Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Dtemnentum, a lapi nevelés trrlelül 100 - 849 (Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Ravasz János) Közhasznú és a levelező oktatásban tanuló, szakosító pedagógusok számára éppúgy hasznos és szükséges könyv, mint a gyakorló és gyakorlott pedagógusok számára Ravasz János könyve. Imre Sándor már 1904-ben felvetette egy magyar neveléstörténet megírásának szükségességét a „Gróf Széchenyi István nézetei a nevelésről” (1904, Politzer Zs. és Fiai) c. könyvében. Ugyanakkor példát mutatott arra, hogy a magyar neveléstörténetet csak egyes művelődéspolitikusok, egyes partikuláris iskolák és egyes — nagyobbára főúri családoknál foglalkoztatott — nevelők, szépirodalmi alkotások, feljegyzések összegyűjtésével lehet megírni. Szakosító és egyetemi hallgató kollégáinknak igen nagy gondot okoz a szemelvényeik összeszedése, a magyar neveléstörténeti anyag feldolgozása. Ezen a szükségen segít Ravasz János könyve, jóllehet nem adja — mert nem adhatja — az egész magyar neveléstörténetet. Részmunkákból azonban könynyebb összeállítani a magyar neveléstörténet anyagát, mint azok nélkül. Próbálkozások, kisebb munkák voltak már korábban is, de a probléma mind szükségszerűbbé válik az egyetemes neveléstörténet klasszikus fejezeteinek és kiemelkedő alakjainak ismerete mellett. Kiss Áron, Fináczy, Molnár Oszkár, Imre Sándor, Schneller István és mások kisebb-nagyobb, hézagos és kronológiai munkái mind csak részleteket adnak, egységben nem találjuk, nem látjuk feldolgozva az egész magyar neveléstörténeti anyagot. Pedigéppen Ravasz János könyve is bizonysága annak, hogyha valamiben, akkor a pedagógiában sok korát megelőző gondolkozóval, a jövő fejlődést segíteni akaró „modern” pedagógussal találkozunk. Amint ez éppen a sablon ellen van, igazolja a magyar, történelemiben adott provinciális és egyházi tagoltságú iskolák kezdeményező szerepét, egy Nagykőrös, Enyed, Patak, Debrecen, vagy éppen Nagyszombat, Pécs stb. kiemelkedő kezdeményezését. Ravasz János könyve öt nagyobb fejezetben foglalkozik a magyar neveléstörténet dokumentumaival. 1. A feudalizmus kora 1526-ig; 2. A török és Habsburg hódítások elleni függetlenségi harcok kora. A reformáció és ellenreformáció. 1526— 1711. 3. A gyarmatosító Habsburgabszolutizmus hatalmi szervezeté- ■ nek kiépítése. A polgári nemzetté válás megindulása a gyarmati rendszer korlátai között. 4. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet kora. A polgári nemzet kialakulása. 1790—1848. 5. Az 1848—49-i polgári forradalom és szabadságharc kora. Ezekben a fejezeteikben részben eredeti szövegeket, részben saját fordításokat, részben már más kiadványokban közölt Békefi, Rémig) pedagógiai és művelődéspolitikai szövegeket közöl. A válogatásban éppen az a nehéz, hogy el kell választani a művelődéspolitikát az iskolai oktató-nevelő munka tartalmi, didaktikai-metodikai anyagától, inkább ez utóbbi javára válogatni a szemelvényeket. A könyv egyik ismertetője (Köznevelés, 1966. 15—16. sz. 633. lap) felveti azt a kérdést, mit kellett volna még közölnie a könyvnek, vagy mit mivel kellett volna pregnánsabban bemutatnia. Az ilyen kérdés minden gyűjteményes munkával szemben fennáll, még akkor is, ha a lektorok jóváhagyják a szerző összeállítását. Minden követelménynek eleget tenni nem lehet az anyag terjedelme, de főképpen az összeállító koncepciójának sérelme nélkül. Azonban éppen a hivatkozott recenzió író szavai figyelmeztetnek arra, hogy össze kell szedni mindazokat a hagyományokat, amelyek már korábban ismertek voltak, amelyeknek ápolását a hagyományos és történelmi múltú iskolák hivatásuknak tartották