Napjaink, 1967 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1967-08-01 / 8. szám

Fidel Castro első csatája ROBERT MERLE: MONCADA Robert Merle Goncourt-díjas francia író és ez azt is jelenti: világhírű író. Hiszen tudjuk, hogy a Goncourt-díj azok közé az irodalmi „babérok” közé tartozik, amelyek nemcsak ran­got adnak, hanem egyszeriben rá­irányítják a nagyvilág figyelmét a kitüntetett íróra. A Mesterségem a halál, a Két nap az élet, A sziget című, magyarul is megjelent köny­vek szerzője tehát elérte azt, ami után annyian sóvárognak: a sikert. Aztán megírta a Moncada-t. Kü­lönös ötlet. Évek nehéz munkáját, a legtöbb kitartást igénylő nyomozó és anyaggyűjtő tevékenységet áldoz­ta ugyanis arra, hogy végül meg­szülessen egy könyv, amely nem regény — és nem is antiregény —, s amely az irodalmárok körében nyilvánvalóan nem számíthat eszté­tikai szenzációra. Sőt, afféle olcsó szenzációra sem, mint pl. a Kennedy-gyilkosságról szóló könyvek garmadája. Vagy olyasfajtára, amilyet a híres gengsz­terekről, rettegett diktátorokról írt művek szoktak kiváltani. A Mon­cada olyan mű, amelyből világosan kitetszik, hogy szerzője egyáltalán semmiféle „szenzációra” nem pá­lyázott vele. Más vezette. Az a szenzáció, amit őbenne keltett a közvetlen találko­zás egy forradalmi néppel. „Kuba, Amerika első szabad földje”, ol­vasta a repülőtér homlokzatán, ami­kor megérkezett Havannába. És aki mélyen belegondol, annak nagyon sokat mond ez a felirat. Tényleg: van már szabad föld ebben az óriás világrészben, amely öt évszázad óta nyögi különböző rablók és elnyo­mók uralmát. S Kuba csak az első a sorban. Követni fogják a többiek. Bizonyosan és szükségképpen. De az egész Latin-Amerikának ez a mind­inkább érlelődő jövője már mit sem fog változtatni azon, hogy: Kuba volt az első. Miért épp Kuba? Ho­gyan történt ez? Kik, miért, hogyam csiinálták ezt a korszaknyitó forra­dalmat? Hogy Merte nem érdemtelenül lett világhírű író, azzal is tanúsítja, hogy a kubai forradalomnak nem a befejező, győzelmes szakaszát vá­lasztotta tárgyául, hanem vereségbe fúló első akcióját. A Moncada nagy kaszárnya volt az Oriente tarto­mánybeli Santiagoban. Fidel Castro és százhúsz forradalmár társa 1953. július 26-án megkísérelték elfoglal­ni, hogy ezzel jelt adjanak egy or­szágos felkelés kirobbantására az USA bábja, Batista fasiszta uralma ellen. Az akció nem sikerült. A­­tá­madóknak mintegy a fele elpusz­tult, túlnyomó többsége — Fidel Castroval együtt — börtönbe jutott.­­ A világ — ha egyáltalán figyelt — keresztet vetett a Movimientora, a forradalmi kubaiak mozgalmára. És aligha hitte, hogy hat év múlva megjelenik a diadalmas felirat: Kuba, Amerika első szabad földje. Merte felismerte, hogy a monca­­dai akció történetét nem szabad regényeiben­, a színtiszta valóságot kell róla rögzíteni, mert csak így érthető meg teljesen, hogyan lett ebből a „vereségből” győzelem. Hat­vanketten maradtak életben a mon­­oadai csata harcosai közül. S az író ennek a hatvankét embernek a be­számolója alapján írta meg köny­vét. Ő maga mondja: „...ezeknek az embereknek elbeszélései bővel­kedtek olyan megkapó és váratlan részletekben, hogy míg hallgattam őket, azon tűnődtem, hogy is mer­tem idáig epizódokat kitalálni a regényeimben.” A Moncada-ből nagyon sok min­dent megtudunk Kubáról és általá­ban a forradalomról. Többek közt azt is, hogy nem csupán objektív körülmények kellenek hozzá, hanem forradalmárok is. Tehát olyan em­berek, akiket a szenvedés nem meg­­juhászodásra, hanem cselekvésre és harcra késztet. Merle megmutatja nekünk az arcukat, egészen közelről. Megérteti velünk, hogy a mai Kuba sohasem jött volna létre, ha törté­nelmét nem kísérik végig körömsza­­kadtig harcoló nemzedékek, ha