Napjaink, 1969 (8. évfolyam, 2-12. szám)

1969-02-01 / 2. szám

2 FEKETE GYULA \/a| Válasz egy mérges kérdésre Magát a teenager szót régóta ismertem, a szóba burkolódzó ellentmondások csak később kezdtek foglalkoztatni. Tizenéves fiatal barátom kedvetlenül érkezett haza az ifjúsági munkatáborból: naphoszszat a Szabad Európa tánczene-műsorát bömbölte a megafon; tetszett, nem tetszett, azt kellett hallgatniuk. S neki, aki megveti a szellemi kényszert, a divatmániákat, az uniformizált ízlést, végképp belefájdult az a kétségtelen teenager feje a „teenagerparty”-ba. Ellentmondás? — Az, de a legtermészetesebbek közül való. Sem akkor, sem azóta, a legkevésbé sem lepett meg, hogy a tizenévesek éppúgy különböznek egymástól ízlés, igény, tehetség, jellem, emberi értékek dolgában, mint apáik és nagyapáik különböztek annak idején, s ahogy különböznek mindmáig. Ámde akkor lennie kell itt olyan ifjúságnak is, amellyel én az életben még sohasem találkoztam. Írásokban, dühös kifakadásokban, emelkedett hangú nyilatkozatokban viszont minduntalan beléje botlok: hallatlanul egységes képződmény ez az imaginárius fiatalság — egyszínű, egyarcú, egyhevületű —, mint valami falanszterből szalajtott akol. Rendben van, nehéz a metafizika vonzóköréből szabadulni; mindenki olyan ifjúságot képzel magának, amilyen a fantáziájától telik. Ebben én megnyugodnék, ha nem tapasztalnám lépten-nyomon a görcsös igyekezetet, mellyel ki-ki azonosítani igyekszik eme valóság alatti — vagy fölötti — képzeletbeli nyájat az ezerszínű, ezerarcú, ezer hevületű hús-vér fiatalokkal. Találomra belelapozok egyik népszerű ifjúsági lapunkba: egy fiú fölsegített a 69-es villamos lépcsőjére egy nénit. Lám, „ezek a mai fiatalok!”— kiált fel hangsúlyozott örömmel és tendenciával a szerkesztő. Mármost hogyan értsük ezt a kétértelmű szerkesztői kommentárt? Hiszen formailag ezt mondja: nagyszerű ez a mi fiatalságunk! Tartalmilag épp az ellenkezőjét: borzalmas ez a mai ifjúság, ott tartunk, hogy ilyen magától értetődő esetnek már felkiáltójelekkel és nyomtatásban kell örülni! Ez is, az is: durva általánosítás. A képzeletbeli nyáj érdemjegyeit osztogatja a hús-vér fiataloknak, függetlenül attól, ki szolgált rá, ki nem. „Az emberek hajlamosak arra, hogy indokolatlanul általánosítsanak” — olvasom egy cikk élén, mintegy refrénként az előbbiekre. Ám a következő mondatokból azonnal kiderül, hogy a szerző is ember a javából. Figyeljük csak, milyen tételeket általánosít: a teenagerek sokkal tárgyilagosabbak, „sokkal megértőbbek”, mint a felnőttek, és kevésbé hajlanak ostoba általánosításokra. A teenagerek „érdeklődési köre sokkal tágabb, szélesebb, mint a felnőtteké”. A teenagerek ítélőképessége (!) „lényegesen” jobb, mint a felnőttek ítélőképessége. És így tovább. Világosabbra fordítva a szót és összegezve az okfejtést: életének második évtizedében éri el az ember értelmi fejlődésének legmagasabb csúcsait; ízlése, tárgyilagossága, ítélőképessége ebben a korában a legmegbízhatóbb. Huszadik születésnapja után már jelentkeznek nála az aggkori elmegyengeség első jelei, évek során szenilissé válik, és — gondolom — negyven táján — végképp elhülyül. E merész gondolatsor következtetéseit nem kívánom a közélet, a gazdaságirányítás, a munka, a tudomány, a művészetek területén alkalmazni. Ilyen meghökkenések után az ember először is magamagára gondol, s ami engem illet, valamelyest megkönynyebbülök. Szűkebb családomban — szerencsénkre — kerül még egy maradék teenager, nem kell nélkülöznünk egyelőre a támaszt, a gyámolítót; van, aki — néhány esztendeig még — eligazítja kis