyagosság derül bennem, amolyan egészen tiszta félálomszerűség. Régen azért ittam, hogy ilyesmit érezzek. Akkor sohasem sikerült. Most meg lehull rám a hóval és egy cseppet sem idegeskedek a várakozás miatt, pedig ma sok borravalóra számítottam. Korcsolyát akarok venni a gyereknek, az asszonynak meg hegyesorrú, bőszárú csizmát. Ez a divat. A taxiállomáson olyan hangja van a telefonnak, mint a rekedt autódudának. A haverok majomszigete ott toporog a pepitás doboz körül, minden hívástól az évszázad fuvarját remélik. Én nem akarok hóember lenni, jobb itt a kocsiban. Szól a rádió. Ez is milyen Szerencse. Azt mondják, a pesti taxikban nincsen rádió. Nem lennék Pesten sofőr. Itt csupa ismerős a vendég, nem érheti az embert meglepetés. Tülköl a telefon. Hohó, hiába rohantok olyan mohón, drága haverok, rajtam a sor. Elől állok, utánam az özönvíz. Még ez az egy fuvar, aztán irány haza. Bevágok egy nagy bögre borosteát, kiolvasom a horgászújságot. Hadd fájjon a szívem a vizekért. Halászni már úgy sem tudok egészen addig, amíg a fűzfavesszőn ki nem bújnak az egérfülek. Szóval az Állami Áruház? Igen, megyek, Illésre számíthatnak a nagyérdemű dolgozók. Na persze nem csapnám félre a sapkámat örömömben, ha vidékre kellene vinni valamilyen dorongbajszú jézuskát az ajándékaival. Hóesésben egyenesen ártalmas hátat fordítani a város tornyainak. Köszönöm szépen, most félek a téli tájképektől. Majd otthon gyönyörködöm benne, lóg egy a falon. Valaki azt mondta rá, hogy giccs. Annyi baj legyen. Nem ragad bele a kocsim és ez a fő. Nem adják ingyen a biztos érzéket. Ugyebár sokan ácsorognak itt az áruház oldalbejáratánál, de Illés nem téved. Röpke tíz évi taxizálással a hátam mögött úgy megmondom, mint a pinty, hogy melyik rendelt kocsit. Az a teddyberkabátos nő. Hát persze. Már integet is. Jól fest. Szeretem a csinos vendégeket, ők sem panaszkodhatnak rám. Tapintatos bókjaim kellemessé teszik az utazást. Csak tudni kell bánni a nőkkel. Amiért mást szájon vágnának, azért nekem dupla borravalót adnak. Szégyen ez? A jómodorú taxisofőr hasonlít a költőhöz: pénzt kap a szép szavakért. Fess ez a nő és azt hiszem, az elegáns ruha alatt fess ez a nő, sem megvetendő. Az arca még egészen kislányos, holott legalább harmincöt éves. Az is lehet, hogy a hóeséstől változott ilyen bájossá. A hópihék harmattá olvadnak a szemöldökén, meg a pilláin. Pokolian ismerős ... — Parancsoljon, asszonyom. Ugye hamar jöttem? — Időben. Még nem fagytam meg teljesen. A hangja is... Honnan ismerem? Vagy nagyon régen láttam és az idő kiöblítette az agyamból, vagy futólag találkoztam vele és csak a szemem sarkában ragadt meg a képe. Furcsa, ő is meglepődik. Mintha intim mozdulaton kaptam volna, jókedvű határozottsága egyszerre meginog. Nem szabad kimutatnom, hogy ismerős. Csak a türelmetlenségemet sikerüljön féken tartani valahogy. Ostoba bizonytalanság. Tökéletesen fölösleges, de nem tudom túltenni magamat rajta. Mint amikor nagyon keres egy nevet az ember, ott bújkál a nyelve hegyén, mégsem képes kimondani. Majd később eszembe jut — nyugtattam meg magam és kiugrok a kocsiból, hogy gondjaimba vegyem a csomagokat. Mosógép, szőnyeg, egy szánkó, meg néhány papírba takart érték. Cirka tízezer forint. Ennyi minden nem fér el a kocsi hátuljában, fel kell kötözni a csomagtartó rácsra. Na nem baj. Ma még úgysem gürcöltem, holott a tunyaság a szellem romlásához vezet. — Hova parancsolja, asszonyom? — Dunafüzes... — Ijedten rámeresztem a szemem. Megérti, mindjárt magyarázza: — A buszra föl se férnék, muszáj taxival menni. Ha nem érek haza