Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

2 FEKETE GYULA: EGY KORT- TENGER Igény az igénytelenségben R­engeteg pénzem nincs. Nézem a kirakatokat, olva­som a hirdetéseket, s elgon­dolom, mi mindenre nincs pénzem. Félmillió forintos kertes villa, 63 ezer forintos hálószobabútor, 8 ezer forin­tos karóra, 80 ezer forintos csónak­motor, 700 forintos kisipari cipő, 25 forintos cigaretta. Az igazat megvallva, a trafikok szapora, újkeletű szentképeire sem jut pénzem, és mélyen leszállított árú szobai szökőkútra, autópasztára, tánclemezre, elektromos fogkefére, hegyes orrú cipőre, tavalyi zsebnap­tárra sem futja. Soha nem okozott nekem gondot, hogy ennyi rengeteg pénzem nincs, hiszen elképzelni sem tudnék ma­gamnak annyi pénzt, hogy ilyesmik­re jusson. Miért irigyelném hát azo­kat, akik effélékre költik a pénzü­ket? Sőt örülök, hogy vannak ilye­nek , végtére a pénzük így kerül be a gazdasági élet vérkeringésébe. S még csak szaga sincs. Kiviláglik ebből, hogy nem panasz­kodni akarok. Nincs rá okom: lépést tartok én a rohanó civilizációval, ha nem is az élcsoportban. A milliomo­dik előfizető táján televíziót is vásá­roltam, és azt tervezem, hogy a mil­liomodik táján autót is vásárolok majd (bár, ha ilyen ütemben szigo­rítják a vizsgáztatást, meglehet, ak­korra doktorátus kell minálunk az au­tó­vezetéshez). Jól érzem magam a nagy átlag mezőnyében, és igazán nyugton ma­radnék, ha békén hagynának. De lépten-nyomon a szememre vetik, mi­lyen igénytelen vagyok. Azokat a hirdetéseket már végig sem olvasom, amelyek „igényesnek” címszóval kínálgatnak valami alig használt exkluzív holmit, vámkezelt külföldi portékát: biztos lehetek benne, hogy vagy a portéka nem en­gem illet, vagy az árszabása. De mos­tanában sajtó útján és félhivatalos nyilatkozatokban is egyre-másra megpirongatnak, kiváltképp vendég­látóiparunk és kereskedelmünk il­lusztris képviselői, és ha a gyakran visszatérő mondatot hallom: „Hja, kérem, ma már igényesek az embe­rek!” — tudom, hogy illenék kétel­kednem most már emberi mivoltom­ban is. Sok tekintetben bizony igénytelen­nek minősülök a kereskedelmi és vendéglátóipari igényesség normái szerint. S ezt a minősítést még csak­­csak elviselném, ha nem vonna ma­ga után büntető szankciókat, holmi jogosnak éreztetett közönyt, nemtö­rődömséget a magamszerű igényte­lenek igényei iránt. Olykor pénzbüntetést is von ma­ga után. Viszont prémiumot kapnak az igényesnek minősülők. Néhány hó­nappal ezelőtt például a vendéglátó­­iparban még így oszlott meg az álla­mi támogatás: száz forint értékű főtt étel fogyasztása után az osztályon felüli vagy az első osztályú étterem­ben a vendég 45 forint árkiegészítést kap, a másodosztályú étteremben már­ csak negyvenet, a harmadosz­tályúban harmincat, a negyedosztá­lyúban pedig már csak 12­ forintot. S ha netán nem étteremben kosztol, hát fizeti az árkiegészítéseket — a társadalmi, közös kasszából. Azóta, noha az árkiegészítés ma­radt, az igényességnek ez a különös jutalmazási rendszere megbukott; rö­viden szólva: az új mechanizmus buktatta meg. Váljék becsületére. De vendéglátóipari üzemek, kereskedel­mi vállalatok, szállodák, bútorgyá­rak, közlekedés s egyebek máig sem szűntek meg neheztelni a milliomo­dik vendégre, a milliomodik utasra, a milliomodik vásárlóra; vettem már észre, hogy mostanság az olcsóbb — s nem a drágább — holmi a hiány­cikk. Bele kell törődnöm, hogy elma­radtam az igényesség újkeletű nor­máitól. Ez is azok közé a rangok kö­zé tartozik, amelyekről könnyű szív­vel lemondok, élethossziglani időre. Noha jól tudom, mi minden válto­zott­ azóta, hogy Illyés Gyula megírta A Kacsalábon forgó Vár című ver­sét, és