Fi­del Castro a százhúsz emberét ke­vésnek érzi egy fegyveres akcióhoz, ha a vereség arra inti, hogy fel­adja és nem arra, hogy újrakezdje a harcot. De nagyon-nagyon kiderül az is, hogy egyáltalán nemcsak a különleges képességű és bátorságú Fidelen múlott a dolog. Hanem azo­kon az úgynevezett egyszerű embe­reken, akiknek egyetlen különleges­sége volt, hogy magától értetődően tették kockára az életüket. Nem könnyen, könnyelműen vagy szíve­sen, magától értetődően. Mert fel­fogták, hogy szükséges. A francia író lenyűgözve, de a legkevésbé se értetlenül közvetíti történetüket. Nem mutogatni való emberpéldányokat lát bennük, ellen­kezőleg: épp az ragadja meg, hogy milyen köznapian természetes volt számukra a harc. Nem egzaltáció, romantika, az önérvényesítő hősies­ség vágya vezette őket, hanem az a leg­józanabb belátás, amely a har­coló népek s az igazi forradalmá­rok sajátja: elviselhetőbb a vállalt szenvedés és halál, mint a kiszol­gáltatottság. És Moncada példája bizonyítja, hogy ez a magatartás előbb vagy utóbb a győzelmet is meghozza. Robert Merle nem szenzációra tö­rekedett, amikor tehetségét, idejét, erejét ennek a könyvnek szentelte. A szó legnemesebb értelmében azon­ban mégiscsak szenzációt keltett. „Amerika első szabad földje” olyan „téma”, amely — ilyen vagy olyan okból — mindenkit érdekel. Talán éppen azért, mert ilyen vagy olyan oldalról, de mindenki tudja, hogy a történetnek még folytatása lesz. IMRE KATALIN Vajthó László: Epigrammák FELESELÉSEM LILIPUT­ÁVAL „Osztom a nézetemet!” — S én mit mondjak rá? — Csak legalább ne osztogatná! EGY ÍRÓNAK Olyan vagy, mint a Reviczky „patakja”, Mely hullámait váltig táncoltatja, Nehogy valaki arra vetemedne, Hogy rájöjjön, mily sekélyes a medve. SOKGYEREKES MAMI Gyermeke nincs, s mégsem meddő, sőt fürge szülékeny. Szüli a rágalmak fattyait úntalanul. ULTRA-SZERÉNY Ultra-szerény és legfőbb gondja, Hogy ezt naponta el-elmondja. Magát igen, igen kevesli az árva, Réveteg szemmel cáfolatod várva. Mindig a más háza előtt seperget, Hanem közben a közfigyelmet Magára terelni sohse gyenge: Ő a szerénység szerénytelenje. Szeretettel köszöntjük 80. születésnapján a kiváló pedagógust és literátort. " Vas István munkássága" Két éve jelent meg Nehéz szerelem című önéletrajzi val­lomása. A líra regénye alcímet viselő Janus-arcú alkotásban a költő visszakereste költészeté­nek sajátos karakterét, hogy az emlékezet és az értelem rendező munkájában gyönyör­ködve a jövő lehetőségeit ku­tassa. Ebből derült ki, hogy Illyés Nehéz föld c. kötete hatására megértette, a modern líra, különösképpen pedig a szürrealizmus eszközei a művé­szi hitellel magyar versben nem valósíthatók meg,­­ de számára származása miatt a paraszti-népies költészet vilá­ga sem művelhető. (Ne vitas­suk, helytálló-e a szürrealiz­musra vonatkozó ítélet, a lé­nyeges az, hogy Vas költői gyakorlatában ezt következete­sen érvényesítette.) A Nehéz szerelem, e meglepően őszinte és póztalan mű világítja meg­­— talán a szerző szándékától függetlenül is — első kötetei­nek értelmét, a túlnyomó ré­szükben konzervatív és a köl­tő java terméséhez képest mér­sékelt színvonalú versek jelen­tőségét, felmutatván a gyakor­ta bágyadt verssorok mögött a kitartó és tudatos szenvedélyt, amellyel a költő művészetét megteremteni igyekszik. Ami gyengeségnek tűnt, arról kide­rült, hogy fegyelem volt, ami hagyományosnak, arról meg­tudtuk, hogy a makacs kísér­letező meg nem alkuvását és precizitását rejtette. Az elmúlt két évtized, kiváltképp pedig •Részlet a szerzőnek a New Hungarian Quarterly-ben megje­lent tanulmányából, az utóbbi évek lírája most már végérvényesen annak mu­tatja, aki: a kortárs magyar lí­ra egyik legkövetkezetesebb és legeredményesebb