Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
2 FEKETE GYULA: EGY KORT- TENGER Igény az igénytelenségben Rengeteg pénzem nincs. Nézem a kirakatokat, olvasom a hirdetéseket, s elgondolom, mi mindenre nincs pénzem. Félmillió forintos kertes villa, 63 ezer forintos hálószobabútor, 8 ezer forintos karóra, 80 ezer forintos csónakmotor, 700 forintos kisipari cipő, 25 forintos cigaretta. Az igazat megvallva, a trafikok szapora, újkeletű szentképeire sem jut pénzem, és mélyen leszállított árú szobai szökőkútra, autópasztára, tánclemezre, elektromos fogkefére, hegyes orrú cipőre, tavalyi zsebnaptárra sem futja. Soha nem okozott nekem gondot, hogy ennyi rengeteg pénzem nincs, hiszen elképzelni sem tudnék magamnak annyi pénzt, hogy ilyesmikre jusson. Miért irigyelném hát azokat, akik effélékre költik a pénzüket? Sőt örülök, hogy vannak ilyenek , végtére a pénzük így kerül be a gazdasági élet vérkeringésébe. S még csak szaga sincs. Kiviláglik ebből, hogy nem panaszkodni akarok. Nincs rá okom: lépést tartok én a rohanó civilizációval, ha nem is az élcsoportban. A milliomodik előfizető táján televíziót is vásároltam, és azt tervezem, hogy a milliomodik táján autót is vásárolok majd (bár, ha ilyen ütemben szigorítják a vizsgáztatást, meglehet, akkorra doktorátus kell minálunk az autóvezetéshez). Jól érzem magam a nagy átlag mezőnyében, és igazán nyugton maradnék, ha békén hagynának. De lépten-nyomon a szememre vetik, milyen igénytelen vagyok. Azokat a hirdetéseket már végig sem olvasom, amelyek „igényesnek” címszóval kínálgatnak valami alig használt exkluzív holmit, vámkezelt külföldi portékát: biztos lehetek benne, hogy vagy a portéka nem engem illet, vagy az árszabása. De mostanában sajtó útján és félhivatalos nyilatkozatokban is egyre-másra megpirongatnak, kiváltképp vendéglátóiparunk és kereskedelmünk illusztris képviselői, és ha a gyakran visszatérő mondatot hallom: „Hja, kérem, ma már igényesek az emberek!” — tudom, hogy illenék kételkednem most már emberi mivoltomban is. Sok tekintetben bizony igénytelennek minősülök a kereskedelmi és vendéglátóipari igényesség normái szerint. S ezt a minősítést még csakcsak elviselném, ha nem vonna maga után büntető szankciókat, holmi jogosnak éreztetett közönyt, nemtörődömséget a magamszerű igénytelenek igényei iránt. Olykor pénzbüntetést is von maga után. Viszont prémiumot kapnak az igényesnek minősülők. Néhány hónappal ezelőtt például a vendéglátóiparban még így oszlott meg az állami támogatás: száz forint értékű főtt étel fogyasztása után az osztályon felüli vagy az első osztályú étteremben a vendég 45 forint árkiegészítést kap, a másodosztályú étteremben már csak negyvenet, a harmadosztályúban harmincat, a negyedosztályúban pedig már csak 12 forintot. S ha netán nem étteremben kosztol, hát fizeti az árkiegészítéseket — a társadalmi, közös kasszából. Azóta, noha az árkiegészítés maradt, az igényességnek ez a különös jutalmazási rendszere megbukott; röviden szólva: az új mechanizmus buktatta meg. Váljék becsületére. De vendéglátóipari üzemek, kereskedelmi vállalatok, szállodák, bútorgyárak, közlekedés s egyebek máig sem szűntek meg neheztelni a milliomodik vendégre, a milliomodik utasra, a milliomodik vásárlóra; vettem már észre, hogy mostanság az olcsóbb — s nem a drágább — holmi a hiánycikk. Bele kell törődnöm, hogy elmaradtam az igényesség újkeletű normáitól. Ez is azok közé a rangok közé tartozik, amelyekről könnyű szívvel lemondok, élethossziglani időre. Noha jól tudom, mi minden változott azóta, hogy Illyés Gyula megírta A Kacsalábon forgó Vár című versét, és a