Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Péknek kedve jött meglátogatni a ringyót. Már régen volt nála, van talán négy esztendeje. Munka után ment el hozzá, s szerencséjére az asszonynál nem volt senki. Pék aznap fizetést kapott, egy százast kitett az asztalra. Nem sokat beszélgettek. A sezlonon heverésztek, amikor megérkezett a lány. Felgyújtotta a villanyt és belebámult a sarokba, ahol az anyját látta, meg ezt a férfit. A mennyezetről kókadtan lógott le a puszta, légypiszkos villanykörte. — Ez meg kicsoda? — kérdezte Pék. — Ki lenne? Az Erzsi. — Persze, hiszen neked van egy lányod is. — Van nekem, a fene egye meg — mondta az asszony, s kiszállt Pék mellől bódultan, a haját kezdte igazgatni. —■ Mit mászkálsz itt, mi? — mondta a lánynak. — Hívtalak tán, hogy gyere haza? Erzsinél valami könyv volt, odaszorította zsírpecsétes kabátkájához, riadtan húzódott anyja szavai elől a szoba másik sarkába, lekuporodott, eltűnt egészen. — Valódi nagylány lett — mondta Pék a sezlonon fekve. — Nyűg — mondta az asszony. —■ Megeszi az idegeimet is. Egy perc nyugta nincs tőle az embernek. Egy szabad pillanata. Forró mésszel öntöm le egyszer, bizony isten. —• Dolgozik? — kérdezte Pék, s cigarettára gyújtott. — Ez? — mondta az asszony sziszegő gyűlölettel. — Takarít. Nahát, az is dolog? Itt kell neki takarítani a szomszédban, egy ilyen kész helyen? Egy senkinél? Kap háromszázat, gyönyörű, a hasára se elég. Ilyen koromban én felcsináltattam magam, s kaptam utána a jó pénzt. Ez meg? — Elviszem a bandába — mondta Pék. Az asszony egy darabig szúrósan nézte a férfit, aztán elernyedt, összelottyant egészen. Szipogott is, de Pék nem törődött vele. Pedig alapjában puha szívű ember volt. Felgörnyedt a sezlonon, s megnézte megint a lányt. Látta, mennyire összehúzza magát a sarokban: tekintetét mélyen a padlóra szegezte, s ujjai önkéntelenül piszkálták a könyv lapjait. Mikor az utcán mentek, a lány elhúzódott Péktől, s néha lopva, riadtan pillantott fel rá. Péket ez sem érdekelte túlságosan, fáradt volt, s nyújtózkodni lett volna kedve csupán. Egyszerre megállt, megszámolta a pénzét, ötszáz forintot külön tett, a többit begyűrte a zakója zsebébe. — Na, mehetünk. A lányon is olyan férfi zakó-féle volt. Félt ettől az embertől, akivel el kellett jönnie otthonról. Minden férfitől félt, akit az anyjával látott, s irtózott tőlük. — Kerítünk neked állásit — mondta Pék. — Ott leszel mellettem a pályaudvaron. Hány éves vagy? — Tizenhét. — Majd öregítünk rajtad. A banda a Fekete Tinóban, várt Pékre, öten voltak. Pék volt a hatodik, s ő irányította a bandát, mióta a Mérnök rajtavesztett egy motorkerékpáron. Mikor megérkeztek, megmutatta a fiúknak ezt a lányt, s megmondta azt is, honnan hozta. — Vegyük be a bandába — javasolta. Pajesz azt kérdezte: — Minek vegyük be? A rendezőnek készült valamikor, de a második évben kirostálták a főiskolán. Akkoriban Pék egy kenyérszállító kocsival járt. Melegnek érezte a talpa alatt a földet, s átadta a helyét a munka nélkül lógó Pajesznak. Nem nagyon sajnálta a kenyeres kocsit, nem lehetett rajta túl sokat keresni, néhány kiló kenyeret naponta, azt is felesben a kocsissal. Igaz, a pályaudvaron ennyi mellékese se lett, de valahogy már nem is nagyon érdekelte. Pék félt a börtöntől. De talán már ebbe is belefáradt, ebbe a nagyon szabad életbe. — Minek vennénk be a bandába? — kérdezte Pajesz? — Asszonynak — mondta Dróthajú. — Közös asszonynak? — kérdezte Doktor. — Világos — mondta Dróthajú. — Ő lesz a mi asszonyunk. Jól mondom, Pék? Pék nem felelt, csak a lányra tekintett. — Mit iszol? — kérdezte. — Mit inna? — mondta Dróthajú. — Rumot. Itt csak rumot lehet inni. A lány félt. — Mit iszol? — kérdezte megint Pék. Miasszonyunk megvonta a vállát. — Hát akkor rumot — mondta Pék a pincérnek. Mindenféléről beszélgettek, s közben mustrálgatták a lányt. Már akkor a harmadik körnél tartottak. __ Beviszem a pályaudvarra ablakmosónak — mondta Miasszonyunkra intve Pék. — Jó helye lesz ott. — Én is el tudnám helyezni — mondta Pajesz. — Egy kenyeres kocsin , is el lehetne nyugodtan. — Inkább jöjjön a zsibongóra — mondta Dróthajú. — Jól tudna árusítani, ahogy nézem. Doktornak is más véleménye volt: — Irodába kellene ezt tenni. Nézzétek, milyen vékony keze van. Olyan helyre való. » megnézték a kezét, s vékonynak találták valóban. A tenyere persze re- repedezett volt már, s a körme is gyászszalagos, de ezt a fiúk nem vették észre. — Hány iskolát jártál? — kérdezte Doktor. — Hatot — mondta Miasszonyunk. — Buktál? — Kétszer — mondta Miasszonyunk. Pék már harmindszot szólt a pincérnak, sürgette is, mivel a pincér felháborodott: — Nem patika ez, édesapám, kocsma ez, ha olyan sürgős, a patikába ment. De azért nemsokára kihozta a rumokat. Pék pedig a fiúkra pillantott, s lezárta a vitát : — Nem fog ez menni se a zsibongóra, se rózsaszínű palik közé. A pályaudvarra jön. — Na, csak jöjjön már meg a Mérnök — mondta Pajesz. — Őt azért meg fogod hallgatni, nem? Nézték a lányt, és ittak. Szépnek tartották, mert hiszen szép is volt, s nekik még ilyennel nem nagyon volt dolguk, ilyen vékonykával, ilyen porcogós csontúval. Pajesznek se volt, pedig ő forgott legtöbbet rózsaszínű palik között, na és persze, a Mérnök. De neki még négy hónapja volt hátra. A fiúk szeme bele is párásodott Miasszonyunk nézésébe, s látták, hogy ott van nála egy könyv. Pék megkérdezte: — Ezt minek hoztad? — Anyám elégetné — mondta Miasszonyunk. Sokat ittak a fiúk, mutogatták, mennyit tudnak inni, s mégsem rúgnak be. Szerettek volna a lány közelében ülni mindannyian, de egyszerre nem férhettek oda. Ha valamelyikőjük elment a lány mellől a dolgát végezni, huzakodtak az üres székért. De ezt se nagyon lehetett észrevenni. — Te kíséred haza? — kérdezte Dróthajú Péktől. Pék nem válaszolt semmit. —• Majd én hazaviszem — mondta Pajesz. — Tudjátok ti egyáltalán, hogy kell beszélgetni egy lánnyal? Fenét tudjátok. Daloltak is Miasszonyunknak. S minthogy nem döntötték el, kivel menjen haza, elkísérték mindannyian. Még tizenegy óra előtt. Utána visszamentek a Fekete Tinóba, s tovább nyakalták a rumot. — A banda szeme rajta — mondta Pék. Ez rendben is lett volna. De itt a bandán belül is hatan voltak, nem beszélve a Mérnökről, és most mindegyik megnézte magának a másikat. Aztán szótlanul bámulták az asztalt a poharaik mellett. A Aiasszonyunk hozzájuk szokott, ép/*#épencsák Péktől félt. Péket látta az / y I anyjával, a többit nem látta, hát miért félt volna tőlük? Nem ment el külön soha egyikkel sem. Ha találkozott a banda, együtt találkoztak, s nézhették a lányt mindannyian. Néha Miasszonyunknak dilis dolgai voltak: "__ Jó lenne zenét hallgatni — mondta.