Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
VÁRKONYI MIHÁLY NŐNAP A műhelykicsi volt, Erzsi kövér — bár ez csak akkor vált tűrhetetlenné, miután felfedezte a mestert és Veres Annát a Tulipán presszóban. Mióta nagyobbak a gyerekek, ideszorultak, valahányszor olyasmit kell megtárgyalni a férjével, ami nem az ő fülüknek való. Most is több mint egy órája kucorogtak a kényelmetlenül kicsi székeken. Erzsi már egészen körbefonta ideges türelmetlenségében a terítő rojtjait. — Te tudod, hogy nem vagyok gyáva, meg is mondtam volna neki a magamét. Ámbár ez, ugye, mindenféle bonyodalommal járhat — mondta tétován a férfi. Aztán sóhajtott . Vagy mégis ezt kellett volna tennem? Talán az még rosszabb... Erzsi kicsit szégyenkezve hallgatott. „Én nem határozhatok helyette” gondolta. Már-már meg is mondta volna, fel is nézett, de ekkor meglátta Veres Annát és a mestert, Ráczot, akik egymás mellett ültek a sarokban. Nahát, ez mégis disznóság — ez volt az első gondolata. De aztán csak vállat vont. Mit törődjön ő ezzel is? Nem elég a saját baja? Két gyerek, harmadiknak a férje... nem könnyű manapság az asszonyok élete. De amikor másnap reggel Veres Anna megint olyan idétlenül viháncolt az öltözőben, mint mindig: úgy érezte, megfullad, ha valamit ki nem adhat ebből a felgyülemlett sok keserűségből. Előbb csak úgy általánosságban szidta a világot, hogy mennyi hazug és kétszínű ember van! Aztán Annára nézve eszébe jutott: ezek is, tegnap este... és eleresztett néhány keresetlen szót az olyan elől fokhagyma, hátul vizeszsemle kis kórókról, akik mások családi boldogságába ütik minduntalan azt a gyertyaoltogató-forma orrukat. Inkább egy szót se szólt volna! Amikor ugyanis kiderült, hogy nemcsak úgy vaktában példálózhatott, egyszerre hűvös lett körülötte a levegő. — Ugyan már, hát te még soha senkivel sem ültél be egy feketére? — legyintett a bajuszos Bujákimé. Jóssva Kati, a bizalmi, meg is toldotta. — Nem kell mindenben rosszat keresni. — És példálózgatott, hogy ki mint él, meg ilyesmi. Erzsi csak akkor kapott észbe, amikor már a gépe mellett állt. Kicsi és piszkos ez a műhely, az igaz, de kétezer körül visznek haza minden hónapban. És aki a mesterrel húz ujjat, „szövetkezeti érdekből” egy-kettőre átkerülhet oda, ahol még a villamosra valót is alig keresi meg. Hirtelenében azt is bánta már, hogy előző este beült a Tulipánba. A férjének mire elég a keresete? Az is inkább valami jobban fizető munka után nézne olyan nyakfájdító igyekezettel,mint hogy az ő szoknyája mögé bújik állandóan, így aztán csak nyert, amikor este az öltözőben Veres Anna rákezdte, hogy ki kell szélesíteni a műhelyajtót, mivel „egyesek” maholnap már nem férnek be rajta. — És minél jobban híznak, annál házsártosabbak! Hja, így van ez, amelyik férfi karcsú menyecskét vett el, nem töri magát a kövér feleség után! Beszélj, bolond, úgysem tudod, meddig elszállt a nagy nevetés közepén összeszorított szájjal Erzsi. Ha ő randevúzgatna esténként a mesterrel, ő is könnyebben ugrálna. De azért este megkérdezte otthon: — Mondd, fiam, nem kellene lefogynom egy kicsit? — Ugyan minek? Így vagy te jó, szívem — nevetett álmélkodva a férje és megsimogatta. De aztán csak ásított, megolvasta az újságját. Ha tudnák a lányok, mire mennek férjhez, dehogyis mondanának igent! Veres Anna pedig, mintha csak a kulcslyuknál leselkedett volna, másnap délelőtt megállás nélkül fújta a nótáját. Alig dolgozott: egyszer Jóssva Kati felől megszállt gúnyos nevetése, aztán Bujákiné oldaláról csúszott át a transzmissziók csikorgásán: — Hja, amikor elhízik egy asszony ... ! Erzsi úgy állt a gépe mellé, hogy ne is lásson