őrizni, megismertetni tanítványaikkal, a felnövekvőgenerációkkal. Ezek a pedagógiai hagyományok adnak sajátos szánt a neveléstörténetnek, s mutatják meg, hogy még annyi elnyomatás, függetlenségi küzdelem közepette is, a magyar pedagógusok tudtak világosan látni, a haladás útjára mutatni, hogy felnövekvő nemzedékeinket felkészítsék a mindenkor fejlődő tudomány szolgálatára és hirdetésére. Ugyanakkor meglátjuk Ravasz János könyvéből azt is, hogy az elnyomó osztrák hatalom hogyan akarta uniformizálni az oktatást, de éppen ezzel szemben bemutatja azt is, hogy a hazai pedagógusok, közgondolkozók, művelődéspolitikusok hogyan mutattak rá a sajátos nemzeti művelődés szükségességére és tartalmi, formai lehetőségeire. Azt is láthatjuk ezekből a dokumentumokból, hogy ha a hivatalos pedagógia meg is feledkezett a néptömegeik oktatásáról, egyes vidéki iskolák, azok nevelői nem hagyták figyelmen kívül azt. Talán erőteljesebben is lehetett volna szemléltetni egyes egyházi iskolák németellenes magatartását, tantervi harcait a német—osztrák kultúrpolitika ellen. Ugyanígy a természettudományos és hagyományos tantervek közti harcot is be lehetett volna mutatni. Azonban a szerző már túllépett a történelmi ellenzékiség egykor jellemző protestánskatolikus szembenállásán, és azt kereste, ami mindenütt előremutató. Tegyük hozzá, helyesen! Hogy egyes részletkérdésekhez is hozzászóljunk, említjük a Zibolen Endre által hivatkozott Gönczy Pál —Nagy László egymásrahatás kérdését. Úgy gondolom, hogy e tekintetben Ravasz János jár a helyes úton, amikor azt írja Gönczy Pálról: ... „Gönczy — és számos más pedagógus — fáradozásai mégis szívósan vittek tovább egyes, a reformkorban gyökerező, értékes pestalozziánus tendenciákat, s így valamiképpen — ha nem is közvetlenül — történelmi elődeivé lettek a nálunk Nagy Lászlótól és munkatársaitól kiinduló újabb, cselekedtető pedagógiának” 0390. lapon). A magyar gyermektanulmányi mozgalommal kapcsolatos tanulmányaim szerint a századforduló progresszív pedagógiájának — még Nagy László szerint is — más, főképpen német alapjai voltak. Nagy eredménye volna éppen e kérdésben elfoglalt álláspontunknak, ha e vonatkozásban is ki tudnánk mutatni a hazai kezdeményezést. Ez esetben nem is volna szükség a gyermektanulmányozás világnézeti alapozásában, a múlt század utolsó nedvedében, a külföldi pedagógiai irodalomban felvetett kérdésekre hivatkozni (Natorp, Kerschensteiner, Spencer stb.), ami már csak azért is nehéz, mert éppen egyetemi pedagógiai oktatásunk tükrében is az általunk képviselt álláspont igazolódik. Ki kell emelnünk a szemelvények magyarázatát és bevezetőit. Bár egyes kérdésekben Zibolen Endre nagyobb pontosságot kíván, elmondhatjuk, hogy a jegyzetek adják a magyar neveléstörténet egyes fejezeteit, azokból láthatjuk pedagógus elődeink és iskoláink szerepét a magyar közoktatásügy fejlődésében. Talán jó lett volna egy-egy ismertetett személy egész életművéről is szólni — csak szigorú tárgyszerűséggel ad Ravasz János ismertetéseket —, hogy valóban lekerekedjen a bevezetőkből és jegyzetekből egy magyar neveléstörténet körvonala, így pl. Szigethi Varga János munkásságának ismertetésekor a magyar tanítóképzésben vitt szerepéről is meg kellett volna emlékezni. Erről az oldaláról Varga Jánost még ima is emlegetik Nagykőrösön. Persze, ez a gondolatunk is csak kiegészítés Ravasz János munkásságához. Ha így sorra vennénk minden szemelvényt, minden szerzőt, a kívánalmaik légióit lehetne felsorolni. De abból a szempontból mégis felvetjük, hátha egyszer megíródik a magyar neveléstörténet, s benne ezek a részletmunkák is segítő adalékokat adnak. A könyv értékes adatanyaga