Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1. szám

Remény és várakozás Bizalom és bizalmatlanságZTld de­maink hullámhosszán disszonáns zörejek is villáznak, tétován tűnődünk, vajon mit hoz az új esztendő? Ponto­san még nem tudjuk, mit hoz. Érzelmeink zavarosak, letisztulásukhoz idő kell — az az idő, mely pontosítja most még ég-föld között lebegő fogalmainkat, a leg­főbb fogalmat: új mechanizmus. Új mechanizmus! Dübörgő elevenséggel robbant bele nyelvünkbe. Máról holnapra nyert polgárjogot, felkapta, aki érti, s az is, aki nem érti. Ha majd meglesz hozzá a történelmi távlat, várt újdonságai széltében-hosszá­­ban elterjednek, azon is elgondolkozhatunk, honnan volt e fogalom nem mindennapi varázsa. Alighanem onnan, hogy társadalmunk megért tennivalókat képzet­társított hozzá, így válhatott élővé, ezért lehetett azzá, amivé valóban lett: a fontolva haladóknak fenyegető mumus, a gyorsabban haladni akaróknak bátorító len­dület. A dolgainkban megbújó kisszerűségnek üzent hadat, a hétköznapok álmatag­ vontatott evolúcióját akarja száműzni. Újra és újra viták lobbantak arról, hogy a termelő ember serkentésére miként használjuk fel az anyagi és erkölcsi ösztönzőket. Némelyek arra esküdtek, hogy az anyagiak mindenekfölött, mások a kettő vegyített alkalmazása mellett törtek lándzsát, megint mások az erkölcsi ráhatás elsődlegességét bizonygatták. Mindhá­rom álláspont elméleti szférákból közelített a valóság­hoz ahelyett, hogy a mindennapokban mintegy spontá­nul létrejövő módszerekre figyeltek volna. Meglepő paradoxon: miközben a gyakorlat jelentőségét hangsú­lyoztuk, sőt, túlhangsúlyoztuk, nem sokat adtunk rá, elméleti sémáinkhoz makacsul ragaszkodtunk, függet­lenül attól, a valóság emberi közegében milyen termé­szetes ellenállás munkált sémáinkkal szemben. Az el­méleti sémákhoz könnyen jutottunk, gyártottuk is nyakra-főre. Tobzódtunk jelszavakban, míg szegényesek voltunk hatásos módszerekben. „Nálunk a munka be­csület és dicsőség dolga!” Pedig a munka átmeneti ko­runkban még sok fáradtsággal, kínnal jár. Engem min­dig is idegesített, amikor arról olvastam: felmérést végeztek a gyárban, a dolgozók munkaidejük hányad­részét fordítják termékek előállítására és hány órát „lógnak”? Elgondoltam, mennyivel inkább kellett vol­na felmérni azok mindennapi tevékenységét, akiknek a munka megszervezése lenne a dolguk? Az irányító apparátus túlméretezése vezetett oda, hogy a munka­végzés sajátos lassító közegállapotba került. Az okkal­­,ok nélkül való normarendezések nem meghozták, ellen­kezőleg: elvették a dolgozók kezdeményező kedvét. A tömegméretű időlopás — ha ilyesmiről egyáltalán szó lehet — aligha a dolgozók vétke. Az új mechanizmusnak a ZhanCSt "nem­csak a gazdaság megújhodását várjuk tőle, hanem szel­lemi közéletünk pezsdítését is. Mire gondolunk? Sok­mindenre. Nemrégiben egy tanácskozáson vettem részt, tárgya: szocialista demokrácia és szocialista humanizmus. Töb­ben megemlítették: rendszerünk huszonharmadik évé­ben felléphetünk-e már azzal az igénnyel, hogy aki szót ejt fogyatékosságokról, a legteljesebb tájékozottsággal adja elő mondókáját? A szocialista demokrácia — a fel­ismert szükségszerűség szabadsága, magas fokú tudatos­ság. Nos, a mi dolgozóink képzettség dolgában aligha tudják még kielégíteni ezt az eszmei igényt, tehát meg­látásaikat olykor zavarosan, esetleg hebehurgyán, pal­­lérozatlan nyelvi vaskossággal adják elő, egyszóval: durván. Tehát várjanak addig, amíg „felfejlődnek” a tapintatos nyelvi „dörzsöltségig”? Amikor már nem sér­tik az illetékesek érzelmeit? A probléma lényegbe vágó. Az új mechanizmus leg­főbb célja, a költő szavaival élve: „Dolgozzék úgy min­den ember, mintha — Egyedül rá támaszkodnék honra”. Ez a nemes társadalmi „elvárás” a felelősség decentra­lizálását kívánja elérni, minden állampolgárra annyit terhelni gondjaink közös jussából, amennyi feltétlenül megilleti, ugyanakkor azonban e felelős jogállás mint­egy predesztinálja arra, hogy tudatosságának adott szintjén elmondja baját-baját. A „Ne szólj szám, nem fáj fejem” szállóigét visszájára kell fordítanunk, olyan közszellem meghonosítása révén, melyben akkor fáj majd a fejünk, ha nem szólunk, ha eltűrjük, hogy kör­nyezetünkben fölhalmozódjanak a bajok. A vezető ká­derek nagyfokú fluktuációját sok esetben nem a ráter­mettség, szakképzettség hiánya okozza, hanem emberi fogyatékosságok. A vezető és beosztottak kapcsolata spontánul alakul. A kiemelt személy — anélkül talán, hogy tudna róla — olyan magatartást vesz föl, mely a beosztottakkal való bensőséges viszonyt szinte lehe­tetlenné teszi. Korszerű vezetéselméleti tudnivalók hiányában régről ittrekedt, avult magatartási normák szivárognak a „kiemelt káderbe”, s ha rátartivá, fenn­­héjázóvá válik, ilyen irányban kezd fejlődni, közvetlen környezetéből „előállnak” a hamisak és sima modorúak, erényeit eltúlozzák, hibáit elhallgatják. Egyszer mun­katársai megkérdezték egy örökké hallgatag kollégá­jukat: „Mit tennél, ha nyernél egy lottóötöst?” A hölgy elrévedezve felsóhajtott, és csak ennyit mondott: „De megmondanám a magamét az osztályvezetőnknek .. A kisember az kisember, félti a kenyerét. Ennek a dol­gozónak csak egy főnyeremény tudná felszabadítani az őszinteségét béklyózó gátlásokat. Nos, az ilyen osztály­­vezető is egy nagy nyereséget szalaszt el, annak a le­hetőségét, hogy a személyiségét fejlesztő munkatársi észrevételekkel gazdagodhassék. Ismerek olyan magas beosztású kádert, aki tíz év alatt sem tudott megta­nulni magyarul, következetesen elhibázta az igemódo­kat, azzal ezret mondott, pedig iskolázott beosztottakkal dolgozott együtt — amikor beszélt, munkatársai kárör­vendve röhögcséltek, még a fehér asztal ritka, bor­közi állapotában se merte senki figyelmeztetni. És egyszer őnála is magasabb beosztású vezető pirított rá. Mindezt elkerülhette volna, ha másképp viszonyul munkatársaihoz. Í­r­­­s. az új mechanizmus szellemének ide is Egyszóval: el jjen jutnia, s minden bizonnyal el is jut. A szocialista demokrácia térhódítása szabad köz­­szellemet feltételez. A mechanizmus megvalósítása a gazdaságban nem sikerülhet „a kapcsolt részek” pár­huzamos fejlesztése nélkül. Ősi, évszázadokból ránk­maradt retrográd hagyományok várnak szétzúzásra, s olyanok, melyeket már magunk építettünk olykor kap­kodó sietségünkben. Az új mechanizmus szárnyaltató lehetőségeit egyelőre érezzük inkább, mint tudjuk. Egyet azonban bizton állíthatunk róla: eddig felhalmozott jó dolgainkból építkezik, azok istápolását szorgalmazza majd, ugyan­akkor azonban felhagy avult és vélt érdekek védel­mével. A közgazdasági kategóriák következetes alkalma­zása semmiképpen se vezethet oda, hogy nálunk sé­relem érheti a szocialista humanizmus alapvető elveit. Minden az emberért történik itt. a .j . / társadalmi-gazdasági útj-A minden jelentős és a megelőző rémhírfal­kák