újítójának. Ellenkezik ugyan a szabályos költői fejlődési hagyománnyal, de az életmű egyik paradoxo­na: az ifjúkori konzervativiz­mus a férfikori újításba csap át. A paradoxonokat még so­rolhatjuk: a magyar műfordí­tók idegen verset általában az­zal az igénnyel fordítanak, hogy eredeti magyar mű illú­zióját keltse. Vas célja, hogy a fordított mű magyarul ugyan a lehető legtökéletesebben hangozzék, de érezhető legyen rajta, hogy német vagy angol vagy francia költő alkotása. Ugyancsak műfordítási hagyo­mány, hogy költőink általában olyan verseket fordítottak, amelyek valamely módon köl­tői világukba beleillettek. E hagyományt Vas is követi, azonban gyakorta megmérkő­zött azzal a feladattal, hogy világába bele nem tartozó mű­veket is tolmácsoljon, és eze­ket úgy élte át, mint „színész a szerepét”. De paradoxon az is, hogy Vas, akinek egy-egy meg­jegyzéséből sejteni lehet, nem rokonszenvezik a szürrealiz­mus utáni francia költészet személytelenségével, jóllehet a magyar olvasót éppen az ő köl­tői­ gyakorlata vezette el ama­zok megértéséhez, értékelésé­hez. A paradoxonok azonban csak felületén érintik a szemé­lyiség és a költészet lényegét. Személyiség és költészet, mondjuk — mert ez itt általá­nos értelemben az Eliot és Apollinaire­­és Cendrars, Ma­jakovszkij, Ady) utáni világ­líra, speciálisan pedig a Vas István-i költészet alapvető kérdése. A hagyományos vers Sapphótól Swinburne-ig, Ca­­tullustól Verlaine-ig, végtelen variációs lehetőségei ellenére is mutat olyan közös vonáso­kat, amelyeket az új vers (is­mét csak a variációk végtelen lehetőségével) nem ismer, vagy alapvetően másként ismer. A régi vers jellemzője az idő egy­síkúsága, az egy ívben történő versszerkesztés, az élmény és a figyelem egy pontra való koncentrálása, a hasonlattech­nika­ megközelítő azonossága. Az új vers — amely éppen ez­ért gyakorta a próza és az epi­ka felé lendül, de amelynek semmi köze sincs a Hugo- vagy Tennyson-féle elbeszélő költé­szethez — a személyiség tel­jességét kívánja megragadni: a tudatos és tudattalan lelki szférákat éppúgy, mint a je­len és­ a múlt, az itt és a más­utt jelenségeit és összefüggé­seit. A jelenben, amelyet ki­­kristályosítani akar, benne él a múlt, mint emlék, mint ok, mint eszmény vagy mint le­győzendő ellenfél, — az új líra a személyiség osztatlan teljes­ségét akarja megragadni és megvalósítani kötődéseivel és megfigyeléseivel, vágyaival és felismeréseivel, hiányaival és eredményeivel. Nemcsak esszé­­regényről, hanem esszé-versről is beszélhetünk abban az ér­telemben, hogy a versen belül a költő a vers létét magyaráz­za, és személyiségének valósá­gos vagy képzelt vonatkozási rendszerét minél gazdagabban kívánja kifejezni. Mi az, ami Vasnál a közö­sön belül megkülönböztethető? Rilke mondja valahol, hogy a vers nem ihlet, hanem tapasz­talat. Ha van költő, akire e té­tel érvényes, úgy Vas István az. Asszociációi nem érzelmek hullámzásai, a költői fantázia elbűvölő, külön kontinenst teremtő elemei, hanem látszó­lag távoleső tárgyak és tények összekapcsolásai. Aprólékos tárgyi leírásait — amelyek ki­ragadva és összefüggéseiktől megfosztva már-már a francia parnasszisták precizitására em­lékeztetnek — váratlanul a leghatározottabban fogalmi és nem képi nyelven megfogal­mazott szentenciák szakítják félbe. A versek izgalmát a tár­gyi és a fogalmi hullámzás ad­ja. Tények, események és tár­gyak tényei egésszé állnak ösz­­sze a költő szemléletében és emlékezetében. Minden egyes összekapcsolt résznek önálló, külön élete és szerteágazó tör­ténete van, amelyek azonban a verssorokon és strófákon ke­resztül kígyózó versmondatok­ban egymást feltételezik. A többszörösen összetett monda­tok zsúfolt hömpölygését egy­­kétszavas