mellett az áttekinthetősége a szerző külön érdeme. Ez is azt igazolja, hogy a szerző először a tanuló egyetemi hallgatók szemelvény-ismerete szükségességére gondolt, de tekintettel volt a pedagógia iránt érdeklődő nagyközönségre is. Tudjuk, hogy egy ilyen könyv öszszeállítása rengeteg utánajárást, a fogalmak és magyarázatok többszörös átnézését, precazírozását jeleníti. Ravasz János ebben nagyon sokat adott az olvasók kezébe. Változatos tartalmú szemelvényeivel a magyar oktatásügy szinte minden területéről közöl részleteket, van a könyvben iskolapolitika, közművelődés, didaktikai szemelvény, tanítóképzés, társadalompolitikai vonatkozás, de miindenekfelett értékes a történetiség szempontjának érvényesülése, amelynek vezérfonalán az olvasó korok szerint is látja a felmerült kérdéseket, az oktatásügy mindenkori hazai állapotát. Erre volt leginkább szüksége a magyar pedagógiatörténeti irodalomnak. Harmadik ötéves tervünk művelődéspolitikai célkitűzéssek között szerepel a pedagógiai korsonyrU 10- zás fejlesztése is. Népművelők, könyvtárosok előtt is áll ez a feladat. E tekintetben is jó támasz Ravasz János könyve. (Tankönyvkiadó) DEÁK GÁBOR (Folytatás az 1. oldalról) felkelés misztikus-romantikus eszméjének a csődjét. S ez az elemzés nem lehet haszontalan nálunk sem, ahol ugyancsak volt már példa arra, hogyan lehet széles rétegeket történelmi analógiák keresésével történelmietlen és értelmetlen áldozatokba sodorni. A romantikus, de hamis történetszemlélet elleni harc azonban nem jelentheti eszményeink szétrocmibolását. Történészeink körében régóta élnek bizonyos dezilluzionista tendenciák, melyeiknek társadalmi kicsapódása kedvezőtlennek mondható. A marxista történettudomány nem azonosítható valamiféle vulgármaterializmussal, amely történelmünk, szabadságharcaink nagyjait apró-cseprő önző egyéni érdekek megszállottjainak tünteti fel. Nincs szükség történelmi bálványokra és szentekre ,de történelmi görbetükörre sem. A történelmi eszméitekkel kapcsolatban még egy körülményt kell megemlíteni. Nagyjaink, példaképeink, arcképcsarnokából szinte teljesen hiányoznak a békés alkotómunka hősei. A dicsőséges, de többnyire elbukott szabadságharcok vezérei, mártírjai mellett — úgy tűnik — az eddiginél nagyobb szerepet kellene kapniuk az országépítőknek, a mindennapi munka szervezőinek és vezetőinek, mint amilyen pl. a magyar történelem egyik legnagyobb, és kellősképpen sosem méltányolt alakja. Bethlen Gábor volt. Történetszemléletünknek, történelmi eszményeinknek nemcsak az egyszeri, hősies helytállást, hanem a mindennapi kitartást is sugalmazniuk kellene. S a mindennapi kitartás gondolatával vissza is érkeztünk az előttünk álló napi munkákhoz. Népünk mind szorosabbá váló egysége, a széles tömegek egyre fokozódó közéleti érdeklődése fontos meghatározó tényezője a kulturális munkának. A kapuk szélesre tárultak a kultúra termékei és munkásai előtt, s ez nagyobb lehetőségeket, de egyúttal nagyobb kötelezettségeiket és elj kötelezettséget — is jelent. Amint Komlós János a Népszabadságban t találóan megfogalmazta: „...megnőtt az alkotások tömeghatása, a művek mind tágabb közegben vissz- hangzanak, váltanak ki lelkesedést vagy vitákat. Bármi legyen is ezeknek a vitáknak az oka ... azt bizonyítja, hogy egyre nagyobb néptömegek érzik magukénak a művészetet ... A kultúra munkásainak tehát ilyen esetekben nem az a feladatuk, hogy a beleszólás jogát vitassák, hanem, hogy a beleszólás színvonalának emeléséért fáradozzanak ...” BÖSZÖRMÉNYI NAGY ERNŐ : Régi szövetség (Illyés Gyula Mezőkövesden) Illyés Gyula indulásakor, ifjú író korában csodálta meg először a matyó summásokait