harmincas évek nyári vendéglőjében azt számítgatta: „Egy heti napszám egy vacsora itt.” Változott a vendéglők — vagy akár a nonstop bárok, az éjjeli mulatók, — törzsközönsége, változott persze a napszám — a napi átlagkereset, a munkaegység —, a mélységeitől a csúcsaiig átalakult az egész társadalom, s a mai kacsalábon forgó várak már nem tündökölnek elérhetetlen magasságban a nép fölött. S akiket a költő harmincegynéhány évvel ezelőtt hiába keresett a mulatozó társaságban —juhászt, kanászt, aratót, göröncsért, bányászt, péklegényt —, meglehet, ma őket is ott találná néhanap. Amint éppen kivágják az asztalra a cechet: egyheti átlagkereset egy vacsoráért. Váljék egészségükre — mondanám valamelyes elégtétellel, ha ezt az uraktól levetett történelmi mozdulatot nem is becézném igényességnek, mint a vendéglátóipar. S ha már a harmincas éveknél, a vendéglátóiparnál s az igényességnél tartunk, még valamit. Korabeli lapból idézem: „Budapest igen szeret újságokat olvasni. A békebeli híres kávéházi élet egyik magyarázata is ebben rejlik, és itt találjuk ki nyitját annak is, hogy a budapesti ember csak igen nehezen mond le kedvenc kávéházáról, és ha lemond , akkor már nagy baj van. A vékonypénzű közönség azért megy ma is a kaffába, hogy elolvassa az összes lapokat, lapozgassa a külföldi magazinokat és vicclapokat. Mennél több lap van egy kávéházban, annál nagyobb a közönsége. A pesti számon tartja, hol olvashatja a Nyugatot, hova jár a Stúdió, hol vannak meg az angol lapok, és hol kapja meg Magyarország összes hírlapjait...” Ez a riport különben nem valami híres kávéházról íródott, hanem a Ferenc körúti Pápa-féle aprócska tejivóról, ahol is több, mint háromszáz magyar és külföldi újság, folyóirat várta a vendégeket. A ma használatos mércék szerint: igénytelen vendégeket, hiszen, amint egy másik riportban olvashatjuk ugyanerről az „irodalmi tejivóról”: .......itt, a periféria szélén a pohár tej vagy a filléres kávé mellett a News Chronicle vagy a Candide vándorol kézből kézbe”. Nem számolhattam meg, Budapest két maradék, címzetes kávéházában hány lap és folyóirat várja ma a vendégeket, mert nincs mit számoljak. Azok a hajdani, olvasgatásra termett kávéházak nyomtalanul kivesztek már, mint ahogy kiveszőben a házi koszt ízű olcsó vacsorákra, kvaterkázásra termett kiskocsmák is. Lehet, csakugyan azért vesznek ki ennyire Budapestről, nagyvárosokból, kisvárosokból, mert: „Hja, kérem, igényesek ma már az emberek?” S elpártoltak a betűtől, a csendes társalgásoktól a tömény italokhoz, az éjjeli mulatókhoz, a sztriptízbárokhoz, a nonstop-bárokhoz, az osztályon felüli ceruzájú pincérekhez? Ilyen maradéktalanul s ilyen véglegesen elpártoltak? Törődni sem érdemes velünk, oly kevesen vagyunk már, akik a kapucíner meg a bőséges olvasnivaló, vagy a zónapörkölt meg a kisfröccs számláján minden első osztályú toldaléknál s zenedíjnál szívesebben fizetnénk — teszem azt 20 százalékos csenddíjat? Ha így volna igaz, hogy immár nemcsak a tízezredik, hanem a milliomodik vendégek is átpártoltak, akkor meg csakugyan nem értek valamit. Arról a bizonyos Pápa-féle tejivóról írja visszaemlékezésében egy hajdani törzsvendége: „...Meg kell még említenem azt, hogy a vendégeket akkor sem zaklatták, ha nem fogyasztottak semmit, mert a tulajdonos jól tudta, hogy éppen nincs pénzük. Aki kisebb hitelt kért, egy ebédet vagy egy kávét, minden további nélkül megkapta ... Ilyen volt a Pápa-féle irodalmi tejivó, ahol lehetett egy kis töpörtyűt vagy kávét ebédelni, de lehetett órákig fogyasztás nélkül is ülni, ha önérzetünk nem engedte meg, hogy hitelt vegyünk