Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

P­éknek kedve jött meglátogatni a rin­gyót. Már régen volt nála, van ta­lán négy esztendeje. Munka után ment el hozzá, s szerencséjére az asszonynál nem volt senki. Pék az­nap fizetést kapott, egy százast kitett az asz­talra. Nem sokat beszélgettek. A sezlonon he­­verésztek, amikor megérkezett a lány. Fel­gyújtotta a villanyt és belebámult a sarok­ba, ahol az anyját látta, meg ezt a férfit. A mennyezetről kókadtan lógott le a puszta, légypiszkos villanykörte. — Ez meg kicsoda? — kérdezte Pék. — Ki lenne? Az Erzsi. — Persze, hiszen neked van egy lányod is. — Van nekem, a fene egye meg — mondta az asszony, s kiszállt Pék mellől bódultan, a haját kezdte igazgatni. —■ Mit mászkálsz itt, mi? — mondta a lánynak. — Hívtalak tán, hogy gyere haza? Erzsinél valami könyv volt, odaszorította zsírpecsétes kabátkájához, riadtan húzódott anyja szavai elől a szoba másik sarkába, le­kuporodott, eltűnt egészen. — Valódi nagylány lett — mondta Pék a sezlonon fekve. — Nyűg — mondta az asszony. —■ Megeszi az idegeimet is. Egy perc nyugta nincs tőle az embernek. Egy szabad pillanata. Forró mésszel öntöm le egyszer, bizony isten. —• Dolgozik? — kérdezte Pék, s cigarettára gyújtott. — Ez? — mondta az asszony sziszegő gyű­lölettel. — Takarít. Nahát, az is dolog? Itt kell neki takarítani a szomszédban, egy ilyen kész helyen? Egy senkinél? Kap háromszá­zat, gyönyörű, a hasára se elég. Ilyen korom­ban én felcsináltattam magam, s kaptam utá­na a jó pénzt. Ez meg? — Elviszem a bandába — mondta Pék. Az asszony egy darabig szúrósan nézte a férfit, aztán elernyedt, összelottyant egészen. Szipogott is, de Pék nem törődött vele. Pe­dig alapjában puha szívű ember volt. Fel­­görnyedt a sezlonon, s megnézte megint a lányt. Látta, mennyire összehúzza magát a sarokban: tekintetét mélyen a padlóra sze­gezte, s ujjai önkéntelenül piszkálták a könyv lapjait. Mikor az utcán mentek, a lány elhúzódott Péktől, s néha lopva, riadtan pillantott fel rá. Péket ez sem érdekelte túlságosan, fáradt volt, s nyújtózkodni lett volna kedve csupán. Egyszerre megállt, megszámolta a pénzét, öt­száz forintot külön tett, a többit begyűrte a zakója zsebébe. — Na, mehetünk. A lányon is olyan férfi­ zakó-féle volt. Félt ettől az embertől, akivel el kellett jönnie ott­honról. Minden férfitől félt, akit az anyjával látott, s irtózott tőlük. — Kerítünk neked állásit — mondta Pék. — Ott leszel mellettem a pályaudvaron. Hány éves vagy? — Tizenhét. — Majd öregítünk rajtad. A banda a Fekete Tinóban, várt Pékre, öten voltak. Pék volt a hatodik, s ő irányí­totta a bandát, mióta a Mérnök rajtavesztett egy motorkerékpáron. Mikor megérkeztek, megmutatta a fiúknak ezt a lányt, s meg­mondta azt is, honnan hozta. — Vegyük be a bandába — javasolta. Pajesz azt kérdezte: — Minek vegyük be? A rendezőnek készült valamikor, de a má­sodik évben kirostálták a főiskolán. Akkori­ban Pék egy kenyérszállító kocsival járt. Me­legnek érezte a talpa alatt a földet, s átadta a helyét a munka nélkül lógó Pajeszna­k. Nem nagyon sajnálta a kenyeres kocsit, nem lehetett rajta túl sokat keresni, néhány kiló kenyeret naponta, azt is felesben a kocsissal. Igaz, a pályaudvaron ennyi mellékese se lett, de valahogy már nem­ is nagyon érdekelte. Pék félt a börtöntől. De talán már ebbe is belefáradt, ebbe a nagyon szabad életbe. — Minek vennénk be a bandába? — kér­dezte Pajesz? — Asszonynak — mondta Dróthajú. — Közös asszonynak? — kérdezte Doktor. — Világos — mondta