a műhelyből senkit. Tavaszjelző, bimbósimogató délutáni szél susogott végig az udvar keramittkockáin és egy kis kék mosolygást lehelt a szeszszagú, izzadságban fürdő arcokra. Még a transzmissziók nevető csikorgása is eltompult ettől a ragyogástól. Nyugodtabb, békésebb lett a világ. Majd csak abbahagyják az ugratást — gondolta éppen Erzsi, amikor a háta mögött felharsant a mester hangja. — Szabad, karcsúság? Elmehetek maga mögött? — A korongok felől nevető arcok, mosolygó szemek fordultak feléje. Erzsi egy pillanatig nem értette, mit akar Rácz. Csak akkor döbbent meg, amikor egy tenyér nekifeszült a hátsó részének. — Nem is értem, keskenyebb lett itt az út? Elöntötte a pulykaméreg. Már ez a kanpótlék is kezdi? Aztán Veres Anna győztesen mosolygó arcára esett a tekintete, szóval ezt főzte ki! Most már nem érdekelte semmi, dühösen pördült meg. — A macáját fogdossa körül, ne engem! — Nincs nekem annyi időm, hogy magát körbetapogassam! — vágott vissza Rácz és ártatlanul pislogott hozzá. A műhely visongott a nevetéstől. Szó szót követett: Erzsinek megeredtek a könnyei is, de nem hagyta magát. Odamondogatott ,alaposan. Rögtön utána szívta volna vissza, de akkor már Rácz felszegett fejjel, vörösre vált arccal rohant a kalitkája felé. Na, isten veled, csiszoló — döbbent rá Erzsi, mit csinált. Megkövülten nézett Rácz után, hadd jön megint, oda kellene állni eléje.. . mégis, ő a mester. De azért tudta, hogy nem állna oda semmiért. Mi lesz ebből? Fél ötkor elsőként rohant az öltözőbe. Alig csapta be az ajtót maga mögött, bejött Bujákiné. — Ide figyelj, ne ingereld... — kezdte volna, de Erzsi úgy nézett rá, hogy nem folytatta. Zavarodottan simogatta kis pihéit az orra alatt, aztán hirtelen öltözni kezdett. — Nőnap van, én vagyok a felelős ... Ne ingereljem? Csak ne mester lenne Rácz, már régen a nyakára másztak volna — kesergett Erzsi. Nem Veres Anna az első, akivel látták. Beleharap az mindenkibe, aki hagyja magát. Már a rúzst tette fel, amikor megállt előtte Jólsva Kati. — A nőnapi sör- és virsli jegyek — hadarta. — Eljössz? A kérdés olyan lebeszélés-formán hangzott, hogy Erzsi majdnem megszédült a méregtől. — Persze, hogy el! Vagy talán zavarok? De a Kék Egér kilincsét már nagyon nehezen nyomta le. Kétszer is megkerülte a háztömböt, mire benyitott odabenn, a különteremben már sokan voltak. Bujákiné intett neki a hosszú asztal egyik végéről, de úgy tett, mintha nem látná, a túloldalon telepedett le. Letette a kendőjét, táskáját s csak akkor vette észre, hogy pontosan Veres Annával szemben ül. Legszívesebben elment volna. — Szabad ez a hely? — markolta meg a mellette levő széket Rácz. Erzsi egy pillanatra meghökkent, aztán észbe kapott. Na persze. Hát hová is ülhetne? A pincérek kis üveg söröket hoztak, ki is töltötték. Az elnök beszélt, aztán ittak. Ő is. Máskor, ha a férje sört rendelt, éppen csak a nyelve hegyét dugta bele, de most szokatlanul jólesett neki a kesernyés, hideg ital. Valami tépte, égette belül, úgy érezte, szaruján pusztul, ha nem issza ki azt is, ami az üvegben maradt. Rácz már ez előtt is ihatott, mert úgy nézett át az asztalon arra a hebrencsre,mint a miasszonyuinkra. „Ez is csak véletlen?” gondolta gúnyosan Erzsi, de aztán rögtön elkedvetlenedett. Egyék meg egymást... de őt egész biztosan nem tűrik meg aműhelyben. Úristen, mit csináljon? Mindenki koccintgatott mindenkivel — Rácz is hozzáütögette a poharát a szomszédokéhoz. Valamit még mormogott is, de eközben keresztül nézett Erzsin, mint egy vízzel töltött hólyagon. Neki mégis a torkába ugrott a szíve. Ki kell békülnöm vele — villant az eszébe. Itt az alkalom, most sikerülnie