családunk ügyeit-gondjait. De mi lesz, ha ő is átlépi a Rubicont, a kriminális huszadikat? És mi lesz veletek mindnyájatokkal, kedves teenager barátaim, ha pár év múlva ti is óhatatlanul leszorultok a teenager-öntudatnak erről a magasra ácsolt — bár elég rozoga — emelvényéről: a csökkenő szellemi képességű felnőttek közé? Marad még egy eshetőség: ne vegyük komolyan az említett okfejtést Hiszen az okfejtő ítélőképességével is baj lehet már: jócskán túl van az illető a kritikus huszadik születésnapon ... • Mindezeket előrebocsátván, hadd nézzek hát szembe azzal az indulatos kérdéssel, melyet oly gyakran szegeztek mostanában a mellemnek irodalmi ankétokon, többnyire más hangsúllyal, más várakozással a húszon aluli, mint a negyven fölötti kérdezők: mi a véleményem a mai ifjúságról? Szeretnék mindig becsülettel, őszintén válaszolni a kérdésre, de bármilyen körültekintően fogalmazok, keresztbe akad nyelvemen a szó. Mert lássuk csak. A mai ifjúság, a holnapi nép ,a holnapi magyarság, szocializmus. A holnapi felnőtt társadalom. Ott nevelkednek benne a holnap legkiválóbb alkotói, tudósai, művészei, legderekasabb munkásai. És ott nevelkednek benne a holnapi munkakerülők, naplopók, ingyenélők, szélhámosok. Magában dajkálja a mai ifjúság a holnapi kiművelt főket és az elhülyült alkoholistákat egyaránt, a társadalom jövendő eltartóit és kitartottjait, a holnapi zsiványokat, rablógyilkosokat áldozataikkal s bíróikkal együtt; a holnapi igazakat és hazudozókat, kóklereket és szerény alkotókat, tisztes édesanyákat és markecoló éjjeli pillangókat. És igen, a mai ifjúságban már ott vannak a holnapok fáklyavivői és fáklya-oltogatói; jövendő mártírok és hóhérok. Akik a legnehezebb helyzetben is vállalják a közös sorsot a néppel, azok is, akik bármely pillanatban készek elhagyni egy tál lencséért népüket, azok is; holnapi hazafiak, holnapi hazaárulók. Egyszóval: a mai ifjúságban már ott csírázik a magyarság, a szocializmus minden holnapi reménysége, minden holnapi veszedelmével együtt Felismerhetetlenül? Igen, ma még semmi sem biztos, személy szerint kiből mi válik. Elképzelhető, hogy a garázda, zsivány, javítóintézettel kúrálgatott fiatal bűnözőből is lehet még tisztességes ember. Hiszen, ha nem volna esély arra, hogy a romlott ember jó útra térhet, minden bűnözőt életfogytiglani börtönnel kellene sújtani. Ma tehát még a szélsőséges esetekben is bizonytalan, kinek-kinek egyéni sorsa hogyan alakul — noha az esélyek korántsem azonosak már. Évről évre felismerhetőbbek a tehetség, a jellem, az erkölcsi tartás, a közösséghez, a munkához való viszony alapvonásai, s évről évre nő a valószínűsége a majd valóban bekövetkezőknek. Mi lehet hát a véleményem „a mai ifjúságról”, mely — az elmosódó osztályháttérrel is — talán még szélsőségesebb ellentmondásokban izzik és forrong, mint elődei? Jó lelkiismerettel ki válaszolhatna erre egyértelműen, egy-két határozott szóval? Tudom, tudom, csak egy töredékük a már talán véglegesen romlott elem. A nagy többségben, persze, bízhatunk, ha a hangoskodás, a modortalanság, a szabadosság, a divatolás, a külsőségek túlhangsúlyozása nagyobb szerepet kap is az életében, mint az előd-nemzedékeknél kapott. Világjelenség ez, változóban a kamaszkor tünetei. A hajdani hazug pózokat is új hazug pózok váltják fel; ma ott a legszaporábbak, ahol a leghangosabb jelszó az őszinteség. Bevallom, engem nem elsősorban „a nagy többség” sorsa izgat. Hanem a legjobbak sorsa; azoké, akik soha, egyetlen megelőző korosztályban sem voltak — ma sincsenek — számszerű többségben. Szocialista jövőnk aranyalapja, a