Rácegrespusztán, Simontornyán, Gyántpusztán. Emberséget, bátorságot, fegyelmet tanult tőlük. És most, 1966. november 14-én a Matyóföld Tsz irodájában szoríthatott ismét velük kezet. Illyés e napját Mezőkövesden a kölcsönös egymásratalálás, a felismerés öröme jellemezte. Délelőtt egy kis bükk sétát tett a barátokkal, a borsodi népművelőkkel, gyönyörködhetett már a havas bükki fennsíkokban, a fehérbe öltözött, katonásan sorakozó cserépfalui házakban. Délután rövid kérdésekkel vidám beszélgetésre ösztönözte summás ismerőseit, de még a summás gazda szomorúságára költött dal is felhangzott bizonyságul, hogy nem lehet feledni az emberpiacot, mégis az életöröm, a derű a fiatalságot is pótolva a rossz emlékek fölé tud emelkedni. Úgy gondolom, Illyés itt megtalálta a „Bolhabál” igazát, amelyben tragikomikusan jelzi a belső, mély forrongást, de még a befejezetlenséget is. — Messziről jöttem — mondja Illyés — a Tolna megyei pusztákról, ahol e számomra legendás föld fiaival találkoztam. Ahol nevelkedtem, a pusztán, évenként megjelentek a matyók. Hírnevük volt, más dalt, nyelvet, viseletet hoztak magaikkal. Olyanok voltak ők, akik már láttak mozdonyt... Mert a puszta messze volt, orvos is ritkán jött ide, ebben a nyomorban, szolgaságban élő nép közé. Magasabb emberfajta volt számomra a matyó summás, azzá tette munkafegyelme, életmódja, melyet megismerhettem rokonaim segítségével. Bejuthattam közéjtük, aludtam velük a templomszerű, 4—500 ökörnek épült urasági istállóban. Embertelen volt ez az élet, de mégis a pusztaiakhoz képest valami szintet jelentett. Ők gazdáknak számítottak, akiknek valahol mégiscsak van egy otthonuk. Örömmel jöttem ide közéjük újra, mert egész életeimre bátorítólag hatottak abban a meggyőződésemben, hogy a nép az országos ügyek intézéseire is képes. Beszélgetés közben nevek vetődtek fel, többek közt egy segédtiszté. — Azt ismertem, megvert előttem egy cselédasszonyt, majdnem felpofoztam — emlékezik vissza az író. A délutáni programban Illyés feleségével meglátogatta a leánykollégiumot is. A rövid látogatáson komoly szavakat intézett a lányokhoz. — Sok jogot kell kivívnotok az életben, az épebb családi életet, a második műszak terhének csökkentését és még sok mást. Nem virágos mező a nők útja, de vannak vigasztaló jelenségek. Meg kell változtatnunk az olyan véleményeket, melyek gyermektelen, szomorú fiatalságú Magyarországról beszélnek. Párizsban az a divat, hogy 2—3 gyermek van egy családban és egymást megbecsülve élnek férjükkel, a könnyű irodalom állításával szemben. Tiszta szívből boldogságot és bátorságot kívánok nektek az életben — fejezte be Illyés gondolatait. A művelődési háziban tartott találkozóra több százan jöttek el. A bevezető műsorban Illyés-verseket, hegedű- és zongoraszólót hallattunk a zeneiskolai tanárok közreműködésével. Dr. Papp Zoltán gimnáziumi igazgató bevezetője után Kiss Gyula méltatta Illyés munkásságát. Színes, színvonalas keresztmetszetet adotta már eddig is nagy, egyetemes illyési életműről. Ezután Illyés röviden szólt a közönséghez: — Úgy éreztem, hogy „csoda földre” jövök, mintha ifjú koromba tértem volna vissza. Ahol nevelkedtem, innen jöttek summások, befolyásolták életpályámat, megvigasztaltak abban, hogy ilyen értékek vannak a népben. Elmondta, hogy a népi írói mozgalomnak nagy feladatokat tűztek ki. Franciaországból hazajőve — ahol kialakult a létről való fogalma — a pusztán embertelen állapotokat talált, egy nemzet romlása döbbentette meg. A két háború között végső veszélyben látta a népet. — Ez a nép talpra álljon, ez adott feladatot — mondta. Csak irodalommal ezt nem is lehetett elérni, mert tudták az írók, hogy az irodalomnak nincs elég