most is ránk törtek, csapatostul lepték el állam­polgáraink tudat­mezőit, hogy fölfalják reményeinket, kételyt hintsenek el. Aggodalmaink valóban vannak, de ez több, mint természetes. Hagyományaink között szép számmal akadnak olyanok, melyek az új ellen berzenkednek, a megszokottat tartósítanák az idők végezetéig. A nagy emberi és társadalmi vállalkozások kora volt az elmúlt huszonkét év is, a kísérlet buk­tatóival, kegyetlen tanulságaival, de vége-hossza sincs eredményeivel, melyekre felépül ez az új is. 1968. ja­nuár 1. kezdetét jelenti ennek az újnak. Lépjünk az új esztendő elé hittel és reménnyel, higgyük, hogy nem lesz szűkebb esztendeje népünknek, s hogy hi­tünkben ne csalatkozzunk, vegyük számba tennivalóin­kat — ki ki a maga helyén. Tehetséges népünk alkotókedvét fokozni fogja az új gazdasági mechanizmus — ez a küldetése! (G. M.) 2 Kísérlet — akadályokkal Egy közgazdász szellemesen álla­pította meg, hogy Amerika felfe­dezése huszonhét­ezerszer kevesebbe került, mint Dupont de Neomurs­­nak a nylon felfedezése és hatvan­­ezerszer kevesebbe, mint az orioné. Tanulság? Ma már nem lehet Ark­himédész törvénye és a tájékozódási eszközök középiskolás fokú ismere­tének alapján, valamint néhány vi­torlás hajó megépítésének költsé­geivel mesés kincsek birtokába jut­ni. Következésképpen ma már nem lehet egy kaptafára húzott sémával, a tudományok mellőzésével gyárat vezetni, dolgozni, fejlődést elérni. Aligha sikerül tisztára mosni a ve­zetésre való alkalmatlanság vádjá­tól azt, akinek irányítása alatt nem nő az üzemben a termelékenység, nem csökken az önköltség, a selejt, és mindezek következtében nem emelkedik a bevétel, a dolgozók anyagi részesedése. A fejlődés túlhaladta a mindent ,,kapásból” megoldó, szubjektív megérzéseire támaszkodó és ezért gyakran kapkodó vezető típusát. A tudományos-technikai forradalom korában a vezetésnek is tudomány­­nyá kell válnia. A tudomány kifizetődik. Egyes felmérések szerint az ókortól nap­jainkig kifejtett tudományos tevé­kenységre fordított pénzösszeg ke­vesebb, mint a világ ipari termelé­sének tíz napra eső értéke. Aligha szorul bizonyításra, hogy a tudo­mány iparra tett hatása sokkal je­lentősebb, bár lehetőségeihez mér­ten még mindig csekély, a hozzá­vetőleges becslések szerint az elmé­letileg lehetséges maximumhoz vi­szonyítva alig 2 százalék. Marx annak idején találóan állapí­totta meg, hogy a szellemi munka termékét értéken alul becsülik. Mi­ért idézzük ezt? Hevesi Gyula, a Magyar Tudo­mányos Akadémia alelnöke, ipar­­gazdasági kutatócsoportjával, ki­dolgozta a beruházások nélkül elér­hető többlettermelés módszerét, a folyamatos munkarendek alkalma­zásának gazdasági, szervezési és szociális kérdéseit. A népgazdaság érdeke, hogy a termelés állóeszkö­zeit időbelileg mind nagyobb mér­tékben kihasználják. A folyamatos, üzemszünnap nélküli munkarend segítségével jelentősen növelhető a termelés mennyisége anélkül, hogy beruházást eszközölnénk. Az idő­alap növelése gondoskodik az álló­alapok, gépek fokozott kihasználá­sáról és a termelő berendezések amortizálódásának nagyobb ütemű megvalósításáról. Közelebb hozza a berendezések fizikai és erkölcsi ko­pásának összhangját, elősegíti a mű­szaki haladás meggyorsítását, csök­kenti a dolgozók heti átlagos mun­kaidejét, növeli a szabad időt. Ez a lényege a folyamatos munkarend­nek, amelyek közül az egyiket 6+2- nek nevezik. Minden ledolgozott munkanap után 2 pihenőnapot kap a dolgozó. Ennek a tudománynak a gyakorlati kikísérletezését ajánlotta fel az Akadémia a Miskolci Pamut­fonodának. A vállalat fiatal, kísérletező ked­vű vezetői kötélnek álltak. A Tex­tilipari Dolgozók Szakszervezete azonban nem állt kötélnek. 