Dróthajú. — Ő lesz a mi asszonyunk. Jól mondom, Pék? Pék nem felelt, csak a lányra tekintett. — Mit iszol? — kérdezte. — Mit inna? — mondta Dróthajú. — Ru­mot. Itt csak rumot lehet inni. A lány félt. — Mit iszol? — kérdezte megint Pék. Miasszonyunk megvonta a vállát. — Hát akkor rumot — mondta Pék a pin­cérnek. Mindenféléről beszélgettek, s közben must­­rálgatták a lányt. Már akkor a harmadik körnél tartottak. __ Beviszem a pályaudvarra ablakmosónak — mondta Miasszonyunkra intve Pék. — Jó helye lesz ott. — Én is el tudnám helyezni — mondta Pajesz. — Egy kenyeres kocsin , is el lehetne nyugodtan. — Inkább jöjjön a zsibongóra — mondta Dróthajú. — Jól tudna árusítani, ahogy né­zem. Doktornak is más véleménye volt: — Irodába kellene ezt tenni. Nézzétek, mi­lyen vékony keze van. Olyan helyre való. » m­­egnézték a kezét, s vékonynak talál­­ták valóban. A tenyere persze re- r­e­­­pedezett volt már, s a körme is gyász­szalagos, de ezt a fiúk nem vették észre. — Hány iskolát jártál? — kérdezte Doktor. — Hatot — mondta Miasszonyunk. — Buktál? — Kétszer — mondta Miasszonyunk. Pék már harmind­szot szólt a pincérnak, sür­gette is, mive­l a pincér felháborodott: — Nem patika ez, édesapám, kocsma ez, ha olyan sürgős, a patikába ment. De azért nemsokára kihozta a rumokat. Pék pedig a fiúkra pillantott, s lezárta a vi­tát : — Nem­ fog ez menni se a zsibongóra, se rózsaszínű palik közé. A pályaudvarra jön. —­ Na, csak jöjjön már meg a Mérnök — mondta Pajesz. — Őt azért meg fogod hall­gatni, nem? Nézték a lányt, és ittak. Szépnek tartották, mert hiszen szép is volt, s nekik még ilyennel nem nagyon volt dolguk, ilyen vékonykával, ilyen porcogós csontúval. Pajesznek se volt, pedig ő forgott legtöbbet rózsaszínű palik kö­zött, na és persze, a Mérnök. De neki még négy hónapja volt hátra. A fiúk szeme bele is párásodott Miasszonyunk nézésébe, s lát­ták, hogy ott van nála egy könyv. Pék meg­kérdezte: — Ezt minek hoztad? — Anyám elégetné — mondta Miasszo­nyunk. Sokat ittak a fiúk, mutogatták, mennyit tudnak inni, s mégsem rúgnak be. Szerettek volna a lány közelében ülni mindannyian, de egyszerre nem férhettek oda. Ha valamelyi­­kőjük elment a lány mellől a dolgát végezni, huzakodtak az üres székért. De ezt se na­gyon lehetett észrevenni. — Te kíséred haza? — kérdezte Dróthajú Péktől. Pék nem válaszolt semmit. —• Majd én hazaviszem — mondta Pajesz. — Tudjátok ti egyáltalán, hogy kell beszél­getni egy lánnyal? Fenét tudjátok. Daloltak is Miasszonyunknak. S minthogy nem döntötték el, kivel menjen haza, elkísér­ték mindannyian. Még tizenegy óra előtt. Utána visszamentek a Fekete Tinóba, s to­vább nyakal­ták a rumot. — A banda szeme rajta — mondta Pék. Ez rendben is lett volna. De itt a bandán belül is hatan voltak, nem beszélve a Mér­nökről­, és most mindegyik megnézte magá­nak a másikat. Aztán szótlanul bámulták az asztalt a poharaik mellett. A A­iasszonyu­nk hozzájuk szokott, ép­­/*#é­pencsák Péktől félt. Péket látta az / y I anyjával, a többit nem látta, hát miért félt volna tőlük? Nem ment el külön soha egyikkel sem. Ha ta­lálkozott a banda, együtt találkoztak, s néz­hették a lányt mindannyian. Néha Miasszo­­nyunknak dilis dolgai voltak: "__ Jó lenne zenét hallgatni — mondta.