Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

a Reggellel kezdem a napot. A sarkon pálinka­szagtól rezzenve össze, szélfújástól egy vasbódé mellett. Előttem egy pincelakásból kijövő ember az­zal a szemével néz rá a világra, amelyikkel a kutyára szokott. Ténfergők és lábukat iramodtatok közt tébo­­lábolok. Lökdöstetve magam a környékről erre vetődő mindenféle lelkekkel, agyondolgozott életűekkel és szemüket meresztgetőkkel, az ál­mosságtól mintha a túlvilágból néznének. Nekisodornak a falnak a buszvégállomásnál széjjeleresztett, ruhájukkal összegyűrődött be­járók, bátyus piacozók (hápognak a kacsák a kosárban), a forgalomban vergődők. Köztük egy mankós ember sántikál, annyira megy, mintha a mankó magától menne, rászólt volna és a mankó magától menne. A piaci oldalon levő, három emelet magas­ságú tűzfalon, vastag krétával írt szöveg. Olyan, mint amilyet a WC költői írnak. Ez a háttér.­­ A téren viszonylag csendesebb zug — me­szeskocsival. Először a ponyva rándul meg, aztán megje­lenik két bakancsos láb. Tapogatóznak, mint a csigaszarv. — No, felébredtem — mondja az ember, s megrázza magát, mint a kutya. A csirkésládák körül is motoszkál valaki. Söpri magáról lefelé a szalmát, ruhájába ra­gadt töreket. Toporog maga körül. Most kelhe­tett fel a csirkék mellől, s szétnéz, mintha a szerencséjét lesné: a tegnapinál hátha jobb piaca lesz a „portékájának”. Valamelyik ládában kakas kezd el kukoré­kolni. Szólaltatja magát. Nem tudja abba­hagyni. Rám néz a meszesember: — Úgy alszom én, mint nyúl a bokorban. Egyszer valaki meg akarta lovasítani az egyi­ket — a lovakra mutat —, jól van, gondoltam, csak csináljad. Így én. Mert észrevettem. Fog­tam az ostornyelet, mikor aztán bogozta a kö­telet, oda neki a nyaka közé! Közben odamegy a kúthoz, meglögyböli ar­cát. Mikor kilép a pocsolyából, kiugraszt a vízből egy békát. Jön vissza. — Itt szoktam megállapodni — szól —, még­sem kell annyira tartani. Ez mégiscsak a város közepe, mégha úgy is néz ki, mintha a cigány­sor lenne. Megfordul. — Még varjú is van — mondja. Ott sétál a törmelékrakások között, mintha domboldalak közt sétálna. — Mind a két lábára béna az asszony. A vas­korlát mellett fakerekű kocsin, kezében két fadarabbal lökdösi magát. Naponta látni a környéken. — Hogy nem tud meghalni az ilyen! — mondja mellettem valaki. Autók tülkölésében évnekél át az úton. A járda előtt valahogy felborul. Vergődik a porban, mint a csupasz giliszta.­­ — Nagy herbek voltak itt. Valamikor­ Kör­­nyes­ körül csak talponállókat látott az ember. Olyan népség bennük, hogy a kő bebújt előlük a földbe. Nem nézem valami csodás embernek. Árnyékban áll, arca tüskéi mögé behúzódva, mintha szúrós bozótba húzódott volna. Azt mondja, hogy alkalmi munkából él. — Többet keresek, mint maga! így ősszel, széntróger —, így mondja. — Az annak a módja, hogy ki kell menni a telepre, s felülni az első teherautóra. — A mázsálásnál jó is, ha van valaki a szén tetején — vetem közbe. — Az is a súlyt nyomja, így igaz. Három­négy forintért meg behordom mázsáját az ut­cáról. Három óra alatt százas kerül a zsebbe. Annyi se kell neki, ha furikot is tudok vala­honnan előkeríteni. Sokat porontyozott az asszony, mondja szó szerint. Én már alig férek el a házba. Ott lakik az anyós, após. A szoba tele gyerekkel. Hem­zsegnek, mint a hangya. Mondtam is, fölszoru­lok én innen a padlásra, a galambokhoz. Mert csak ott van hely. Nevet. — Beállok néha rendes munkára, de mi pénz van ott? Otthagytam egyszer a gyárat, hogy máshol majd jobb lesz. Jobb lett? — Amíg bírja az ember. Nekieresztem ma­gam a dolognak, mikor végzek vele, iszok rá egyet, mert ez azzal jár. Később azt kérdezi: — Ismeri Furulyás Jancsit? Életemben nem láttam! — Egy időben vele dolgoztam. Nem az a neve, csakhogy nagyon tudja fújni, rajta ma­radt. A bátyjából, azt mondják, lett valami. Autóval hordozzák. Őt meg később mindig a kocsmákban láttam. Megfurulyáztattam pár­szor. Érdeklik az ilyenek, azt mondja. Ha