1961. augusztus 24-én kelt határozatában még a kísérlet ellen is vétót emelt. Következménye: a folyamatos mun­karend bevezetése négy évvel elto­lódott, csak 1965. április 1-vel lát­hattak hozzá. Nos, nézzük eredmé­nyeit. Ez a munkarend is 3x8 órás, de itt négy műszak váltja egymást, üzemszünnap nélkül. Három mű­szak dolgozik, a negyedik pihen. A műszakváltás úgy bonyolódik le, hogy a munkát­ kezdőkre mindig két pihenőnap jut. Az első és Mis­kolcon nagy jelentőségű eredmény: a negyedik műszakhoz 300 miskolci asszonyt és leányt vettek fel! És elkezdődött egy heroikus küz­delem: megszabadulni a megszokot­tól, leszerelni a maradi nézeteket, rokonszenvet ébreszteni az új iránt, összehangolni a népgazdasági és az egyéni érdekeket. Mindez nem me­hetett simán. Azt talán mondanunk sem kell, hogy az új munkarend magánéleti vonatkozásokig hatott. Nehezebbé vált a család közös programjának kialakítása, a roko­nokkal, ismerősökkel való kapcso­latok fenntartása, az általában va­sárnapokra koncentrált szórakozáso­kon való részvétel. A nyárontúli világ nem alkalmazkodhatott az új munkarendhez, az óvodák, bölcső­dék vasárnap zárva, a közlekedés is módosul. Olyan kompenzáló intézkedésekre volt tehát szükség, amelyeket a dol­gozók, saját tapasztalataik alapján, egyenértékűnek, vagy még értéke­sebbnek tartanak azoknál az elő­nyöknél, amelyekkel a hagyományos munkarend járt. Molnár József gyárigazgató bro­súrában számolt be a kísérlet ered­ményeiről. Ebből az alábbiak derül­nek ki. 1965 áprilisától a munkaidő heti 40 órára csökkent. Egy dolgozóra kevesebb éjszakai műszak esik, a havi egy vasárnap biztosított, az üzemben a közismerten jó szociális körülmények tovább javultak. Fel­vettek 300 új nődolgozót. Az 1966-ban legyártott fonal többletértéke meghaladta a 33 millió forintot, amihez, a hagyományos munkarend mellett, 40 millió forintos beruházás kellett volna. Az áttéréssel járó befektetések egyetlen év alatt meg­térültek. A dolgozók megszokták az új munkarendet, nagyon jól beil­leszkedtek. A siker titka: a kezdeményező készség, s az, hogy minden lépé­sükhöz a tudományt hívták segítsé­gül. Mikroszociológiai felméréseikkel rendszeresen figyelték az új módszer térhódítását, annak nehézségeit, olykor 80 ezer adatot vallottak meg — gondoljuk meg, gépi adatfeldol­gozás nélkül! Az a vád érte a vezetőket, hogy az új munkarendet „rátukmálják” a dolgozókra. Nos, a szociológiai kutatások bebizonyították, hogy a dolgozók 91 százaléka — másfél év után — elégedett vele, különösen a többgyermekes anyák. Később újabb kifogás hangzott el — az új munkarend miatt növeke­dett a neurózisos megbetegedések száma, még pontosabban: a Miskolci Pamutfonóban 100 ember közül 15 idegbeteggé válik. 