kell! Mosolyt erőltetett az arcára és közelebb hajolt a szomszéd székhez. A fejét kacéran hátrahajtotta, még lánykorában figyelte meg, hogy ez nagyon jól áll neki. — Egészségére, mester úr! Haragszik még? —■ Öööö... nem. Neem — mondtakényelmetlen szünet után Rácz. — Hát, amikor ... Rácz kínos lassúsággal vette észre a koccintásra emelt poharat. Veres Anna felé bámult, végre azonban oldalt fordult a széken, megemelte a saját sörét is és ivott. De alig egy kortyot nyelt le, amikor hirtelen megállt a keze, Erzsi bő ruhakivágását bámulta. Essen ki a szemed — gondolta Erzsi -és ösztönös mozdulattal kapott a kivágás felé. De félúton megállt a keze: ahogy elgondolta, már látta is, amint Rácz két szeme kiugrik, egyenesen az ő ölébe pottyan ... Nagy, lebbenő nyakrésze volt ennek a ruhának, máskor mindig tűvel fogta össze, csak ma felejtette el idegességében. Ráczmegbabonázva nézte. Tartózkodása, mindig fölényes, hűvös nyugalma az elfogyasztott italok hatására már teljesen felolvadt. Veres Anna fecsegésére oda sem figyelt, pedig az már úgy hajolt át az asztalon, hogy majdnem feküdt rajta. Erzsi fejében aprókat pezsgett a jókedv és a nevetés. Megeheted a soványságodat, lelkem — gondolta és Anna felé nézett. Aztán ragyogó ötlete támadt. Megtáncoltatja ezt a békát egy kicsit. Őrajta többé nem fog nevetni! — Adjon csakkét üveggel! —kapta el az éppen arra haladó pincért, aztán megint teletöltötte a poharát. — Nincs harag, nem igaz? Rácz máskor betegesen sápadt arca kivörösödött. Közelebb húzta a székét, a karját Erzsi háta mögé tette. — Miért lenne? — nyelt nagyot. Már szinte izzattak a fülei. — Nem is volt. Megint ittak. Könnyű, rózsaszín, nevető felhő csúszott a lámpák elé. Rácz még közelebb fészkelődött, csuklott, fújtatott,mint egy igásló az emelkedő után. Veres Anna legörbedt szájasarkából pedig akár ecetet lehetett volna csapolni. — Igyunk, hát sose iszuhk? — ugrott talpra Rácz és széles mozdulattal tölteni kezdte a sört. — A ruhám! — kiáltott fel ijedten Erzsi. — Igazán... Nem akartam — hebegte Rácz és zsebkendőjét ráborította a sötét foltra. Erzsi a szövet alatt is érezte tenyere forróságát. Ez furcsa volt. Mindig azt hitte, hogy Rácz olyan békakezű. És furcsa volt a derekán átfutó bizsergés is. A feje is szédült. „Most felállok és elmegyek, most már megmutattam annak a vakarcsnak” — küldött egy megsemmisítő pillantást az asztal túloldalán jéggé dermedt Veres Anna felé. De a lábai nem engedelmeskedtek. Egész teste elernyedt, nevetni szeretett volna vagy sírni, nem is tudta. Pont most menjen el, amikor már olyan csudásan könnyűnek érzi magát... ? Még egy kicsit marad, csak egy percet. A terem kóválygott körülötte, zsibbadt testét égette a ruha és Rácz keze. Hideg és savanyú füstös volt ez a terem, de ha lehunyta a szemét, a langyos kinevetés széles hullámokban úszkálta körül. És Rácz is, mintha megérezte volna, hogy most nem szabad szólnia. Csak ne is szóljon, így, némán, a behunyt szeme mögött egészen rokonszenvesnek tűnt. Veres Anna dühtől sápadt arca úszott elé, aztán Rácz átfogta a derekát és vitte, ölelte. A zenekar egész halkan játszott, Rácz óvatosan forgatta. Érezte, amint tenyere felkúszik a hátán: szólni akart, de aztán csak táncolt tovább. Nem nézett fel. Tudta, ha felnézne, sírnia kellene: a szorítástól, a lánctól, önmagától és... mitől is még? Jó volt így, lehunyt szemmel, szavak nélkül táncolni. Valahol nevettek, aztán ajtó csukódott, másfajta nevetés csapott az arcába. — Két hubertust! — mondta Rácz a csaposnak. Aztán odatartotta az arcát Erzsiéhez. — Hát a békepuszi? Az ital végigfolyt Erzsi szája szélén. — Csupa rúzs lett — figyelmeztette Ráczot, aztán ő is nevetni kezdett. Könnyen, frissen. „Menni kell — gondolta közben —, a gyerekek, a vacsora...” De valamiképpen ez a gondolat is elúszott, csak a valóság, Rácz kékre borotvált, rúzsos arca maradt, s az, hogy nemrég még veszekedtek, most pedig már koccintanak. Ettől pedig nevetni kellett. — Csupa rúzs, hallja?! A falak hol tótágast álltak, hol egymásra dőltek és nevettek. „Csupa rúzs!” — Csupa rúzs! — hallotta hirtelen Bujáskiné gyanakodva recsegő hangját. — Mit csinálnak maguk? — Én kérem... mi kérem... kibékültünk, mert... — dadogott Rácz és közben idegesen rángott a feje. Kékesszürke hideg füst ölelte Erzsit, tehetetlenül huppant egy székre. — Csupa rúzs, csupa rúzs! — hajtogatta, aztán maga sem értette miért, nevetni kezdett. Olyan furcsa volt Rácz arca megint ilyen messziről, úgy égette a hátát a tenyere, ami már nem volt ott. Bujákiné mérgesen szimatolt körül. — Gyanúsak vagytok ti nekem! Néhányan kijöttek a belső teremből. Rácz nevetni próbált, de csak valami éktelen nyikorgó hang jött ki a torkán. — Jó lesz vigyázni! — fenyegette Jóssva Kati félig tréfásan Ráczot. — Ha megtudjuk, hogy... Meg sem állunk a feleségéig! — Mert mi nem hagyjuk egymást — mozgatta a bajuszát Bujákiné, aztán akkorát ütött a söntéspultra, hogy az belereccsent. Elégedetten nézett körül. — Legalább a nőnapon! És mi van ma? Nőnap! — De csak ma! — vetette közbe az elnök,,nevetve. — Eljöhetünk ide holnap is! — mondta kurtán Bujákiné. Aztán Erzsire reccsent. — Tudsz járni? Na indulás, még mielőtt elcsábítanak! — Engem féltesz? — nevetett Erzsi. — Már a kövér asszonyokat is félteni kell, nemcsak a karcsú lányokat? — Ezt Veres Anna felé mondta, aki ebben a pillanatban lépett ki az ajtón. — Gyere csak, te karcsúság! Mindenki nevetett, csak Bujáskiné maradt komor. — Na, indulás, te Lollobrigida. Hazakísérünk. Kint az utcán aztán nekitámadt. — Nem férsz a bőrödbe? Erzsi dühösen állt meg. — Miért? Mit csináltam én? — Szép sütemény! Erzsi az órájára nézett, aztán sírni kezdett. — Timost azt hiszitek, hogy én... — mondta. De arra gondolt, milyen tétova is az ember, ha nem áll mellette senki. — Ha megtudja a férjem... — Hát azért ne legyél bolond — sóhajtott Bujákiné. Erzsi sírni kezdett. — Miért tudná meg? — vágta rá Jólsva Kati. — Gyalog megyünk, azalatt kiszellőzik a fejed... Hanem Rácznak még megmondom a véleményemet. Mit képzel ő, mi a műhely, az ő háreme? Az Annusok, na jó, de most meg veled is? Erzsi arcán lassan peregtek végig a könnyek. Mélázva bólogatott, bár fogalma sem volt arról, mit beszélnék mellette. Arra gondolt, hogyha hazamegy, megsimogatja azt a mamlasz férjét. Vagy megrázza, de úgy... de úgy! Elvégre nőnap van! 3 Serfőző Simon SZEL Világot visz el ahová eljut, nyargal, fut a szél, nem futni nem tud. Gúnárt sodor el, egy dombot rángat, gallyaknál fogva húzza a fákat. Csak zúdul, csapkod, csonton hasít át, — hej, a szerszámot fogná meg inkább! Kónya Lajos Hűséges szegénység Heten ültük körül az asztalt, szemünk tányérunkba esett, elmélyülten, szigorú arccal ettük a híg krumplilevest, s méregettük a lábast, hátha jut még belőle egy kevés — a szegények vigasztalása, jó étvágy, bölcs töltekezés! A mácsikra némelyik évben nem mák, de dara sem került. Apánk arcán lángolt a szégyen, szemén a harag feketült, amikor ágaskodva vívta tekintetünk a kis csatát, egymás tányérjában gyanítva a vacsora színét-javát. Ó, lábas alját kapargáló szegénység, érzem his szemed, minden morzsát megőrző háló, fukar, fürkésző tisztelet — szigorú törvény, megrovás vagy, Krisztus lehullt vérét-húsát, kenyeret csókoló alázat, figyelmeztető ifjúság!