az asszonnyal összeakasztottuk a szarvat, mert nagy van neki, nem kellett mondani, hova legyek. Furulyázz Jancsi, fél pálinkáért fújta. Volt hozzá tudása, az biztos, mégse lett be­lőle semmi. Az iskola, ott volt a baj. Ahol most állunk, itt volt a nagylebuj. Csúnya hely volt. Az biztos. De láttam én köztünk még igazgatót is inni. Meg írót, mondták, hogy ahol van a’! Korán reggel, mikor bezárt már min­den, az meg nyitott. Csődült a nép. Arrébb megyünk. — Olyanokat tudnék mondani, hogy meg­állna az esze. Vár kicsit. — Nem kerül pénzbe —, s rám néz. Akit felhoz, öregember. — Emeletes háza volt. Tornyos, mint a templom. Egyszer leszorult a földszintre, ké­sőbb meg attól az egy sufnitól is megszabadí­tották a kölykei, ahol még meghúzódhatott. Úgy mesélgette, hogy egyszerűen nem eresz­tették be a kapun. Űz volt ez valamikor. Éle­tében még jóízűt nem dolgozhatott. Évekig láttam a talponállókban. Éjszaka. Nappal meg itt a környéken hajította le magát a földre. Vár egy ideig. — Mit mondjak még? Soroljam el mind a sok koszos embert? így mondaná biztosan. Nem maguktól lettek azok. Mutat valahova a kezével. — Ott van a Kövér Ilka. Cigánygyerekektől szüli a gyereket. Pedig jóravaló volt, azt mond­ják. Az ura tette tönkre. Most már jól kinéz. A túlsó sarkon áll. Szálldos fölötte egy dög­légy. — Maga most hova lesz? — kérdezem. — Szétnézek — mondja. — Oszlopot támasztok. Közel az öregemberhez. Az előtte levő fába akar kapaszkodni, hogy ültéből fölsegítse magát a földről. Gyámolta­­lankodik. Mintha fűszál felé kaparászó boga­rat látnék kínlódni. Előtte kis fakocsi. Pár darab vastag papír rajta, néhány újság, rátéve két kődarab, mert szétszóródna. Elkezdi tolni a kocsit. Mikor odaér a járda széléhez, oldalra billen. Körbenéz. Szégyelli magát. Fölpakolja a kis rakományt, s tolja tovább. Csöpp gödör az útjában. Pár kavics tud csak meghúzódni benne. Nem veszi észre. Szedheti megint a papírjait. Déltájban az utca másik oldalán látom. Me­gint csak a felborult kocsival kínlódik. Valaki a járókelők közül, siettében, nem ve­szi észre a lehajolt öreget, s csak előtte torpan meg. Aztán átlép rajta.­­ A mellékutcák hirtelen elkezdik önteni be­felé az embereket. Érezhetően nő a zsúfoltság. Ekkorra van vége a délelőtti műszaknak. A haza igyekvők boltot, kocsmát megtömnek magukkal a busz indulásáig. Megszállják a te­ret. Egy ember azt mondja, hogy az ő járata majd csak másfél óra múlva indul. Rostokol­hat addig. Két kenyér nála. Viszi haza. — Kihajítottuk a kemencét — mondja. Fáradtnak látom. Otthon még répát kell neki szedni, felásni a kertet, magyarázza. A gyereknek a háza is úgy van, hogy­ sehogyse. Épít neki. Hadd legyen! A nyáron fogtak bele. Tetejébe az asszony ku­koricát vállalt a tsz-től harmadába. — Nesze neked Józsi — mondja magára. — Mennyit utazik? •— Három-négy óra. — Ha mindent beleszámít. — Villamosozni is kell. Meg gyalogolni is. A kocsma előtt verekedés tör ki. Ló nyihog. Akkora tömeg szalad össze, hogy leáll a for­galom. A sofőrök az ablakon nyújtogatják kifelé a nyakukat. Szenzáció van! Rendőr sehol. Később a lacipecsenyés bódék körül ácsor­gók. Az egyiknek a gazdája épp akkor hozza a húst a hentestől. Megsüti, megpaprikázza az­tán fölcsapja az égbe az árát. Az új Wartburgja ott áll az úton. A bódék előtt vasasztalok, kikerekedve zöldre, pirosra. Alattuk szemét, odaaladzva papír, rágott csont. ‘ ' Egynapi hulladékból meglenne a környék kutyáinak a télirevaló — mondja valaki. Ketten esznek az egyik asztalnál. Nemsokára odasomfordál melléjük, egy ki tudja honnan szalajtott gyerek. Úgy dörgö­­lődzik ott, mint a macska. Aztán hirtelen moz­dulattal fölkapja előlük a kolbászt. — Szaladj fiam! — kiáltja utána, egy mezít­lábas asszony. Nyilván az anyja. Derültség a közel állók arcán. Odébb az egyik padon, mint­ szoknyás lány ül. Belátni neki. Többen is nézik az ácsorgók közül. Nevetnek rajta, de meg se moccan. Úgy látszik, tetszik neki.