^ Pajesz intett a koszlott cigánynak, s húzatott valamit. Közben a lányra kacsintgatott, és boldog volt, talán őt kiválasztja majd Miasszonyunk, s ekkor a többi meresztheti a szemét. De a lány nem választotta ki őt, mikor a cigány elment, azt mondta: __ Nem ilyenre gondoltam. Vegyünk egy rádiót. Először kinevették, mert ez nagy marhaság volt, de aztán Pék azt mondta: — Majd én megveszem neked. Nem engedhették meg, hogy Pék egyedül vásároljon, összedobták a pénzt, s Dróthajú beszerzett egy táskagépet a zsibongón. Nem sok hasznát látták. A készülék egyre jobban recsegett, míg végül már nem lehetett érteni belőle setmmit. __ Gyönyörű vásár volt — mondta Pék. __ A duplájáért fogom elsózni — mondta Dróthajú. __ Nem kellene azt elsózni — mondta Doktor —, csak lenne itt a Mérnök, majd az megcsinálná. Miasszonyunk megkérdezte: — A Mérnök ért hozzá? — A Mérnök? — mondták. S elhúzták a szájukat. A Mérnök ne értene hozzá? __ Ki az a Mérnök? — kérdezte Miasszonyunk. , ,,,. Ők megint mosolyogtak, és azt mondták: — Nehéz gyerek. Rumot ittak, s valahogyan hozzászokott már Miasszonyunk is a rumihoz. Az üres szeket Pajesz kerítette meg mellette, s elmagyarázta a lánynak, miből készítik az igazi rumot. — Ez is igazi rum? — Igazi? — mondta Pajesz. — Van itt valami igazi? Enyves hét darab lángost lopott, s most idehozta az asztalhoz. Büdös olajszag terjengett, de ők nem nagyon érezték. — Te sokat jártál színházba? — kérdezte Miasszonyunk. — Rengeteget — mondta Pajesz. — Most nem jársz? — Nem. — Menjünk el egyszer. — Minek? — mondta Pajesz. — Nálunk nincs színház. Egy nagy lepény tehénszar az egész. Dilettánsok kevergetnek benne múltszázadi kártyákat. Miasszonyunk nem értette őt. — Jó lenne egyszer elmenni — mondta. Pajesz nézte a lányt. Pajeszban harcra kelt az elve, meg a lány. Az elve már régi volt, akkor született, amikor kirostálták. Miasszonyunk új volt. Megfogta a kezét. — Elvigyelek egyszer? De Pék hallotta őket, s azt mondta: — Hová akarod te elvinni? Pajesz nyert. — Mi közöd hozzá? —■ Csak úgy kérdezem — mondta Pék. — S mégis, mi közöd hozzá? Pék nem sokat szokott teketóriázni. Odanyúlt lomhán a Pajesz karjához, s egyetlen rántással hátracsavarta. Pajesz előrebukott, megdöntötte az asztalt, a rumos poharak legörögtek róla, s Pajesz feje már lent vergődött a bokájánál. Csendben voltak. A többiek csak nézték, mit akar még csinálni Pék. De nem csinált mást, csak egyre feljebb csavarta Pajesz karját. Végtelennek tetszett az idő. Hallani vélték, hogyan feszülnek pattanásra Pajesz karjában az inak. — Engedd el — mondta Miasszonyunk. Pék ránézett, s elengedte. Pajesz még úgy maradt egy kicsit, meggörnyedve, aztán szédelegve fölegyennesedett. Haja a homlokába hullott, a vér az arcába tódult mind, halántékán vastagon lüktettek az erek, megremegett egy kicsit a szájas, jobb keze bénán csüngött le, bal kezével kereste meg a cigarettáját, aztán rágyújtott. Mélyre szívta a füstöt. A többiek nézték őt. Pajesz megmozgatta egy kicsit az ujját, aztán feltette a kezét az asztalra. Remegett. — Nagyon ideje lenne már — mondta halkan —, ha itt lenne a Mérnök. Visszaállították az asztalt, felszedték a poharakat, ami eltört, azt külön rakták, Pék meg odaintette a pincért. — Még egy rondát — mondta. — Sörrel. Hozzájuk sétált az ügyeletes rendőr. — Szabad az igazolványokat? — mondta. — Miért? — mondta Doktor. — Rendesen ülünk itt, nem csinálunk semmit, nekünk tisztességes munkahelyünk van. De azért odaadták az igazolványokat. Rendes munkahelye volult mindegyikőjüknek, s az elmúlt nap, úgy látszik, nem történt a környéken semmi balhé, hát vissza is kapták. Mikor megitták a rumot, meg a sört, Pék elment a vécére, de nem ült a helyére a lány mellé senki. Miasszonyunk megkérdezte