igénybe...” Mármost hogyan lehetséges az, hogy a Pápa házaspár nem mért vendégeinek több száz százalékos felárral konyakot, ellenben kávéval, tejjel, töpörtyűvel és háromszáznál több lappal, folyóirattal traktálta őket , és megélt belőlük. Fizette az adót is, nem kapott árkiegészítést az államtól sem a kávéhoz, sem a töpörtyűhöz — s megélt az igénytelen, bár meglehetősen szapora vendégseregből. Én ezt a rejtvényt — bevallom — nem tudom megfejteni. Magyarázatot persze találnék az újabb fejleményekre adópolitikában, pénzügyi politikában, a „kis forgalom, nagy haszon” antiszociális elvének erőszakolásában, de a lényeget magát sehogyan sem tudom megfejteni: miért volna érdeke a szocializmusnak, hogy a kultúrember igényeit ezenmód „nevelje át” s fordítsa visszájára? Az olvasgatásról, csendes társalgásról a mindennapos zajos-italos szórakozásokhoz, az olcsó és ártalmatlan innivalókról a mindennapos drága és ártalmas innivalókhoz szoktatva a nagyközönséget, ha másként nem megy, „issza, nem issza, nem kap mást” alapon? Ezúton kérem vendéglátóipari és pénzügyi szakembereink segítségét a megfejtéshez. A költészet állapota t úlságosan sok a vers, de ezzel nem a publicitást és a könyvkiadást panaszoljuk. Inkább azt hánynánk szemére sajtónak, könyvkiadásnak, hogy nem adja közre mindazt, ami a kiadás színvonalán van. Ez a színvonal természetesen relatív. Ahogy az iskolában osztják a kalkulusokat, miknek értéke a kiosztott jelesekhez képest reális, ugyanúgy az irodalomban is a minőség diktálja a színvonalat. Ha a kritika eminensnek minősít közepes értéket, akkor el kell fogadnia az osztályozhatatlant is osztályozandónak. Ha a középszert minőségnek kiáltottuk ki, akkor nehezebb a buktatás, akkor az alsó határ is alább száll. Nem azért sok a vers, mert sokan írnak és sokat kiadnak, de azért, mert se a szerzőnek, se a minősítőnek nincs igényes mértéke. Jóval kevesebben merészkedtek volna a fórumra, s merészkednének manapság is, ha ott szigor és megállító mérték riasztaná a versifikátort. Ám ha egyszer a pusztán iskolázott technika, az érzelmesség, a magát megtévesztő és mások gyengeségére aspiráló is hozsannát kaphat, bőven akadnak feltűnni vágyók. Mert nagy vonzása van még mindig a pályának. A nemesebb indulat itt véli kibontakozhatni a személyiségben feszengő közérdeket. Mert a költő nemcsak megmondhatja, kötelessége is kimondani az igazságot. Az önzőnek meg a hír és feltűnés csábos varázsa is elegendő. Bár a nemes indulat se teszi a költőt. Még a tehetség sem elegendő. Látunk újabban a fiatalok között jó képességeket, akiknek fogalmuk sincs a korról, maguk állapotát sem látják tisztán, s aligha tudják, milyen a vers, mely most kívántatik. Ha a költészet életforma, a költőnek feltűnő ismérvei vannak. A költészet olyan életforma, mely nem megélhetési forma. A fiatal ember, aki túlzottan ambicionálja az írást mint megélhetést, nekünk gyanús. Mert vagy fogalma nincs róla, mibe keveredett, vagy pedig a könnyebb végit akarja fogni a dolognak. Bár téved, aki azért nem akar megélni az irodalomból vagy éppen a poézisből, mivel így véli őrizni szuverenitását. A szuverenitás más minőség, másik dimenzióban eleven kérdés. Szociális régióban szuverén individuumról, személyes autonómiáról beszélni egyenesen avítt. Ha valakinek, épp a költőnek kell átélnie és kifejeznie a mai ember sajátos függését, autonómiájának hiányát. Csak két lehetősége van, aki magát szociális régióban definiálja, ha poéta. Jobbik esetben teljesen összhangban van a szociális szférával, mint a legtöbb fiatal nálunk, s akkor miért beszéljen a levegőről, mely nélkül egyáltalán