a harmincas évek nyári ven­déglőjében azt számítgatta: „Egy heti napszám egy vacsora itt.” Vál­tozott a vendéglők — vagy akár a nonstop bárok, az éjjeli mulatók, — törzsközönsége, változott persze a napszám — a napi átlagkereset, a munkaegység —, a mélységeitől a csúcsaiig átalakult az egész társada­lom, s a mai kacsalábon forgó várak már nem tündökölnek elérhetetlen magasságban a nép fölött. S akiket a költő harmincegynéhány évvel ez­előtt hiába keresett a mulatozó tár­saságban —juhászt, kanászt, aratót, göröncsért, bányászt, péklegényt —, meglehet, ma őket is ott találná né­­hanap. Amint éppen kivágják az asztalra a cechet: egyheti átlagkereset egy va­csoráért. Váljék egészségükre — mondanám valamelyes elégtétellel, ha ezt az uraktól levetett történelmi mozdula­tot nem is becézném igényességnek, mint a vendéglátóipar. S ha már a harmincas éveknél, a vendéglátóiparnál s az igényességnél tartunk, még valamit. Korabeli lapból idézem: „Budapest igen szeret újságokat olvasni. A békebeli híres kávéházi élet egyik magyarázata is ebben rej­lik, és itt találjuk ki nyitját annak is, hogy a budapesti ember csak igen nehezen mond le kedvenc kávéházá­ról, és ha lemond , akkor már nagy baj van. A vékonypénzű közönség azért megy ma is a kaffába, hogy el­olvassa az összes lapokat, lapozgas­sa a külföldi magazinokat és vicc­lapokat. Mennél több lap van egy kávéházban, annál nagyobb a közön­sége. A pesti számon tartja, hol ol­vashatja a­ Nyugatot, hova jár a Stú­dió, hol vannak meg az angol la­pok, és hol kapja meg Magyarország összes hírlapjait...” Ez a riport különben nem valami híres kávéházról íródott, hanem a Ferenc körúti Pápa-féle aprócska tej­ivóról, ahol is több, mint háromszáz magyar és külföldi újság, folyóirat várta a vendégeket. A ma használa­tos mércék szerint: igénytelen ven­dégeket, hiszen, amint egy másik ri­portban olvashatjuk ugyanerről az „irodalmi tejivóról”: .......itt, a peri­féria szélén a pohár tej vagy a fillé­res kávé mellett a News Chronicle vagy a Candide vándorol kézből kézbe”. Nem számolhattam meg, Budapest két maradék, címzetes kávéházában hány lap és folyóirat várja ma a ven­dégeket, mert nincs mit számoljak. Azok a hajdani, olvasgatásra termett kávéházak nyomtalanul kivesztek már, mint ahogy kiveszőben a házi koszt ízű olcsó vacsorákra, kvater­kázásra termett kiskocsmák is. Lehet, csakugyan azért vesznek ki ennyire Budapestről, nagyvárosokból, kisvárosokból, mert: „Hja, kérem, igényesek ma már az emberek?” S elpártoltak a betűtől, a csendes tár­salgásoktól a tömény italokhoz, az éj­jeli mulatókhoz, a sztriptíz­bárokhoz, a nonstop-bárokhoz, az osztályon felüli ceruzájú pincérekhez? Ilyen maradéktalanul s ilyen véglegesen elpártoltak? Törődni sem érdemes velünk, oly kevesen vagyunk már, akik a kapucíner meg a bőséges ol­vasnivaló, vagy a zónapörkölt meg a kisfröccs számláján minden első osztályú toldaléknál s zenedíjnál szí­vesebben fizetnénk — teszem azt 20 százalékos csend­díjat? Ha így volna igaz, hogy immár nemcsak a tízezredik, hanem a mil­liomodik vendégek is átpártoltak, akkor meg csakugyan nem értek valamit. Arról a bizonyos Pápa-féle tej­­ivóról írja visszaemlékezésében egy hajdani törzsvendége: „...Meg kell még említenem azt, hogy a vendé­geket akkor sem zaklatták, ha nem fogyasztottak semmit, mert a tulaj­donos jól tudta, hogy éppen nincs pénzük. Aki kisebb hitelt kért, egy ebédet vagy egy kávét, minden to­vábbi nélkül megkapta ... Ilyen volt a Pápa-féle irodalmi tejivó, ahol le­hetett egy kis töpörtyűt vagy kávét ebédelni, de lehetett órákig fogyasztás nélkül is ülni, ha önérzetünk nem engedte meg, hogy hitelt vegyünk