Pajesztől: — A Mérnök se szereti Péket? Pajesz vállat vont. — Milyen srác az a Mérnök? — kérdezte Miasszonyunk. — A Mérnök nehéz gyerek — mondták. Mikor Pék visszafelé jött, Miasszonyunk odahajolt Pajeszthez, s azt súgta neki: — Mért nem szóltál a rendőrnek? Pajesz ránézett: — Hülye vagy te? Hazakísérték a lányt, aztán futó csajok után kezdtek nézni. Tudták mindannyian, hol lehet felhajtani őket. ák csomagokat hordott ki a postakocsihoz, meg néha elcipelte a magánosokét is, ha a főnökség nem látta, s ha a vonathoz igyekvők hajlandók voltak megfizetni. Mostanában már unta ezt a munkáit, a szabadkikötőbe készülődött, sokat akart keresni, s amúgy, amolyan pénzszerzési balhékba nem nagyon akarta már beleártani magát. Arra indult, amerre a lányt sejtette. Miasszonyunk a nemzetközi ablakait súrolta, megvolt hozzá minden felszerelése, rongy, üvegfény, gumikefe. Pék megállt lent, s elnézte a lányt. — Tiszta? — kérdezte Miasszonyunk. Pék egy pillantást vetett az üvegre: — Tiszta. — Hát még odabent — mondta Miasszonyunk. — Belül is te csinálod? — Belül csupa fény minden — mondta Miasszonyunk. Mintha a sajátja lenne, úgy mutogatta. Végigment a nagy kocsi mellett, a kezét végighúzta az oldalán, felszaladt a lépcsőn, de a kocsi folyosójára. Hálókocsi volt. Ragyogott a tisztaságtól. Az ablakokon zöld függönyök voltak. A kis mosdók kékes-fehér testüket mutogatták. Az ágyakon hófehér házat feszített, s a tapétáik bársonya meleg keretbe foglalt mindent. — Ilyenbe élni! — mondta a lány. — Szerzek egy lakást — mondta Pék. — Mindenképpen. Nem kell, hogy nagy legyen. Elmegyek a szabadkikötőbe, ott majd én sok pénzt keresek. — Itt a lámpa nem is a mennyezetről lóg le — mondta Miasszonyunk. Mindenfelé van itt lámpa, egészen belesüllyesztve a falakba. Láttál már ilyet? —• Meglesz az a lakás, és odaköltözöl — mondta Pék. Miasszonyunk ránézett. — Én már nem vagyok olyan taknyos — mondta Pék. —• Megjártam én már a háborút is. Páncélöklöket kezeltem, csecsszopó voltál akkor, mit tudsz te. Kell már az a lakás. — Sohse volt lakásod? — Sohse. — Most minek akarsz? — Odaköltözöl — mondta Pék. A lány ki akart menni a fülkéből, de a nagy ember megfogta a karját. — Odaköltözöl? — kérdezte. Miasszonyunk a férfi kezére nézett, és a kezétől félt elsősorban, meg attól, hogy ott látta a sezlonon heverni, az anyjánál. Pék várta a választ. — Magamnak szeretnék lakást — mondta Miasszonyunk. — Fehér huzatot az ágyra, meg olyan lámpákat a falakra, amilyen itt van. Az lenne az igazi. —• Te dolgod lenne — mondta Pék. — Könyveket is szeretnék — mondta Miasszonyunk. — Ahol takarítottam, a szomszédban sok könyv volt. — Odaköltözöl? — kérdezte Pék. — Nem — mondta a lány. Pék elengedte a kezét. Miaszonyunk kilépett a folyosóra, és a fűtőtest kiugró peremét végigtörölte. Pék utolérte és elibe állt. — Miért nem? Miasszonyunk ránézett, és ment tovább. — Azt akarod — kérdezte Pék —hogy feldobjalak a fiúknak? Mit gondolsz, meddig tudlak tartani? A lány csak bámult rá. Aztán oldalra nézegetett, hogy látja-e a többi ablakmosót, de nem látott senkit, lement gyorsan a lépcsőkön, felkapta vödrét, meg a takarítószerszámait és sietni kezdett. Néhány lépés után már tudta, felesleges sietni, a pályaudvaron sokan mászkálnak. Pék utolérte, s akkor sem sietett el tőle. Megállt egy plakát előtt. — Bál lesz — mondta. — Nem nekünk — mondta Pék. — Mindenkit szeretettel várunk — olvasta a lány. — Mi nem tartozunk oda. Miasszonyunk nem értette. — Hát