visszhangja. Szociális, gazdasági intézkedéseikre volt szükség. A forradalmi nemzetköziség eszméje hatotta át tevékenységét. Ez a nép ad kenyeret ma is — hangsúlyozta —, új problémáin, nehézségein kell az írónak segítenie. A XX. sz. nemzeti, vallási, faji, anyanyelvi türelmetlensége ránk is hatással van. Az író nemzeti öntudatot, forradalmi, szocialista öntudatot hirdessen. Négy verset olvasott még fel, melyekkel igazi lírai hangulatot teremtett. PAP JÁNOS Telinger István rajza Iványi Ödön kiállítása Salgótarjánban Iványi Ödön 1943-ban végezte a Képzőművészeti Főiskolát Rudnay Gyula osztályán. Baján, majd Salgótarjánban tanított, ahol 1954-ben telepedett le — azóta is itt él. Munkásságáért kétszer részesült „Szocialista Kultúráért” kitüntetésben. „Munka—Művészeti” plakettet és díjat kapott 1965-ben és 1966-ban az Észak-magyarországi Területi Kiállításokon. Munkájával szembeni szigorú igényességre vall, hogy pályakezdése negyedszázados évfordulóján jelentkezett először gyűjteményes kiállítással. Halassúnak is tűnő, de egyenes, töretlen művészi pálya ívelt az önálló tárlatig, amelyen már mint éretű, kiforrott művészegyéniség mutatkozott be Iványi Ödön. Pildainjám szuggesztív kínaiság, józan szemléletmód jellemző. Képein a racionális és az emocionális mozzanatok szerves egységben jelentkeznek. A realizmus naturalista és vulgarizáló irányzatai és az individualitásta absztrakció egyaránt távol áll tőle, sikerült megtalálnia azt az adekvát formát, amely közérthetően fejezi ki a ma emberének bonyolult érzésvilágát. Úgy tűnik, amíg a művészetek teoretikusai és propagátorai indokolt és eredményes, vagy öncélú, de mindenképp zaljos viták hevében veszítenek energiájukból, addig az „Iványi-alkatú arc” csendben, minden felesleges hangoskodás nélkül bizonyítják a tettek igazságát. Iványinál az impresszionista látványfestészek pillanatnyi benyomásokon alapuló, spontán reprodukálása helyett, az élmény kompozíciós zártságban, racionális mozzanatokkal gazdagodva kerül a vászonra. Festészetében a sötét tónus nem gyászol, nem komor, az elevenek nem harsognak, a tartalom által megkívánt hatást keltik. Vonalai, formái nem öncélúak akkor sem, ha jelzés szerepét töltik be. Iványi Ödön alkotásainak uralkodó témája a nógrádi táj (Palócföld, Somoskőújfalu, Megáradt Ipoly), a páratlan intenzitással fejlődő Salgótarján (Pécsike úti építkezés, Kiski Tarján), gyakran interpretálja a dolgozó embert (Kapátok, Krumpliszedők, Hálóhúzók, Játékkészítő, Kosárkötő), az esti hangulatot (Este, Napnyugta). A provizórikus félhomály, ahová pihenni jár a Nap, s amelyben mégis a fény az úr — kedvenc témája. Izgalmas sorozatnak nevezhetjük az emberi lét titkait, az individuumtól látszólag függetlenül ható törvények világát kutató kompozícióit (Áldozat, Veszély, Elhagyatva). Az utóbbi égetett tekcihnálkával készült. A vázlatos felsorolásiban helyet követel magának a Sivárság című kép gondolati mélysérge, a Piac és a Vásár címűek pedig újszerű felfogásuk és jó kidolgozásuk révén. Számos alkotásban örökíti meg a tokaji művésztelep élményvilágét (Bodrogpart, Tokaj stb.). Kiegyensúlyozott, harmonikus egyéniség Iványi Ödön. Nem csupán a jelenségek érzékelhető felszínének visszaadására szorítkozik, hanem meggyőző erővel tárja fel a dolgok mélyén rejlő igazságokat, tartalmi összefüggéseket. Gyűjteményes kiállítása erről győzi meg a látogatót. Művészi pályájának e jelentős mérföldköve nemcsak azt mutatja meg, hogy hová jutott törekvései útján, hanem minden bizonnyal lendületet is ad atovábbszárnyaláshoz. A tárlat ízléses, kulturált rendezése a Műcsarnokot, illetve Biaranyi Judit művészettörténészt dicséri. CSONGRÁDY BÉLA