időben, kétségbeesik a családom. Megérdemlem a sorscsapásait, miért születtem emberbarátnak. Dunafüzes majdnem húsz kilométer, nekem még tíz perc múlva lejár a munkaidőm. Ez még hagyján, hiszen nem vagyok nagyságos úr. De a hó! Itt a városban is kezd gorombán viselkedni, sunyi szél pörgeti kupacokba. Mi lehet az országutakon? Pláne Dunafüzes felé, ahonnan mindig elsőnek jelentenek hóakadályt, mivel arrafelé mélyfekvésűek az utak. Feledve tapintatos bókjaimat, meglehetős mogorvasággal vágom oda az asszonynak: — Az én családom is hamar kétségbeesik. Rosszul fognak aludni, ha eszkimósdit játszok reggelig a prérin. Rám néz és ettől a pillantástól nem kell tovább töprengeni a nevén. Elárulta az az alig észrevehető kancsalsága, amelyeket csak a szemorvosok ismernének fel, meg talán azok, akik hozzám hasonlóan közelről nézhettek bele ennek a nőnek a szemébe. Legyen áldott ez a kancsalság. Igaz, eszembe juttatja a bűntudatot, de azt a gyámolító nagylelkűséget is, amitől valósággal nyöszörögtem, annyira jól esett. És most, amint beszél, észre kell vennem, hogy soha nem volt ilyen türelmetlenül meleg a sörfőrbunda. — Akkor vissza az egész. Miattam ne aludjon rosszul a családja. Válasz helyett gyorsan kapcsolok, irány Dunafüzes. Mennyit hallani az emberi pitiségről. Én talán különb vagyok? Borostea, horgászújság, televízió-nézés. Bravó, derék fiú vagy, Illés! De most aztán gyorsan felejtsd el az összkomfortos papucsot. Katinak egy órán belül otthon kell lenni. Játszom az idegent, így a legkényelmesebb. Kati egészen megnyugodott, mérget merne venni rá, hogy nem ismertem föl. Nézi az utat. Szép ez a kocsikázás. Még nincs egészen sötét, kék homály dereng a havas tájon. Én nem értem, mitől támadnak sejtelmek bennem, de ilyenkor, amikor vazelinba takarózik a vidék, mintha megszűnne a kapcsolatom a külvilággal. Az a magányos ház például ott a barackosban harminc éve ismerős, de most akár Gröndlandon is lehetne, annyira messze van tőlem. Ezért vonakodok friss hóban, pláne hófúvásban hosszabb túrára menni. Ezért becsülöm ezerszeresen a biztonságot, ha arra gondolok, hogy tartozom valakihez. A család, amely néha unalmas, és rossz napokon lefegyverzett fogolynak érzem magam a tűzhelynél, ilyenkor megdicsőül a szememben és jóleső kevélységgel állítom magamról, hogy a boldog emberek között van a helyem. Kati csak egyetlen éjszakára fogadott oltalmába a havas világ közönye elől, de jobbat azóta sem tett velem senki. Oltalmazott volna továbbra is, csakhogy én féltem és reggel elköszöntem tőle. Nem szólhatok erről hangos szóval, nincs jogom emlékeztetni, mégis muszáj vele beszélgetni ebben a némaságban. Úgy, te gondolj rám, én is megünnepelem azt a szép emléket. Hiszen értjük egymást. Emlékszel, Kati? Te akkor tizennyolc éves voltál, én meg huszonkettő. Segesvárról jöttél és én addig csak annyit tudtam arról az erdélyi városról, hogy valahol ott esett el Petőfi Sándor. Látásból ismertelek, együtt dolgoztunk a gépgyárban. Szép voltál, de a híred körül nem volt minden rendben. A forgácsolóműhelyben, ahol esztergáltuk a csapágyakat a Botondokhoz, undok nyíltsággal árultak el a férfiak, akiket magadhoz engedtél. Szó volt ott mindenről, csak arról nem, hogy egyedül vagy, hogy szétszóródott a családod és védelem, intelem híján soha be nem váltott ígéretekért hagytad lecibálni magadról a ruhát. ... Ezek bizony már hófúvások. Jó lesz sietni. Alattomos idő, hogy szakadjon meg a nyaka. Még egy óra, aztán alagutat fúrhatok a torlaszokba. Nyomás, Moszkvics, ne csörögj ilyen törvénytelenül. A testvéreid különb hófúvásokat