tőmondatok „bruta­litása” szakítja félbe, ahogy a rendelő és formát adó értelem megköveteli. E­gy szó jelentése a versben ritkán konkrét és egyedi, általában valamilyen rejtett többletet, szimbolikus tartalmat hordoz. Vasnál álta­lában (természetesen nem ki­rekesztően) fordított a helyzet. Ha leírja azt a szót, hogy tea­rózsa, tátika, csillag, csont, polc, zsiger, csomag, cigaretta, teherautó, vesztőhely, neon, gépfegyver, nemzedék, ország­határ, dorlotin, akkor legtöbb­ször a konkrét tárgyra és nem valami mögötte vagy benne rejlő szimbólumra gondol. A konkrétumok elrendezése előbb mondaton, majd versen belül — vakmerő bőségükkel és szerte­ágazó összefüggésükkel terem­tik meg költészetének jellegze­tes vonását. A fent sebtében idézett szavak jellemzőek vers­felfogására. Nem ismeri, az úgynevezett költői szavak ba­bonáját. Tudja, minden szó versbe kívánkozik, ha funkció­ja van. A szavak jelzik a vers­­tematika sokrétűségét, de idő­­szemléletére is utalnak. A nyel­vészek régibb szavakból, fel­bukkanásuk helyéből, jelentés­­változásuk folyamatából kö­vetkeztethetnek régi műveltsé­gi, kulturális állapotokra. A szavak e történeti értékét hasz­nálja fel Vas gyakorta a több­féle idő (és a kereszteződő tér) megalkotására. Az időváltást, az új metszetet gyakran csu­pán egyetlen szó vagy szócso­port jelzi. A többféle idővel és a fogal­mak és tárgyak hullámoztatá­­sával dolgozó Vas minden ese­ményt, minden jelenséget ket­tős aspektusból szemlél, konk­rét egyszeri — de mint ilyen abszolút — és történeti, átme­neti formájában. „... minden mindig mindennel függ össze, s minden valami mással mérhe­tő ...” 1947-es itáliai utazását megörökítő versei mutatják először teljes gazdagságaikban e költészet törvényszerűségeit,­­ és a személyiség végtelen befogadóképességét. Költészetének ereje: a szem­besített dolgok elbűvölő sokfé­lesége. Egységben látásának, összefüggés-felismerésének megdöbbentő vonása arányér­zéke, és ez a Földalatti nap ta­lán legfontosabb tanulsága. Ahogy a szembesített dolgok elbűvölő sokrétűségét elrende­zi, ahogy az ún. végső nagy szemléleti kérdésekben a min­dennapi konkrét események, egy költözés vagy egy fogfájás helyet kapnak — és fordítva — ahogy ebben a demisztifi­­kált költészetben minden lírai­vá válik, ami emberi vagy em­berrel kapcsolatos (de nem ka­talógusok adathalmazaként, hanem egymást értelmezve­­ és kölcsönösen feltételezve) — ez adja Vas költészetének megkü­lönböztető sajátosságát. Semmi sem misztifikált e költészet­ben, még a halál sem, a Föld­alatti nap egyik központi té­mája.­­ Az emberi ész és az emberi ösztön kölcsönös feltételezett­­ségéről, egymást felszabadító­kiteljesítő hatásáról kevesen mondtak annyit versben — és nemcsak versben — mint Vas István. Költészetének alapvető kérdésfeltevése ugyanis az, ahogy a Nehéz szerelem és a Földalatti nap megvilágította: a személyiség integritásának kérdése. Mit bír el az ember, mit ismerhet meg, hogyan gaz­dagíthatja magát a konkrét gazdasági és történelmi körül­mények közt élő konkrét em­ber, miként teheti magáévá és „rabolhatja ki” mindnyájunk számára az emberiség egész kultúrkincsét, múltját és jele­nét, miként őrizheti meg „a megfigyelő” a múlandót és ab­szolútot, a konkrétat és az el­vontat. A Vas István-i vers ál­talában nem valami befejezett­ről tanúskodik, nem egy befe­jezett élményt, emléket, sze­relmet, szenvedést vagy vá­gyat közöl. Nem azt mondja, hogy ezt és ezt szeretném, és azt nem akarom, hanem pél­dául a szeretet folyamatát és szerveződését valósítja meg a versben. A cselekvő, emlékeze­tében és szemléletében is cse­lekvő embert mutatja be. Fel­tehetően azért oly kevés köl­tészetében a hasonlat, mert az általában időtlen vagy leg­alábbis