nem volna. Ha pedig nem azonos vele, akkor nem is ismeri valójában, akkor nem autentikus. Mennyi közéletesdit játszót láttunk mi már, akinek fogalma se volt a közéletről. Épp ezeknek mesterkedése volt, mely mértéket rombolt, s rontotta hallásunkat. Mert igazi poézis csak ott ered, ahol a valóság birtokában van a költőnek. Nem nagybirtok ez! Leginkább az a terrénum, mely a gyerekkor világa, ha külsőségei szerint jelezzük, az első hely, a HELY, ahogy egy fiatal poéta kifejezi. A valóságot birtokolni annyit tesz, mint ismerni. Ismerni, viszont csak zavartalanul lehet. Ahol nem kell félni. Ahol minden hajlatot, szittyóst, bokrost ismerünk. Ilyen hely nélkül, félelem nélküli állapot híján nincs poézis. Az otthonosság élménye az őszinteség nélkülözhetetlen feltétele. Az őszinteség pedig mindennek, ami költészet, elengedhetetlen a sajátsága. Az a kérdés, hol és mennyire vagyunk otthon. Egy országban, egy társadalomban, de mindez már absztraktum. Realizálni, konkretizálni kell. Otthon vagyunk a gyerekkorban, vagy annak hiányában, mint szegény József Attila. Ilyen értelemben életforma a költészet! Az otthonosságban és az őszinteségben. Itt a szuverenitás értelme is. Ebben a régióban állíthatja a költő még a személyiség autonómiáját. Itt a káosz még kozmosszá rendezhető. Ez a vonatkozási rendszer, melyhez képest minden felsorolható és megmérhető. Olvasom azon frissen a Szépirodalmi Kiadó antológiáját, ezt a negatív antológiát, mivel egyáltalán nem úgy készült, mint közös vállalkozása egy nemzedéknek. Mégis mennyi közöset találok benne. A java — a legfiatalabbak — mind egyet énekel. A mítoszba fogott idő után most a hely kultusza következik! A végtelen humanizálása után most a tér lakható részének definiálása. Feltűnő, ahogy ezek a fiatalok mennyire félik és nem szeretik az időt: az érkezés, az indulás, s közötte holt idő. Múlandóság pecsétje mindenen. — írja Takács Zsuzsa, a Költők egymás közt egyik legjobb tehetsége. „Hány helyen ott-nem-léted / fekete szobra?/ Holt tárgyaid se/ emléknyi asztalon?” Ezeknek az új poétáknak más a valóságérzékük, mint a régieknek. Itt a lehetőség, a meg nem valósult is olyan realitás, mint a véges időben történő folyamatosság. „De ami egyedül fontos, csak ott látható, ahol a ház, a délelőtt, a lényegtelen cselekvések pillanatfelvételének fehér szegélye összeér. A szavak közötti szünetben, a verssorok között, az üres papíron.” De hasonlóképpen beszél Oravecz Imre is, a könyv másik nagy ígérete: „Én — a kamasz — akkor még nem tudtam, legfeljebb ösztöneim súgtak valamit, hogy Szajla esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja lesz életemnek, ahol álmomban is kiismerhetem magamat. Nem a — magyar irodalomban — már szinte kötelező sorsértésről beszélek, nem a városba szakadt fiú kívánkozik bennem Szajlára vissza. Számomra ez a falu az első hely, a HELY.” Mert nála is, mint Takács Zsuzsánál, az időt kell leginkább félni: „A homályban az ember egy percet elidőz.” Az idő, életünk szokott és elviselhetetlen közege, benne és általa minden vereségeinkre emlékeztet. „A hely, amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben szükségünk lehet.” Így változik az élmény. Meg kell különböztetnünk a lényegesre vonatkozó élményvilágot a mindennapi élmények körétől. A személyiség alapjaira és a lényegesre vonatkozó élmény ismételhető, emlékezetes, tehát térbeliség, minden más élményünk az időben adódik. A poéta tehát nem lehet közvetlen. Ne higgyük róla, hogy versbe tud venni mindent. Hamis költő, akinek kezén minden poézissá változik. Ugyancsak a Kertek egymás közt-ben olvasom a látszatra