látnak Szibériában, mégsem esnek kétségbe. Kati, én mondom, ha lánynak születek, a helyedben én is elromlottam volna. Hiszen meséltem akkor arról a szemét mostoha nagyapámról, aki megátkozta minden lenyelt falatomat. Ma sem értem, miért maradtam mégis a fedele alatt, pedig akkor már nem szorultam a kenyerére. Mint afféle dölyfös basa, karácsony estéjén is kivert az utcára. Késő este volt, sehol egy lélek. Akkor akadtam rád a húspiac sarkánál. Furcsa, te sokkal jobban megörültél, mint én. Talán mert nálam is magányosabb voltál. Mentünk, amerre a szél sodort bennünket. Lázas álmom volt akkor, idegen utcákban, soha nem látott városban éreztem magam. Hideg volt a hónapos szobában, de a béke mindennél többet ért. Melegített bennünket a gyanús likőr, amit spirituszból kotyvasztottak. És még valami. Ha erre a melegségre hallgatok, akkor reggel nem búcsúzok el tőled. De győzött a gyávaságom. Akkor még nem értettem a különbséget az erkölcs és a rosszhiszeműség között, féltem mutatkozni veled a nappal józanságában, féltem szembetalálkozni olyan férfiakkal, akik rád tehették a kezüket. Ne haragudj. Mentségemre csak annyit tudnék felhozni, hogy azóta használhatóbb elképzeléseim vannak a bátorságról. — Nem fázik, asszonyom? — kérdeztem eléggé félszegen, feledve a sokat gyakorolt bókokat. — Nem, egészen tűrhető. Különben is mindjárt megérkezünk. Milyen rosszul venné ki magát, ha most arra hivatkoznék, hogy valahol már találkoztunk. Húsz éve nem láttuk egymást. Kati eltűnt még negyvennégyben. Senkinek nem hiányzott. Nekem se. Csak néha csípett fülön a lelkiismeret, egészen biztos, hogy ezen a karácsonyon is eszembe jutott volna. Hála a szerencsémnek, többé nem fog kísérteni a bizonytalanság, nyugodtan alhatok sorsa felől. Miközben pocakot hizlalt rám a csendes jólét, az ő ballépéseit is eltakarták örökre a telek hóesései. — Látom a szánkóról, gyerek van a családban. — Igen, kettő is. A nagyobbik lány már harmadikos gimnazista. A kisebbik nyolcéves. Neki kell a szánkó. — Talán a szövetkezetben tetszik dolgozni? — Nem. A férjem tanító, én meg dada vagyok az óvodában. Negyvenhat óta élünk ebben a faluban, de úgy szeretjük, mintha itt születtünk volna. Járt már erre? — Hogyne. Szép falu. Talán a legszebb az egész környéken. Tetszik tudni, én nagy horgász vagyok. Nyáron sokat szoktam itt csukázni dobóhoroggal. — Na, ha kedve tartja, keressen meg bennünket jó időben. Magát úgy sem felejtem el. .. fi ! Bátorság, Illés! Meg kellene mondd az a nem. Nani, hogy kellemetlen ez a játék, beszéljünk végre őszintén. De mégsem. Micsoda tahó tempó lenne, ha előhozakodnék... A fene egye meg, már megint ezek a hófúvások. Az asszony nézi otthon az órát, dühöng a késés miatt, én meg csak annyit mondhatok neki, hogy vidéki fuvarom volt, fiacskám. Hála az alkotmánynak, megérkeztünk. Kati adja a jóindulatú idegent. Szépen játszik, én úgy éljek. Erre tessék, ide tessék, úgy, most fáradjon be. Micsoda lakás, az anyját! Vadonatúj. Hát ezért kell a szőnyeg. A tanító úr nincs itthon, csak a kisebbik lányka. Szép gyerek, szerelemgyerek, repül a mamája nyakába. Kati öleli, csókolja ártatlan szeretettel, mintha liliomos mezőkről jött volna az anyaságba. Én meg állok itt, buta pofával, olyan lehetek, mint a kéregető. — Fáradjon beljebb ... Na végre, csakhogy kezdenek emberszámba venni. Még mindig szemrevaló ez a Kati. Amíg nem ismertem föl, harmincötnek néztem. De hiszen negyven is elmúlt. Gyorsan hazafelé, nincs nekem itt semmi keresnivalóm. — A fuvardíj nyolcvanhét forint. Mitől sértődtem meg? Semmi okom rá. Ha nem akar