hová tartozunk? — Magunkhoz. Mikor tovább mentek, Pék megjegyezte: — Ne is ácsingózz rózsaszínű palik után, megértetted? Kívülünk csak te ne ácsingózz, annyit mondhatok. A lányt a pályaudvar biztonságában elöntötte a méreg. Hunyorítva fordult Pékhez, s azt mondta: — Ne fenyegetőzz. Majd ha megjön a Mérnök, akkor fenyegetőzz. Pék tekintete megugrott. — Fel foglak dobni — mondta. Erste a lány nem akart elmenni a Fekete Tinóba. Pék ment fel érte Enyvessel, és lehozta. Beültek szokott helyükre, és rumot ittak sörrel. Pék nagyon hallgatag volt. Sokkal többet ivott, mint a többiek, s egy idő után megnőtt a tekintete, mint egy tányér, s látták, hogy a szeme fehérje véreres. — Olyan hülye tud lenni az ember néha — mondta aztán —, hogy a szép szabad életét is odahajítaná. Hallgatott egy sort, s Pajeszra nézett. — Te odahajítanád? Akárkiért? Pajesz Miasszonyunkra pillantott, s nem felelt. — Ti odahajítanátok? — kérdezte Pék a többiektől. Azok ittak, s csak Enyvesi, meg a Doktor nevetgélt. — Hát nézzétek meg — mondta Pék. — Egy rendes ruhája nincs. Egy szvettere sincsen, kölyösc-zakóban jár. Nézd meg a haját. Mint a csepp. Kiköpött, és ivott megint. — Felavatjuk Miasszonyunkat — mondta aztán. — Kivonulunk a szénakazalhoz. — Ránézett a lányra. — Végre is, kérlek szépen, meddig akarsz te itt közöttünk szűzen pisilni? Hol élsz te, mit gondolsz? A lány félt. Nem mert szólni. — Ne haragudj, Pajesz — mondta Pék. — Te leszel az első. Elismerem, hogy ez kijár. Hát nem, vagyok én nagy? Megint rendelt. — Igyatok. Szótlanul engedelmeskedett mindenki. — Igyál te is — mondta Pék a lánynak. — Ne törődj semmivel. Így van ez rendjén. Jó dolgod lesz. — Az csak világos — mondta Enyves. Miasszonyunknak sírhatnékja volt. —■ Majd a Mérnök — mondta. Majd én megmondom. Néhányan nevettek. Pajesz magába húzódzkodott, és nem mert rátekinteni a lányra. — Majd én megmondom neki — mondta Miasszonyunk. Akkor felnéztek. Ott állt az asztaluk mellett a Mérnök, és mosolygott. Nagyon elegáns volt. — Mit akarsz megmondani? — kérdezte a Mérnök. A lány úgy nézett rá, mint a megváltóra. Magas, barna fiú volt, tiszta arcú, balkezét a nadrágzsebben tartotta, a másik asztaltól elhúzott egy széket, s leült. — Hogy hívnak? — kérdezte a lánytól. — Miasszonyunk — mondták a többiek. A Mérnök megcsípte egy kicsit az arcát, mosolygott, s meg is veregette őt. — Helyes kis kölyök vagy — mondta. Többet nem foglalkozott vele. — Hát szervusztok — mondta a fiúknak. — Még nem vártunk — mondta Pék. — Jó fiú voltam — mondta a Mérnök. — Elengedtek valamit Szófogadó, rendes gyerek voltam. — Mikor jöttél ki? — Délben. Elhúzta Pék elől a rumot, s megitta. — Brr — mondta. — Tiszta faszesz. Pedig mennyire hiányzott. El sem hiszitek. De most tudjátok, mi lenne jó? Várták, hogy mi lenne jó. — Pezsgő — mondta a Mérnök. Miasszonyunk csak nézte őt, így képzelte el. Ilyennek pontosan. Imádó tekintetét nem vette le róla. — A mutter éjszakás — mondta a Mérnök. — Szabad a lakás. Vagy nincs hozzá kedvetek? — Dehogyis nincs. — Nahát. Pénzetek van? Elkezdték nézegetni, mennyi pénzük van. Hát nem sok volt. Százötven forint. A fizetések még odébb voltak. Csak Miasszonyunknál volt pénz, négyszáz forint. Majdnem mind, amit előlegként kapott. Odanyújtotta a Mérnöknek. —■ Itt van az enyém is. A Mérnök rámosolyogott. — Hogy képzeled ezt? Tedd csak el. Valahol biztosan akad egy kis leltárfelesleg. így van, gyerekek? (Folytatás a 4. oldalon.) Bozsik István illusztrációja 3