időt megállító, Vas lí­rája pedig a mozgás. Az idő különböző rétegeiben való mozgás és beszéd, hogy ne kelljen semmiről se lemonda­ni, ami­ egyszer már az övé volt, és mindig új ismeretlenek felé haladhasson. FERENCZI LÁSZLÓ Körszínház,­ 1967 Petőfi Sándor: Tigris és hiéna A Körszínház ez évben nagy és kockázatos feladatra vállalkozott. Petőfi egyetlen drámáját, a Tigris és hiénát választotta bemutatójául, a szakma nem kis megrökönyödésére. Ezt a drámát Petőfi 22 éves korában írta, 1846. április 4-én lett volna a bemutatója a Nemzeti Színházban. A bemutatóra azonban nem került sor. A színházi pletyka szerint (már akkor is volt) a színház adta vissza a szerzőnek, Petőfi viszont azt írja, hogy ő kérte vissza, hiszen „itt csak a vagabundos virtuózok becsültetnek”. Színre csak 1876-ban került Ko­lozsvárott és három előadást ért meg. Azóta — néma csend. Irodalom­történészeink elintézik pár sorban, ha Petőfiről írnak, és általában min­denki nagyon gyenge, sőt, rossz darabnak tartja. * Kazimir Károly, figyelmen kívül hagyva ezeket az előítéleteket, szín­­padképesnek ítélte Petőfi művét , és színpadra is állította. Petőfi e korai műve természetesen nem ment a romantikus színház kellékeitől, modorosságaitól, a dráma technikája sem hibátlan. A mű leg­főbb gyengesége a drámaírói rutintalanság, néhol a színpadi mesterség­beli dilettantizmus. De Petőfi műve, s ez a jellemek petőfis méretezettsé­­gén, az indulatok hőfokán, a becsületesség és becstelenség, a szeretet és gyűlölet polarizálódó feszülésén, spontán konfliktusán mérhető. Kazimir, az átdolgozó és rendező biztos kézzel húzott a szövegen, ha­gyott ki stiláris modorosságokat, tirádákat, tette egységessé, jó ritmusúvá a dialógusokat. A mű szerkezeti anyagában is szükségessé vált némi vál­toztatás, s ezt az átdolgozó nagy tapintattal, de az előadás koncepciójá­nak érdekében, ugyanakkor határozottan végre is hajtotta. -■‘k Alapvető szerkezeti hiányosságokat pótolni azonban lehetetlen lett vol­na, így a húzások ellenére is meg-m­egdöccen a drámai vonalvezetés len­dülete. Petőfi bizony felvesz és elejt drámai szálakat, s így nagyon nehéz egységessé tenni az előadást. Kazimir rendezésének nagy erénye, hogy mozgással és gesztussal, tehát a színház immanens eszközeivel erősíti a drámát, ad hozzá alkotói többletet. Gondolok itt elsősorban Saul és Ilona mozgásokkal és gesztusokkal eljátszott szerelmére, II. Béla vakságának és az aradi mészárlás utáni drámájának megjelenítésére: a magára ma­radt Bélát a bohóc egy kolompot rázva vezeti ki a színpadról.­­ A szereplőktől is nagyfokú alkotói munkát igényelt a rendező koncep­ciózus munkamódszere. Ennek az igénynek leginkább Sulyok Mária (Predszláva), Nagy Attila (Saul) és Pécsi Ildikó (Ilona) alakítása felelt meg. Ők játszották el maradéktalanul a szöveg alattit, mozgásuk­ gesztu­­suk tökéletességével erősítették az előadást. Tetszett még Papp Éva (Ju­dit), Koltai János (II. Béla), Szirtes Ádám (Sámson) és Mécs Károly (Bo­­rics) alakítása. Swetz András M­ilutin-alakításában soknak éreztük az emo­cionális kitörések már-már neuraszténiás kifejezését. Dégi István bohóca jó volt, azonban a fiatal debreceni színész még nem tud maradéktalanul helytállni egy ilyen erős összeállítású gárdában. Rajkai György díszlete funkcionálisan alkalmazkodik a körszínházi és az előadási igényekhez. Láng Rudolf jelmezei szépek és kifejezőek. * A körszínházi bemutató elévülhetetlen érdeme, hogy bátran és kocká­zatot vállalva nyúlt vissza a drámaírói hagyományaink eleddig oly mos­tohán kezelt értékeihez, és Petőfi művének bemutatásával bebizonyította, hogy lehet és kell találni drámairodalmunkban a ma színháza számára gyökereket jelentő műveket. ILLÉS ISTVÁN

Next