^ Pajesz intett a koszlott cigánynak, s húza­­tott valamit. Közben a lányra kacsintgatott, és boldog volt, talán őt kiválasztja majd Mi­­asszonyunk, s ekkor a többi meresztheti a szemét. De a lány nem választotta ki őt, mi­kor a cigány elment, azt mondta: __ Nem ilyenre gondoltam. Vegyünk egy rádiót. Először kinevették, mert ez nagy marha­ság volt, de aztán Pék azt mondta: — Majd én megveszem neked. Nem engedhették meg, hogy Pék egyedül vásároljon, összedobták a pénzt, s Dróthajú beszerzett egy táskagépet a zsibongón. Nem sok hasznát látták. A készülék egyre jobban recsegett, míg végül már nem­ lehetett érteni belőle s­etm­mit. __ Gyönyörű vásár volt — mondta Pék. __ A duplájáért fogom elsózni — mondta Dróthajú. __ Nem kellene azt elsózni — mondta Dok­tor —, csak lenne itt a Mérnök, majd az meg­csinálná. Miasszonyunk megkérdezte: —­ A Mérnök ért hozzá? — A Mérnök? — mondták. S elhúzták a szájukat. A Mérnök ne értene hozzá? __ Ki az a Mérnök? — kérdezte Miasszo­nyunk. , ,,,. Ők megint mosolyogtak, és azt mondták: — Nehéz gyerek. Rumot ittak, s valahogyan hozzászokott már Miasszonyunk is a rumihoz. Az üres sze­­­ket Pajesz kerítette meg mellette, s elmagya­rázta a lánynak, miből készítik az igazi ru­mot. — Ez is igazi rum? — Igazi? — mondta Pajesz. — Van itt va­lami igazi? Enyves hét darab lángost lopott, s most idehozta az asztalhoz. Büdös olajszag terjen­gett, de ők nem nagyon érezték. — Te sokat jártál színházba? — kérdezte Miasszonyunk. — Rengeteget — mondta Pajesz. — Most nem jársz? — Nem. — Menjünk el egyszer. — Minek? — mondta Pajesz. — Nálunk nincs színház. Egy nagy lepény tehénszar az egész. Dilettánsok kevergetnek benne múlt­századi kártyákat. Miasszonyunk nem értette őt. — Jó lenne egyszer elmenni — mondta. Pajesz nézte a lányt. Pajeszban harcra kelt az elve, meg a lány. Az elve már régi volt, akkor született, amikor kirostálták. Miasszo­nyunk új volt. Megfogta a kezét. — Elvigyelek egyszer? De Pék hallotta őket, s azt mondta: — Hová akarod te elvinni? Pajesz nyert. — Mi közöd hozzá? —■ Csak úgy kérdezem — mondta Pék. — S mégis, mi közöd hozzá? Pék nem sokat szokott teketóriázni. Oda­nyúlt lomhán a Pajesz karjához, s egyetlen rántással hátracsavarta. Pajesz előrebukott, megdöntötte az asztalt, a rumos poharak le­görögtek róla, s Pajesz feje már lent vergő­dött a bokájánál. Csendben voltak. A többiek csak nézték, mit akar még csinálni Pék. De nem csinált mást, csak egyre feljebb csavarta Pajesz kar­ját. Végtelennek tetszett az idő. Hallani vél­ték, hogyan feszülnek pattanásra Pajesz kar­jában az inak. — Engedd el — mondta Miasszonyunk. Pék ránézett, s elengedte. Pajesz még úgy maradt egy kicsit, meggörnyedve, aztán szé­­delegve fölegyennesedett. Haja a homlokába hullott, a vér az arcába tódult mind, halán­tékán vastagon lüktettek az erek, megreme­gett egy kicsit a szájas, jobb keze bénán csün­gött le, bal kezével kereste meg a cigarettá­ját, aztán rágyújtott. Mélyre szívta a füstöt. A többiek nézték őt. Pajesz megmozgatta egy kicsit az ujját, aztán feltette a kezét az asz­talra. Remegett. — Nagyon ideje lenne már — mondta hal­kan —, ha itt lenne a Mérnök. Visszaállították az asztalt, felszedték a po­harakat, ami eltört, azt külön rakták, Pék meg odaintette a pincért. — Még egy rondát — mondta. — Sörrel. Hozzájuk sétált az ügyeletes rendőr. — Szabad az igazolványokat? — mondta. — Miért? — mondta Doktor. — Rendesen ülünk itt, nem csinálunk semmit, nekünk tisztességes munkahelyünk van. De azért odaadták az igazolványokat. Ren­des munkahelye volult mind­egyikőjü­knek, s az elmúlt nap, úgy látszik, nem történt a kör­nyéken semmi balhé, hát vissza is kapták. Mikor megitták a rumot, meg a sört, Pék elment a vécére, de nem ült a helyére a lány mellé senki. Miasszonyunk