szabad szellem, az eredeti gondolat, az alkotó munka készülődő forradalmárai ők, már tizenéves korukban megirtózók a tucatembersors, az epigon-sors, a nyárspolgári karrier csábos szirénhangjaitól. Akiknek ugyancsak szükséglet a szórakozás, de nem életeszmény, s akik már sejtik, hogy aligha fér meg egy tarisznyában jó ügyek szolgálata a nagymenők magánragyogású sikerével. Lassan érlelődnek, észrevétlenül, könyvtárak, műhelyek, tanulószobák mélyén. Róluk kevés szó esik. Pedig sokkal-sokkal több figyelmet, tágasabb cselekvési teret, bátrabb ösztönzést érdemelnének, mint amennyiben részük van. VALÓSÁG ÉS IRODALOM BATA IMRE Az értekezésről szólva Weöres Sándor szonettciklusának, az Átváltozásoknak első darabja jut eszembe. Az ünnepélyes szónoklat. A jelenlevő nagy Észhez szól itt minden Purana és igyekvő Appendix. Egy másik — és korai — versét asszociálja az Ünnepélyes szónoklat. A már címével sokat mondót, a Nagyfejűeket: „Csak játszani tudnak / fontosdit lényegesdit...” — Igen, az értekezéssel kapcsolatban eléggé régi ez az ironikus fenntartás. Más meg éppen az értekezés érdekében emel szót. A magyar értekező prózának nincs kielégítő stílusa. Gondolkozásunk nem találta még meg nyelvi kifejezését igazán. Ez a magyar gondolkozás gyengesége. Az esszé segítene talán az értekezésen mindegyik, mind másik vonatkozásban, de az esszé nálunk — valljuk be — gyanús. Aki csak azt gyakorolná, olyan bátor nincsen. Lejobb esszéíróink is regénnyel, drámával, verssel szereznek megbecsülést, az eszszét ők is inkább a pad alatt gyakorolják. Az értekezés írója, ha csak nyelvi, stiláris becsvágyát kinyilvánítja, az esszéizmus gyanújába keveredik. Nálunk a gondolatot ott szokták inkább gyanítani, ahol a nyelvszekér kerekei nyikorognak. A simán futó gondolat — a gumirádlis hintó — amolyan könnyű terhű kocsi, tán nem is gondolatkifejezés, csak az imitációja. Lássuk hát, miért esett gyanúba az esszé nálunk. Hogy Montaigne és Macaulay mégis csak dilettánsok lettek volna? S a módszeresség — a tudomány egyik lényeges ismérve — nem viselheti el a személyességet, csapongást, ami az esszé kitüntető szabadsága? Továbbá, mert éppen nálunk, ahol a gondolkodás racionális fegyelmezettsége és rendszeressége nem vált általánosságban vérré, az esszé szubjektivitása nem találná meg mértékét? — Mindez indok lehet, és tovább is sorolhatnánk ellenkező érveinket az esszével szemben. De az értekezés vonatkozásában mégse hallgathatjuk el az esszé iránti rokonszenvünket. Megvan a maga kalandja a gondolatnak is. S ha valami hiányzik közgondolkozásunkból, éppen ez, meg a vállalkozás. Csak semmit nem kockáztatni! S ennek érdekében visszaszorítani a személyességet. Noha nemcsak az eredmény, a célhoz vivő út sem érdektelen. Különben olyan időkben érvényes ez, mikor a célszerűség, hasznosság, módszeresség annyira áthatja a szellemi tevékenységet, s igen jelentős a hiány személyes örömben. Elvégezni dolgunkat, közölni az eredményt, és senki nem kíváncsi a személyes motivációra. Holott ez utóbbi elválaszthatatlan az eredménytől. A megtett út, ahol minden ponton jelen vagyunk, mely által életformává lehet mindaz az energia, mit a cél érdekében használtunk. Itt van például a természettudomány és a természettudós. Nagy eredmények, nélkülözhetetlen tevékenység. Óramű pontossággal szervezett munkamenet, kollektív munkafeltételek. Csupa egzaktság, megnyugtató személytelenség. De jól tudjuk, annyi energiát, amenynyit a cél, az eredmény érdekében a társadalom és egyén befektet, előteremteni puszta módszerességgel és szervezéssel nemigen lehet. Ha pedig