igénybe...” Mármost hogyan lehetséges az, hogy a Pápa házaspár nem mért ven­dégeinek több száz százalékos felár­ral konyakot, ellenben kávéval, tej­jel, töpörtyűvel és háromszáznál több lappal, folyóirattal traktálta őket , és megélt belőlük. Fizette az adót is, nem kapott árkiegészítést az államtól sem a kávéhoz, sem a tö­­pörtyűhöz — s megélt az igénytelen, bár meglehetősen szapora vendégse­regből. Én ezt a rejtvényt — bevallom — nem tudom megfejteni. Magyaráza­tot persze találnék az újabb­ fejlemé­nyekre adópolitikában, pénzügyi po­litikában, a „kis forgalom, nagy ha­szon” antiszociális elvének erőszako­lásában, de a lényeget magát seho­gyan sem tudom megfejteni: miért volna érdeke a szocializmusnak, hogy a kultúrember igényeit ezenmód „nevelje át” s fordítsa visszájára? Az olvasgatásról, csendes társalgásról a mindennapos zajos-italos szórako­zásokhoz, az olcsó és ártalmatlan in­nivalókról a mindennapos drága és ártalmas innivalókhoz szoktatva a nagyközönséget, ha másként nem megy, „issza, nem issza, nem kap mást” alapon? Ezúton kérem vendéglátóipari és pénzügyi szakembereink segítségét a megfejtéshez.­­ A költészet állapota t­­­ úlságosan sok a vers, de ezzel nem a publicitást és a könyvkiadást panaszoljuk. Inkább azt hány­nánk szemére sajtónak, könyvkiadásnak, hogy nem adja közre mindazt, ami a kiadás színvonalán van. Ez a színvonal természetesen relatív. Ahogy az iskolában osztják a kalkulusokat, miknek értéke a ki­osztott jelesekhez képest reális, ugyanúgy az iroda­lomban is a minőség diktálja a színvonalat. Ha a kri­tika eminensnek minősít közepes értéket, akkor el kell fogadnia az osztályozhatatlant is osztályozandónak. Ha a középszert minőségnek kiáltottuk ki, akkor nehezebb a buktatás, akkor az alsó határ is alább száll. Nem azért sok a vers, mert sokan írnak és sokat ki­adnak, de azért, mert se a szerzőnek, se a minősítőnek nincs igényes mértéke. Jóval kevesebben merészkedtek volna a fórumra, s merészkednének manapság is, ha ott szigor és megállító mérték riasztaná a versifikátort. Ám ha egyszer a pusztán iskolázott technika, az érzel­­messég, a magát megtévesztő és mások gyengeségére aspiráló is hozsannát kaphat, bőven akadnak feltűnni vágyók. Mert nagy vonzása van még mindig a pályának. A nemesebb indulat itt véli kibontakozhatni a személyi­ségben feszengő közérdeket. Mert a költő nemcsak megmondhatja, kötelessége is kimondani az igazságot. Az önzőnek meg a hír és feltűnés csábos varázsa is elegendő. Bár a nemes indulat se teszi a költőt. Még a tehetség sem elegendő. Látunk újabban a fiatalok kö­zött jó képességeket, akiknek fogalmuk sincs a korról, maguk állapotát sem látják tisztán, s aligha tudják, milyen a vers, mely most kívántatik. Ha a költészet életforma, a költőnek feltűnő ismér­vei vannak. A költészet olyan életforma, mely nem megélhetési forma. A fiatal ember, aki túlzottan am­bicionálja az írást mint megélhetést, nekünk gyanús. Mert vagy fogalma nincs róla, mibe keveredett, vagy pedig a könnyebb végit akarja fogni a dolognak. Bár téved, aki azért nem akar megélni az irodalom­ból vagy éppen a poézisből, mivel így véli őrizni szu­verenitását. A szuverenitás más minőség, másik di­menzióban eleven kérdés. Szociális régióban szuverén individuumról, személyes autonómiáról beszélni egyene­sen avítt. Ha valakinek, épp a költőnek kell átélnie és kifejeznie a mai ember sajátos függését, autonómiájá­nak hiányát. Csak két lehetősége van, aki magát szociális régióban definiálja, ha poéta. Jobbik esetben teljesen összhang­ban van a szociális szférával, mint a legtöbb fiatal nálunk, s akkor miért beszéljen a levegőről, mely nél­kül egyáltalán nem volna. Ha