megkérdezte Pa­­jesztől: — A Mérnök se szereti Péket? Pajesz vállat vont. — Milyen srác az a Mérnök? — kérdezte Miasszonyunk. — A Mérnök nehéz gyerek — mondták. Mikor Pék visszafelé jött, Miasszonyunk odahajolt Pajeszthez, s azt súgta neki: — Mért nem szóltál a rendőrnek? Pajesz ránézett: — Hülye vagy te? Hazakísérték a lányt, aztán futó csajok után kezdtek nézni. Tudták mindannyian, hol lehet fel­hajtani őket. ák csomagokat hordott ki a postako­csihoz, meg néha elcipelte a magá­nosokét is, ha a főnökség nem látta, s ha a vonathoz igyekvők hajlandók voltak megfizetni. Mostanában már unta ezt a munkáit, a szabadkikötőbe készü­lődött, sokat akart keresni, s amúgy, amo­lyan pénzszerzési balhékba nem nagyon akar­ta már beleártani magát. Arra indult, amerre a lányt sejtette. Miasszonyunk a nemzetközi ablakait súrol­ta, megvolt hozzá minden felszerelése, rongy, üvegfény, gumikefe. Pék megállt lent, s el­nézte a lányt. — Tiszta? — kérdezte Miasszonyunk. Pék egy pillantást vetett az üvegre: — Tiszta. — Hát még odabent — mondta Miasszo­nyunk. — Belül is te csinálod? — Belül csupa fény minden — mondta Mi­­asszonyunk. Mintha a sajátja lenne, úgy mutogatta. Vé­gigment a nagy kocsi mellett, a kezét végig­­­húz­ta az oldalán, felszaladt a lépcsőn, de a kocsi folyosójára. Hálókocsi volt. Ragyogott a tisztaságtól. Az ablakokon zöld függönyök voltak. A kis mosdók kékes-fehér testüket mutogatták. Az ágyakon hófehér házat feszí­tett, s a tapétáik bársonya meleg keretbe fog­lalt mindent. — Ilyenbe élni! — mondta a lány. — Szerzek egy lakást — mondta Pék. — Mindenképpen. Nem kell, hogy nagy legyen. Elmegyek a szabadkikötőbe, ott majd én sok pénzt keresek. — Itt a lámpa nem is a mennyezetről lóg le — mondta Miasszonyunk. Mindenfelé van itt lámpa, egészen belesüllyesztve a falakba. Láttál már ilyet? —• Meglesz az a lakás, és odaköltözöl — mondta Pék. Miasszonyunk ránézett. — Én már nem vagyok olyan taknyos — mondta Pék. —• Megjártam én már a hábo­rút is. Páncélöklöket kezeltem, csecsszopó voltál akkor, mit tudsz te. Kell már az a la­kás. — Sohse volt lakásod? — Sohse. — Most minek akarsz? — Odaköltözöl — mondta Pék. A lány ki akart menni a fülkéből, de a nagy ember megfogta a karját. — Odaköltözöl? — kérdezte. Miasszonyunk a férfi kezére nézett, és a kezétől félt elsősorban, meg attól, hogy ott látta a sezlonon heverni, az anyjánál. Pék várta a választ. — Magamnak szeretnék lakást — mondta­ Miasszonyunk. — Fehér huzatot az ágyra, meg olyan lámpákat a falakra, amilyen itt van. Az lenne az igazi. —• Te dolgod lenne — mondta Pék. — Könyveket is szeretnék — mondta Mi­asszonyunk. — Ahol takarítottam, a szom­szédban sok könyv volt. — Odaköltözöl? — kérdezte Pék. — Nem — mondta a lány. Pék elengedte a kezét. Miaszonyunk kilé­pett a folyosóra, és a fűtőtest kiugró peremét végigtörölte. Pék utolérte és elibe állt. — Miért nem? Miasszonyunk ránézett, és ment tovább. —­ Azt akarod — kérdezte Pék —hogy feldobjalak a fiúknak? Mit gondolsz, meddig tudlak tartani? A lány csak bámult rá. Aztán oldalra nézegetett, hogy látja-e a többi ab­lakmosót, de nem­ látott senkit, le­ment gyorsan a lépcsőkön, felkapta vödrét, meg a takarítószerszámait és sietni kezdett. Néhány lépés után már tudta, felesleges sietni, a pályaudvaron so­kan mászkálnak. Pék utolérte, s akkor sem sietett el tőle. Megállt egy plakát előtt. — Bál lesz — mondta. — Nem nekünk — mondta Pék. — Mindenkit szeretettel várunk — olvasta a lány. — Mi nem tartozunk oda. Miasszonyunk nem értette. — Hát