1967 augusztusá­ban megvizsgálták a kérdést. Mi­ként is jöhetett ki ilyen szám ebben a modern üzemben, ahol hatalmas klímaberendezés biztosítja a friss levegőt, kitűnőek a szociális körül­mények. Van itt fodrászat, fogászat, orvosi rendelés, ápolónői szolgálat, fűszerüzlet, modern ebédlő, sport­pálya, uszoda, és az utóbbi időben egy sor munkát gépesítettek. Gép végzi a gyűrűsfonógépek tisztítását, a szállítást, a két legnehezebb mun­kafolyamatot. Higiénikusak az öltö­zők, a színdinamika törvényei sze­rint festették ki az üzem falait. Hát akkor hol a hiba? — kérdezték. Hosszas vizsgálódás után megtalál­ták. Kiderült, hogy az orvosi ren­delő akkori adminisztrátora, aki he­lyettesítette az állandót, a betegség fajtáit nem vezette fel az egyedi kartonokra. Az adatszolgáltatás összeállításánál, adatok hiányában, az összes betegségeket a neurózis rovatba sorolta, így minden reali­tást nélkülöző statisztika kerekedett ki, mindenki ijedelmére. A Miskol­ci Pamutfonó dolgozóinak átlagos életkora 25—26 esztendő, még fel­tételezni is merész, hogy ebből a fia­tal korosztályból ennyi idegbeteg kerülne ki. Befejezésül hadd idézzünk Hevesi Gyula leveléből, amelyet a gyár ve­zetőségének küldött 1967 szeptem­berében: „Csak gratulálhatok ön­nek (Molnár József igazgatónak) és a vezetése alatt álló lelkes kollek­tívának, hogy sikerült a sok szub­jektív nehézség leküzdését is meg­követelő kezdeményezést eredmény­nyel sikerre vinni... hogy az ilyen munkarend nemcsak népgazdasági­­lag előnyös, de a dolgozók életkö­rülményeit is lényegesen javítja. Úttörő kísérletük elősegítheti az ál­talános munkaidő csökkentéssel kapcsolatban más racionális munka­rendek alkalmazását is, különösen például az éjszakai műszakok szá­mának fokozatos csökkentését olyan textilipari üzemeknél, amelyeknél a kapacitás maximálisan lehetséges kihasználása nem lenne indokolt. Sok sikert kívánva munkájukhoz, melegen üdvözli önt, munkatársait és az üzem valamennyi dolgozóját Hevesi Gyula.” Az új gazdaságirányítási rendszer első hónapjában vagyunk. Csupán ízelítőt kívántunk adni cikkünkkel arról, hogy gazdaságunknak tényle­gesen vannak tartalékenergiái — ezek az energiák az emberekben szunnyadnak. Felbuzogtatásukhoz bátorságra, kezdeményezőkészségre s nem utolsósorba a tudomány segít­ségére van szükség. M. BODA ISTVÁN BUDAPEST — VIDÉK — SPORT (Eretnekség, ha irodalmi lap sportügyekkel is foglalkozik? Cáfo­latért elég a szovjet Junoszty sport­­rovatának példájához folyamodni.) Egyre általánosabb a vélemény, hogy a vidéki labdarúgás színvo­nala fokról fokra fejlődik, s kezd túlnőni a budapesti nagycsapatok játékos-utánpótlást biztosító po­tenciális tartalék szerepén. Bizonyí­ték erre a Győr, a Tatabánya és a Diósgyőr idei előkelő helyezése, vagy a Győr ismert nemzetközi si­kerei. Hivatkozhatunk azonban ar­ra is, hogy a dél-amerikai portyán tartózkodó A és B keret tagjai közt hét vidéki labdarúgó található, pe­dig a Győri ETO-ból ezúttal senki se került a válogatottakba. A helyzet mégsem megnyugtató. Nemcsak a fővárosi nagycsapatok vonzása jelent továbbra is veszélyt a vidéki labdarúgás számára, ha­nem a budapesti második vonal szinte észrevétlenül kialakuló ver­senye is. Igaz, hogy az 1967-es baj­nokságban a 18 NB I. B osztályú csapat közül csak (?) nyolc volt fő­városi, de ezek erősen a tabella ele­jén tömörültek: a „felsőházban­’, az első 9 helyezett között 6 budapesti és csak 3 vidéki (dunántúli) csapa­tot találhatunk! Kérdés, hogy a vidéki labdarúgás fokozottabb erkölcsi elismerésének, technikai-taktikai fejlődésének, a tehetségek jobb kibontakoztatásá­nak érdekében nem kellene-e időn­ként a vidék labdarúgó-válogatottját is szerepeltetni, pl. a több frontos nemzetközi találkozókon? Minden magyar férfiban egy labdarúgó szö­vetségi kapitány veszett el, nos, ha gondolatban végigfutunk a vidéken