lehet, csak időlegesen. Személyes érdek híján csakis rövid időszakra. S ez a személyes érdek se redukálható praktikusra. Ha igen, elég baj az, s hamar a visszahatás. S mit használ az általános morális prédikáció itt, e tevékenység rangjáról és becséről, ha nem vagyunk tudtával mindannak a személyes izgalomnak, érzésnek, gyönyörűségnek, ami e szellemi tevékenység állandó velejárója, kísérője igazi működés közepette. Ha van a tudománytörténetnek praktikus értéke, akkor éppen ezen személyesség érzékletes megmutatása. Noha a tudománytörténet más is, több is. Minden valódi gondolatnak, eszmének, tudományos törvénynek élettörténete van. S hogyan születik meg egy gondolat, mint kapcsolódik egyik a másikhoz, mint osztódik a nagy egységes tudomány szakokra, a szakok határain hogyan alakul ki az új, szintetikus tudás — tudománytörténeti áttekintés híján csak kevesek, a legjobb természettudósok titka. Akik nemigen érnek rá erről beszélni. Legyen még úgy nehéz, és nagyon ritka az olyan szellem, aki nemcsak produktív alkotója a természettudomány egyegy szakának, de nagy áttekintése van, s még történeti érzéke és filozófiai hajlama is, mégis nélkülözhetetlen immár szellemi színképünkben a tudománytörténet, noha szerzőjét igen nehéz értekezésíróvá skatulyázni, ahogy nem lehet egyszerűen történésszé minősíteni sem. Kénytelen ő az esszéíró hálátlan szerepét vállalni; területen kívül van, s egyelőre e területenkívüliségnek csak a hátrányait tapasztalja. Mert a természettudományi szakember a célszerűség boldog körében él, aki pedig az is lehetne, de a tudománytörténet kalandja kedvéért lemond a célszerű biztonságról, kalandimádata esszéíróvá „degradálja”. Világnézeti, filozófiai nyilalású természettudományi területeken is akad, aki meg nem állhatja, hogy tudományát, annak világképi érvényét tudtunkra adja. Ő is az eszszéíró bűnét veszi magára. Amit ugyan tudományos tekintélye ellensúlyoz, de ily megnyilatkozása luxus, ahogy a tudomány iránti tisztelet kimondatlan is minősíti. Pedig ez is olyanminek a jele, mint a tudománytörténeti tevékenység. Korunk olyannyira híjával van a kifejezett, a kimondatlan is jelenlevő egységnek, teljességnek, a közös nevezőnek, a világképnek, s nevezhetnénk még ezt a hiányt annyi másnak, hogy éppen azokról a területekről jelentkezik a valóságos igény a hiány pótlására, ahol — látszatra — jól megvoltak a nyitottságban, antropomorf zártság híján is. Annyit azért jó tudni, hogy az egységnek, a teljességnek , a világképnek felidézése soha nem lehet véglegesség is. A jelenlevő nagy Észt ünneplő puránák és appendixek azonban csak álszerénységükkel tündöklenek. Mert ők nem akarják az egyetemességet, a teljességet az értekezésbe foglalni. Nem, ők nagyon is tudják, a részleten munkálnak. De mindig kimondatlan és öntelten, hátuk mögé rejtett bal kezükben ott a bizonyosság, míg jobbjuk a papírt szántja, az egyetlen és igaz tudás egy darabját, egy szeletét teszik elénk. Csak kevesen merik az ismeretlen jelét is belefoglalni gondolatmenetükbe, s azzal integrálni részigazukat. Pedig hovatovább mind a metafóra, mind az analógia az egyetemes emberi tudás alakja lesz. S jó tudni, hogy egyik is, másik is a személyesség tételezője. Ha a szépirodalommal kapcsolatban esszéizmusról beszélünk, gondolatiságra, analízisre, elvonatkozásra szoktunk utalni. A felmutatás, a képi érzékletesség ellenkezőjére. Pedig az esszé a metafórán és az analógián nyugszik. Félelmünk az esszével kapcsolatban — a szubjektivitás. S csak a jelentős szubjektum megnyilatkozását — esszéjét — tűrjük el. E jelentősséget azonban nem