hová tartozunk? — Magunkhoz. Mikor tovább mentek, Pék megjegyezte: —­ Ne is ácsingózz rózsaszínű palik után, megértetted? Kívülünk csak te ne ácsingózz, annyit mondhatok. A lányt a pályaudvar biztonságában elön­tötte a méreg. Hunyorítva fordult Pékhez, s azt mondta: — Ne fenyegetőzz. Majd ha megjön a Mér­nök, akkor fenyegetőzz. Pék tekintete megugrott. — Fel foglak dobni — mondta. Erste a lány nem akart elmenni a Fekete Tinóba. Pék ment fel érte Enyvessel, és le­hozta. Beültek szokott helyükre, és rumot ittak sörrel. Pék nagyon hallgatag volt. Sokkal többet ivott, mint a többiek, s egy idő után megnőtt a tekintete, mint egy tányér, s lát­ták, hogy a szeme fehérje véreres. — Olyan hülye tud lenni az ember néha — mondta aztán —, hogy a szép szabad éle­tét is odahajítaná. Hallgatott egy sort, s Pajeszra nézett. — Te odahajítanád? Akárkiért? Pajesz Miasszonyunkra pillantott, s nem felelt. — Ti odahajítanátok? — kérdezte Pék a többiektől. Azok ittak, s csak Enyvesi, meg a Doktor nevetgélt. — Hát nézzétek meg — mondta Pék. — Egy rendes ruhája nincs. Egy szvettere sin­csen, kölyösc-zakóban jár. Nézd meg a haját. Mint a csepp. Kiköpött, és ivott megint. — Felavatjuk Miasszonyunkat — mondta aztán. — Kivonulunk a szénakazalhoz. — Rá­nézett a lányra. — Végre is, kérlek szépen, meddig akarsz te itt közöttünk szűzen pisil­ni? Hol élsz te, mit gondolsz? A lány félt. Nem mert szólni. — Ne haragudj, Pajesz — mondta Pék. — Te leszel az első. Elismerem, hogy ez kijár. Hát nem, vagyok én nagy? Megint rendelt. — Igyatok. Szótlanul engedelmeskedett mindenki. — Igyál te is — mondta Pék a lánynak. — Ne törődj semmivel. Így van ez rendjén. Jó dolgod lesz. — Az csak világos — mondta Enyves. Miasszonyunknak sírhatnékja volt. —■ Majd a Mérnök — mondta. Majd én megmondom. Néhányan nevettek. Pajesz magába húzódz­­kodott, és nem mert rátekinteni a lányra. — Majd én megmondom­ neki — mondta Miasszonyunk. Akkor felnéztek. O­tt állt az asztaluk mellett a Mérnök, és mosolygott. Nagyon elegáns volt. — Mit akarsz megmondani? — kérdezte a Mérnök. A lány úgy nézett rá, mint a megváltóra. Magas, barna fiú volt, tiszta arcú, balkezét a nadrágzsebben tartotta, a másik asztaltól elhúzott egy széket, s leült. — Hogy hívnak? — kérdezte a lánytól. — Miasszonyunk — mondták a többiek. A Mérnök megcsípte egy kicsit az arcát, mosolygott, s meg is veregette őt. — Helyes kis kölyök vagy — mondta. Többet nem foglalkozott vele. — Hát szervusztok — mondta a fiúknak. — Még nem vártunk — mondta Pék. — Jó fiú voltam — mondta a Mérnök. — Elengedtek valamit Szófogadó, rendes gye­­­rek voltam. — Mikor jöttél ki? — Délben. Elhúzta Pék elől a rumot, s megitta. — Brr — mondta. — Tiszta faszesz. Pedig mennyire hiányzott. El sem hiszitek. De most tudjátok, mi lenne jó? Várták, hogy mi lenne jó. — Pezsgő — mondta a Mérnök. Miasszonyunk csak nézte őt, így képzelte el. Ilyennek pontosa­n. Imádó tekintetét nem vette le róla. — A mutter éjszakás — mondta a Mérnök. — Szabad a lakás. Vagy nincs hozzá kedve­tek? — Dehogyis nincs. — Nahát. Pénzetek van? Elkezdték nézegetni, mennyi pénzük van. Hát nem sok volt. Százötven forint. A fize­tések még odébb voltak. Csak Miasszonyunk­nál volt pénz, négyszáz forint. M­ajdnem mind, amit előlegként kapott. Odanyújtotta a Mérnöknek. —■ Itt van az enyém is. A Mérnök rámosolyogott. — Hogy képzeled ezt? Tedd csak el. Vala­hol biztosan akad egy kis leltárfelesleg. így van, gyerekek? (Folytatás a 4. oldalon.)­­ Bozsik István illusztrációja 3

Next