szereplő játékosok névsorán, köny­­nyen összeállíthatunk egy olyan ke­retet, amelyet sok európai ország nagyválogatottjaként is elfogadna. De tovább is bonthatjuk az ötletet: elképzelhető területi válogatottak (pl. dunántúli és kelet-magyarorszá­gi), vagy országos NB I. B osztályú válogatott felállítása is. Ezek a csa­patok nemcsak egymás ellen játsz­hatnának, hanem olyan ellenfelek­kel is, mint pl. az utánpótlás-válo­gatott, egy osztrák tartomány vagy egy szovjetköztársaság válogatottja, és így tovább. Mindez természetesen nemcsak a labdarúgásra vonatkozik, hanem számos más sportágra is, mindazok­ra, ahol a vidék már eddig is jelen­tős eredményeket tudott felmutatni. Talán az ilyen megoldások is hoz­zájárulhatnának egy nem elsőrendű fontosságú, de kétségtelenül közér­deklődést keltő területen a Buda­pest és vidék közt kialakult kü­lönbségek csökkentésében. —gy ez— Cigánykérdés­­ a statisztika szemszögéből Ha nem lenne viszolyogtató a szó, nyugodtan mondhatnánk: az utóbbi években „divatos” lett nálunk a ci­gánykérdés. A dolgok természetéből következően elsősorban szociális, egészségügyi szempontból vizsgál­ták a szakértők ennek a számszerű­leg sem elhanyagolható népcsoport­nak a helyzetét. Általában minden elemzés végeredménye az volt, hogy a kulturális fejlődés, a haté­kony tudatformálás (az életmód át­tételén keresztül) itt az egyik, vagy esetleg a döntő tényező. Valahogy elsikkadt viszont a vizs­gálatokból egy jelentős körülmény: a nyelvi aspektus. Közismert, hogy a cigányok önálló (velünk ellentét­ben: indoeurópai) nyelvvel rendel­keznek, és ezt a nyelvet a hazai ci­gány lakosság jelentős része beszéli. Azt viszont már nyelvújító ősapá­ink, sőt még korábban azok refor­mátor ősei felfedezték, hogy egy nép tudatának formálása leghaté­konyabban az anyanyelvi kultúra fejlesztésén keresztül képzelhető el. Adjuk most át a szót a szubjektív tévedésektől kevésbé terhelt szá­moknak. A cigány anyanyelvű la­kosság az utóbbi félévszázadban jelentékenyen gyarapodott. 1900-ban (a mai Magyarország területén és kerek számban) 5700, 1920-ban 7000, 1941-ben 18 600, 1960-ban 25 600 la­kos vallotta magát cigány anya­nyelvűnek, vagyis számuk az össz­lakosság 1 ezrelékéről (1900 és 1920) 3 ezrel­ékére nőtt. Ezek a számok azonban még nem egészen mentesek a fentebb emlí­tett szubjektív tévedésektől, csak itt nem az értékelők, hanem az adatközlők szubjektumáról van szó. Pontosabb számokat kapunk, ha a cigányul beszélők létszámát vesz­­szük figyelembe, hisz, néhány ciga­­nológustól eltekintve, ez a szám ki­zárólag cigányokat takar. Nos, a nyelvet beszélők száma 1920-ban 12 000, 1941-ben 28 000, 1960-ban pe­dig 40 000 volt, vagyis a lakosság 3 ezrelékéről (1920) 4 ezrelékére nőtt. (A teljes cigány lakosság száma je­lenleg 200 000 körül mozog, de ezek egy része már nem beszéli a cigány nyelvet.) Mit mutatnak ezek a számok? Valószínűleg azt, hogy a hazai ci­gányság az utóbbi évtizedekben mind nagyobb mértékben ébredt népi-nyelvi öntudatára, hogy ezért vallják magukat egyre többen cigá­nyoknak — annak ellenére, hogy a magyar nyelvtudás rohamos terje­désével párhuzamosan egyre több joggal tekinthetnének el ettől. (A ne­m magyar anyanyelvű lakosság­nak 1900-ban 49 százaléka, 1960-ban már csak 13 százaléka nem tudott magyarul!) Kérdés, nem kellene-e ennek a tényezőnek a figyelembevételével újra átgondolni a cigánykérdés kul­turális vonatkozásait?, N. E.

Next