pedig nem azonos vele, akkor nem is ismeri valójában, akkor nem autentikus. Mennyi közéletesdit játszót láttunk mi már, akinek fogalma se volt a közéletről. Épp ezeknek mesterkedé­se volt, mely mértéket rombolt, s rontotta hallásunkat. Mert igazi poézis csak ott ered, ahol a valóság bir­tokában van a költőnek. Nem nagybirtok ez! Legin­kább az a terrénum, mely a gyerekkor világa, ha kül­sőségei szerint jelezzük, az első hely, a HELY, ahogy egy fiatal poéta kifejezi. A valóságot birtokolni annyit tesz, mint ismerni. Ismerni, viszont csak zavartalanul lehet. Ahol nem kell félni. Ahol minden hajlatot, szit­­­tyóst, bokrost ismerünk. Ilyen hely nélkül, félelem nélküli állapot híján nincs poézis. Az otthonosság él­ménye az őszinteség nélkülözhetetlen feltétele. Az őszin­teség pedig mindennek, ami költészet, elengedhetetlen a sajátsága. Az a kérdés, hol és mennyire vagyunk ott­hon. Egy országban, egy társadalomban, de mindez már absztraktum. Realizálni, konkretizálni kell. Otthon vagyunk a gyerekkorban, vagy annak hiányában, mint szegény József Attila. Ilyen értelemben életforma a költészet! Az otthonos­ságban és az őszinteségben. Itt a szuverenitás értelme is. Ebben a régióban állíthatja a költő még a szemé­lyiség autonómiáját. Itt a káosz még kozmosszá ren­dezhető. Ez a vonatkozási rendszer, melyhez képest minden felsorolható és megmérhető. Olvasom azon frissen a Szépirodalmi Kiadó antoló­giáját, ezt a negatív antológiát, mivel egyáltalán nem úgy készült, mint közös vállalkozása egy nemzedéknek. Mégis mennyi közöset találok benne. A java — a leg­fiatalabbak — mind egyet énekel. A mítoszba fogott idő után most a hely kultusza következik! A végtelen humanizálása után most a tér lakható részének defi­niálása. Feltűnő, ahogy ezek a fiatalok mennyire félik és nem szeretik az időt: az érkezés, az indulás, s közötte holt idő. Múlandóság pecsétje mindenen. — írja Takács Zsuzsa, a Költők egymás közt egyik legjobb tehetsége. „Há­ny helyen ott-nem-léted / fekete szobra?/ Holt tárgyaid se/ emléknyi asztalon?” Ezek­nek az új poétáknak más a valóságérzékük, mint a ré­gieknek. Itt a lehetőség, a meg nem valósult is olyan realitás, mint a véges időben történő folyamatosság. „De ami egyedül fontos, csak ott látható, ahol a ház, a délelőtt, a lényegtelen cselekvések pillanatfelvételének fehér szegélye összeér. A szavak közötti szünetben, a verssorok között, az üres papíron.” De hasonlóképpen be­szél Oravecz Imre is, a könyv másik nagy ígérete: „Én — a kamasz — akkor még nem tudtam, legfeljebb ösztöneim súgtak valamit, hogy Szajla esztendők múl­tán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pont­ja lesz életemnek, ahol álmomban is kiismerhetem magamat. Nem a — magyar irodalomban — már szin­te kötelező sorsértésről beszélek, nem a városba sza­kadt fiú kívánkozik bennem Szajlára vissza. Számom­ra ez a falu az első hely, a HELY.” Mert nála is, mint Takács Zsuzsánál, az időt kell leginkább félni: „A ho­mályban az ember­­ egy percet elidőz.” Az idő, életünk szokott és elviselhetetlen közege, benne és általa min­den vereségeinkre emlékeztet. „A hely, amelyet halá­lunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben szükségünk lehet.” Így változik az élmény. Meg kell különböztetnünk a lényegesre vonatkozó élményvilágot a mindennapi él­mények körétől. A személyiség alapjaira és a lénye­gesre vonatkozó élmény ismételhető, emlékezetes, tehát térbeliség, minden más élményünk az időben adódik. A poéta tehát nem lehet közvetlen. Ne higgyük róla, hogy versbe tud venni mindent. Hamis költő, akinek kezén minden poézissá változik. Ugyancsak a Kertek egymás közt-ben olvasom a