fölismerni, az az ő dolga. A helyében talán másképp viselkednék? Isten őrizz! Kezdjük ott, hogy be se szálltam volna a kocsiba. Elvégre semmi hálával nem tartozik, sőt, ilyesmi éppen fordítva lenne helyénvaló. De mivel a hála nem tartozik a kellemes kötelességek közé, jobb lesz minél, hamarabb lelépni. Csakhogy úgy látszik, Katinak esze ágában sincsen sietni. Kotorász az ebédlőszekrényben, hozza a szögletes üveget, két kis pohárkával. Likőr! Vibrál a keze, amíg tölt. Hohó, hát csak ennyire kardos a menyecske? — Igyon egy keveset, jót tesz ilyenkor. — Köszönöm... de vezetek. Már a szája is vibrál. — Fogadja csak el, nincsen spirituszból. — Fehér, reszket az orrcimpája, de simogató kedvességgel szól a kisleánynak. — Édesem. Bontsa ki a csomagokat. Ha ez így megy tovább, centrifuga lesz a szobából. Már kezd velem forogni. Menekülés előtt pánikszerűen bekapom az italt. — Nyolcvanhét forint a fuvardíj ... Kati nem fél a centrifugától. Lassan lesimít két darab százast az asztalra. — Tessék ... Fölmarkolom, máris rohanok. Sietés közben dadogom. — Köszönöm... De megtorpanok, mert határozott hang parancsol rám. ... — Most meg ellenkező irányban forog velem a szoba. Azt hiszem, tökéletesen meghülyültem. Kati állítja le a centrifugát, lassan kitisztul körülöttem minden. Nevet rám, szelíd fölénnyel és most nyomát sem látom a kancsalságnak. — Illés. Kellemes ünnepeket kívánok... A családodnak is. Félkegyelmű bólintással hajolok vissza az ajtóból, sűrűn motyogva köszönöm meg a jókívánságot, de viszonozni már elfelejtem. » Hajrá, Moszkvics! Most mutasd meg, hogy mekkora a szusz benned. Úgy, ez merész volt. Csak így döngess át minden hótorlaszon. A borravalót talán mégsem kellett volna elfogadni. De ha már itt van, nem dobom ki az ablakon. Esik a hó. Esik és ilyenkor jó bolyhos az élet, ha túl nagy baja nincsen az embernek. Ez így rendben is lenne, csak azt szeretném tudni, hogy miért nem akar elmúlni a zavarom. ' 5 * Niklai Ádám Férfiakhoz szól Fenemód modernnek mondjuk magunkat, férfibarátaim, már csak azért is, mert mi aztán nem sápadozunk-sápítozunk a nők úgynevezett kegyeiért, miket hajdanvolt eleink — többnyire szórakozásból - felhajkurásztak a hazug oltárok magasára. Mondom, modernek vagyunk fölöttébb, hát — üde tomporok, kihívó kicsi keblek, no meg az adakozókban-szép lányarcok után fordulgatunk meg az utcákon, úgyszólván fölébük hajolva élünk, és fülledtebb fecsegéseinkben is csak ezektől fényesedik, melegszik a szó. Nem vagyok én sem, persze, kivétel. De azért nemcsak a költő szól most, mikor e combokkal cicomázott vásári panoráma elébe emeli a vers mozdulatával asszonyaink kezét: nézzetek néha, és gondoljatok mindig ujjaikra is! De palántákra, miket , / újra meg újra elültetnek kedveseink a szennyes halmok lucskos barázdáiba meg a mosogató-medencék párás parcelláiba, hogy asztalunkon kibontsák kemény szirmaikat a tiszta tányérok napraforgói, s a párnák, lepedők habos virágszőnyege az ágy gyengéd lankáit elborítja. X Berencsy Sándor Fagyjon glóriának Éjjel eső esett, csillagok sírtak, reggelre a bokrok is berozsdálltak a Bükkben, most szél pofozza sorra a fákat, ágak zokognak, könnyük pereg... A kirándulók nagykabátban jönnek bámulni haldokló, öreg erdőt, s az eldugott erdei tisztás bársonyzöld takarója csak emlékeiben él már a hajléktalan szeretőknek... Elhullott magok bújnak a földbe — csendül rájuk mereven ■ álmodnak ott, ölükből égig növekvő szép törzsű fákról... " Kötök őszi gallyakból rőt koszorút és a Hámori-tóba dobom, ha hideg jön fagyjon a jég szikrázó homlokára glóriának ...