az esszén mérjük, hanem amit azon kívül produkál a kivételes. Pedig magán az eszszén belül is — e metaforikus és analógiákkal bőven operáló kifejezésformában — megnyilvánul az objektív érték, a szellemi hitelesség. A metafora mindig viszonyítás, az analógia összefüggések párhuzamosítása. Tapasztalat és nagy ismeretanyag összevetése egyik is, másik is. A személyiség intenzív működése. Oly erőteljes alakítás, melyben nemcsak a váratlan kapcsolat- és asszociáció-villámok, de az egész és az egy, az anyag és az egyéniség összeütközése is meglátszik. A fürdőző lábnyoma a tengerpart fövenyén. Ahol a tengerpart valami nagyon egy egész, a lábnyom pedig az egy ember, aki most tengerpart és föveny, semmi más. Ennyiben az esszé hasonlít a szépírói alkotásra. De az is nyilvánvaló, a szépirodalomban — regényben — talált, esszésztikusnak nevezett elem nem tartozik az esszé lényegéhez. Humanista tárgynak az esszéforma csak akkor alkalmas, ha ennek alkalmazója merész alakítani. Ha önmagát nem sajnálja a tárgy kapcsán kiadni. Itt nemcsak a tárgy kifejtéséről van szó, a rezonancia szabad kinyilvánításáról is. A kettő polifon összhangjáról, meg arról, hogy az így kifejezett tárgy ember viszonyok egész osztályára, osztályok hierarchiájára, közvetve valamely egységre utal. S ennek érdekében elevenül meg a nyelv is. Dehát mindig is erről van szó! Lehet-e más az értekezés a legvisszafogottabban előadva is, mint vallomás az emberről? Arról, aki éppen megnyilatkozik. A líra hiánya a szellemi alkotásban magának az alkotásnak a hiánya. Ahogyan nincs mű esztétikai vonatkozás nélkül, az esztétikumtól távoli területen sem. Az alkalmazást mindig a gondolat szenvedi meg. Az alkalmazás tér- és idővesztés. Az értekezésnek az a baja, hogy alkalmazottságának véljük. Még ha elképzelésünk kialakítása közben merünk is képzeletre, intuícióra támaszkodni, elképzelésünk végső, rögzített alakja álszemérmesen elhallgatja magát az alakításfolyamatot. Az eredményt közöljük. Visszafogottan, praktikusan. Így veszti el hamvát, személyességét, varázsát a gondolat. Így lesz a történetírói szöveg olvashatatlan, az irodalomtörténet tanulmány lineáris rendbe állított anyaghalmaz. Aminek kiterjedtnek és ritmikusnak kellene lennie, a papír síkjában marad és töredezett. És hiába hivatkozunk más síkokban érvényes kapcsolatokra, semmi meg nem elevenedik, a nyelv nem tud kitörni a puszta közlésből. Nem ismerjük az elhallgatás és tagolás értékét. Maradéktalanul azt mondjuk el, ami maradéktalan közölhető. S ez nagyon sok, de mérhetetlenül kevés. Ezért hivatkozunk az esszére, mikor az értekezésről beszélünk. Mert az első az, hogy az esszé maga is nélkülözhetetlen kifejezésformája lesz lassan mai ember és mai világ viszonyának. De fogjuk vissza magunkat, s gondolkozzunk mértékletesebben. Ekkor is. Az értekezésnek sokkal több személyességet kell magával vonnia. S ennek majdnem mindig érvényesíthető receptje, hogy ne csak az eredményt, az eredményhez vivő utat is ábrázoljuk. Ami már maga után vonja az alakítás, a komponálás kényszerét. S inkább igénybe veszi nyelvi kifejezőkészségünket, mint a puszta közlés. Mert most arról van szó, hogy nem elég a tárgyat felmutatni. A tárgyi ember viszony is fontos. Hiszen a tudomány már nemcsak hasznossági kérdés, nemcsak alkalmazottság, az emberi létezés formája is. A két műveltség dilemmája itt oldható fel, kultúra és gyakorlati élet antinómiája így terem dialektikát. Így lesz a purána meg az appendix értékessé. A jelenlevő nagy Ész dicsérete helyett az emberi szellem megnyilatkozásává. Tanulmány: Püspöky István rajza.