látszatra poéta Tölgy­es­­syt, akinek szájáról édes beszéd patakzik. De hamar gyanakszunk. A Gyönyörű vétkeim Nagy László után­zása, „vasvirágok­­ mögé állok” — Buda Ferencet ol­vasta Tölgyessy, a Vízkereszt Juhász dallamára íródott, s mindez nem egyszerűen a fiatal poéta utánzó sza­badsága, nem bocsánatos bűn, parádézás, öntetszelgés, felületesség, szerepjátszás: „most végre megtudjátok ki vagyok / tapsolni fogtok én meg táncolok”. Nem tapso­lunk! Mert a költészet nem parádés hintó. Az aranycsi­­nálás ily korláttalanságában csak az alkimisták remény­kedhettek! Egy életrajz nem menthető át maradéktala­nul a poétikusba. A költői mindig reláció. Bármi, de mindig valamihez képest! Áttétel nélkül nincs igazi vers már. Nincs élet, mely maradéktalanul poétikus volna! Nem a költő tehet róla, ha a kettősség és az áttéte­­lezés nélkülözhetetlen feltétele a lírai hitelnek. Ha a HELY és az idő között szakadék tátong. Ha életünk folyamata a gyermeki aranyidő távolodása. A poéta: őrző, vigyáz a strázsán. Volt egy időszelet, mikor a kritika a költő modern­ségét úgy mérte, hogyan tudja a civilizáció és a termé­szettudomány változásait és szaporodásait szavak sze­rint bevonni a poétikus körébe. A szavakat, a termi­nológiát kértük számon a versen. Már emelkedettebb volt a tudós szerző — olykor maga is versíró —, midőn azon merengett, hogyan alakítja át az érzékelést a civi­lizáció, a tudományos fejlődés. Holott a költészetnek mindehhez semmi köze! Ha az igazi költő szemügyre veszi a civilizációt és a tudományos fejlődést, csak az juthat eszébe, mint a mi fiatalunknak: „egy ember követ pattintott.” Ami a poéta becsvágya, nem sokkal több történt. Egész civilizációnk és tudásunk alapja, közös alapja a költészettel. Itt még van egység, s a költő erre szeretne emlékeztetni. Mindannak a haladásnak, mely az emberiség útját jellemzi, olyan következménye is van azonban, mely­­lyel a poétának is számolnia kell. A történteknek el­mebeli vetülete, gondolkodásmód-változás konklúziója van. S megtörténik, amire aligha gondoltunk: mindenk közt a legkisebb, aki úgy ragaszkodik a gyermekidő­höz, hogy nélküle nem is tud élni, az emlékek nélkül, rendelkezik azokkal a felvevő antennákkal, oly rend­kívüli érzékenységgel, mely a gondolkodás alig észlel­hető, és rendkívül bonyolult változásait képes szerke­zeti elvéül venni. Az anyagot úgy rendezi el, hogy a vers analóg azzal a világgal, amelyben élünk. Ez az értelme ma annak, mit úgy szoktunk kifejezni, de meg­lehetősen homályban hagyni, mert előttünk se világos, hogy ősi és modern szintézise. Olyan a poétai szellem természete, hogy megragad az elemiségben, az eredendőségben, a gyermeki naivitás­ban, s mindez az öntelt laicizmus előtt akár infantilis­nak is látszhatik! — maga a poéta is szeret tudatlan­ságán ironizálni, jelentéktelenségén mosolyogni, mégis ez az állapot — az övé! — garanciája a roppant érzé­kenységnek: mintha először látná, úgy nézi, s úgy is­meri fel az újat. Ahogy Takács Zsuzsa mondja: „Szeretném azt hinni, hogy a lényegesről mindig tu­dunk majd újat mondani, hogy a megismerésben több áll előttünk, mint mögöttünk.” Mi pedig ezek után reménykedünk. Ha sok is a szö­veg, ha nincs is pontos mérték, Pilinszkyvel együtt valljuk: „Minden új nemzedék tud valamit a világról, eleve tud valamit, ami az előző számára már remény­telen. Engem ez a tudás gyönyörködtet / keserít el / leginkább­ segít élni / talán / és meghalni / minden bizonnyal /.” Einstein igéire most ennyit tudunk a remény jegyé­ben válaszolni itt. BATA IMRE Nagyanyám Mazsaroff Miklós linóleummetszete Az V. miskolci országos grafikai biennále anyagából VALÓS­ÁG ÉS IRODALOM

Next