­­ Estefele megint jön a szél. A közeli étteremben húzza a cigánybanda, brummogtatnak, reszelnek. Jókedve van a világnak, mondom cinikusan magamban. Egy téglarakáson cigányok ülnek. Kártyáz­nak, esznek, szoptatnak. — Cserélik a bolhákat — hallom valakitől. A bolt előtt ivászat. Teherautó áll meg a közelben. Tízen-tizen­­öten ugrálnak le a platóról. Irány az önkiszol­gáló bolt. A csákányt, lapátot leteszik a falhoz. Gumicsizmában tolakodnak befelé a magas ajtón. — Útépítők volnánk — mondja a micisap­­kás ember. Egy nyelesre leöntik az üveg sört. A sofőr az ülésről kiabál, hogy reggel hatra legyen itt mindenki, mert ő nem vár. Azzal elhajt. — Még jó, hogy valahol megállhatunk — mondja valamelyikük. Aztán nekem fordul: — Mert nem mehet az ember sehova! Mocs­kosak vagyunk, mint a disznó. A lábam majd leszakad, de hol ülhetek le így? Menjek előbb haza átöltözni? Akkor már inkább ledöglök. Át vagyok fázva a sárga földig. Az utcaseprő ott kellemetlenkedik körülöt­tük. Menne már hazafelé. Úgy néz rájuk, mintha lapátra akarná sö­pörni őket. — A gyorsétterem tele öregekkel, kispénzű lel­kekkel. Előttük káposztás tészta, mákos tészta, túrós tészta. A pénztárnál öregasszony könyörög: — Húsz fillér hiányzik csak. A pénztáros kiabál, hogy akkor vigye visz­­sza! A következő blokkolásnál két forintot csal. Aztán nagy mérgesen visszaadja — tízfillére­sekben. Macska nyávog az egyik asztal mellett. Az ajtó előtt egy nő szólít meg. Adjak neki tüzet. Adok neki, aztán elsomfordálok. Az éjjeliőr azt mondja: — A múltkor szólt valaki, hogy menjek, mert lopnak. Hogy látott valakit lehúzódni a ládák közt. Gondoltam, megyek akkor, meg­nézem. Elhallgat, aztán rágyújt. Ül előttem a kofák bódéi közt. Kezében vastag bot. Nemrégen vagyok itt. Kevés a nyugdíj. Rá kellett szánni valamire magam. Nem jóra szántam. Szóval mentem aztán, meg hívtam azt az embert is, mutassa meg azt a lopást. . Mutatta is, ott kell neki lenni. Odamegyek, ha­sal a földön. Rászólok, keljen fel, mit akar itt, hogy gondolja? Feláll, mond valamit, meg nem is. Akkorra megjelent egy rendőr. Faggatja, kérdezgeti, aztán elengedi. Menjél csak Jóska szépen haza, mondta neki, nekem meg azt, hogy ismerik őkéimét a rendőrségen. Mindegy, csak eleresztette, én meg egész éjjel féltem, visszajön, ki tudja, mi lesz itt velem. Mond­tam másnap az üzletvezetőnek, hogy a bódéját majdnem baj érte. Kinevetett, hogy ő az én helyemben a világért se ment volna oda. Részeg ember tántorog elő valahonnan. A másik oldalon is látni egyet. Tíz lépéssel előtte, egy másikat. Fél óráig tart, míg kiérnek a fő­utcára. Haladnak! — gondolom magamban. A Kutya iszkol el a fal mellett. Aztán valaki befordul az egyik mellékutcá­ba, s akkor feljön a hold. Rendőrkocsi kerüli meg a teret. Mikor elfor­dul a trafikosbódénál, felvillanó reflektora egy kétágú fát világít meg, meg a templom mellett levő pocsolyánál két egymásnak hűtött szemeteskocsit. KÉPEK A TÉRRŐL SERFŐZŐ SIMON RIPORTJA Szentendrei emlék II. Debreczeni Zoltán linóleummetszete Az V. miskolci országos grafikai biennále anyagából ÁGH ISTVÁN Költözködő — Sinka István — Feltornyozott párnája rom, térdéig gyapjú, puliszőr, injekcióstűje szemétvödörben, feje fölött bál, öregekkel, elsiratta az orvos is, a távoli havasra kiáll háromkerekű vászonautója három szivárvány-asszony, legurult a hegy alá, hiába a mészárosok, kétfejű kínja rámköröz, az országos nagy Parciumban én sem kérek feloldozást, a juhnyáj szétgöndörödik, meglát örökségében, fejjel a kórók tövének, állát könnye kihegyezi, mindig bujdosik valaki, s hiába űzik, körözik. Lepkéi halhatatlanok, bőséges vadnyúllal a föld, és nem szállnak le sohasem, jóllakat lovast, gyalogos cselédet, nem múlik a diófaárnyék, itt nem változik semmi sem, hiába jön sötét tél, a rézművest már nem lehet szüntelenül itt füstölög kilakoltatni a holdból, a puszták állatainál, mennyből kiskoporsós költözködőket, koravén bojtár, apátion, síkról katonasír-túrást, csillagokba tekintgető, napvilágból szegények szenvedését.

Next