poéta Tölgyessyt, akinek szájáról édes beszéd patakzik. De hamar gyanakszunk. A Gyönyörű vétkeim Nagy László utánzása, „vasvirágok mögé állok” — Buda Ferencet olvasta Tölgyessy, a Vízkereszt Juhász dallamára íródott, s mindez nem egyszerűen a fiatal poéta utánzó szabadsága, nem bocsánatos bűn, parádézás, öntetszelgés, felületesség, szerepjátszás: „most végre megtudjátok ki vagyok / tapsolni fogtok én meg táncolok”. Nem tapsolunk! Mert a költészet nem parádés hintó. Az aranycsinálás ily korláttalanságában csak az alkimisták reménykedhettek! Egy életrajz nem menthető át maradéktalanul a poétikusba. A költői mindig reláció. Bármi, de mindig valamihez képest! Áttétel nélkül nincs igazi vers már. Nincs élet, mely maradéktalanul poétikus volna! Nem a költő tehet róla, ha a kettősség és az áttételezés nélkülözhetetlen feltétele a lírai hitelnek. Ha a HELY és az idő között szakadék tátong. Ha életünk folyamata a gyermeki aranyidő távolodása. A poéta: őrző, vigyáz a strázsán. Volt egy időszelet, mikor a kritika a költő modernségét úgy mérte, hogyan tudja a civilizáció és a természettudomány változásait és szaporodásait szavak szerint bevonni a poétikus körébe. A szavakat, a terminológiát kértük számon a versen. Már emelkedettebb volt a tudós szerző — olykor maga is versíró —, midőn azon merengett, hogyan alakítja át az érzékelést a civilizáció, a tudományos fejlődés. Holott a költészetnek mindehhez semmi köze! Ha az igazi költő szemügyre veszi a civilizációt és a tudományos fejlődést, csak az juthat eszébe, mint a mi fiatalunknak: „egy ember követ pattintott.” Ami a poéta becsvágya, nem sokkal több történt. Egész civilizációnk és tudásunk alapja, közös alapja a költészettel. Itt még van egység, s a költő erre szeretne emlékeztetni. Mindannak a haladásnak, mely az emberiség útját jellemzi, olyan következménye is van azonban, melylyel a poétának is számolnia kell. A történteknek elmebeli vetülete, gondolkodásmód-változás konklúziója van. S megtörténik, amire aligha gondoltunk: mindenk közt a legkisebb, aki úgy ragaszkodik a gyermekidőhöz, hogy nélküle nem is tud élni, az emlékek nélkül, rendelkezik azokkal a felvevő antennákkal, oly rendkívüli érzékenységgel, mely a gondolkodás alig észlelhető, és rendkívül bonyolult változásait képes szerkezeti elvéül venni. Az anyagot úgy rendezi el, hogy a vers analóg azzal a világgal, amelyben élünk. Ez az értelme ma annak, mit úgy szoktunk kifejezni, de meglehetősen homályban hagyni, mert előttünk se világos, hogy ősi és modern szintézise. Olyan a poétai szellem természete, hogy megragad az elemiségben, az eredendőségben, a gyermeki naivitásban, s mindez az öntelt laicizmus előtt akár infantilisnak is látszhatik! — maga a poéta is szeret tudatlanságán ironizálni, jelentéktelenségén mosolyogni, mégis ez az állapot — az övé! — garanciája a roppant érzékenységnek: mintha először látná, úgy nézi, s úgy ismeri fel az újat. Ahogy Takács Zsuzsa mondja: „Szeretném azt hinni, hogy a lényegesről mindig tudunk majd újat mondani, hogy a megismerésben több áll előttünk, mint mögöttünk.” Mi pedig ezek után reménykedünk. Ha sok is a szöveg, ha nincs is pontos mérték, Pilinszkyvel együtt valljuk: „Minden új nemzedék tud valamit a világról, eleve tud valamit, ami az előző számára már reménytelen. Engem ez a tudás gyönyörködtet / keserít el / leginkább segít élni / talán / és meghalni / minden bizonnyal /.” Einstein igéire most ennyit tudunk a remény jegyében válaszolni itt. BATA IMRE Nagyanyám Mazsaroff Miklós linóleummetszete Az V. miskolci országos grafikai biennále anyagából VALÓSÁG ÉS IRODALOM