Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
IX. ÉVFOLYAM 7. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1970. JÚLIUS A tartalomból: Búcsú Fábry Zoltántól ■ Ágh István, Bihari Sándor, Buda Ferenc, Kalász László, Papp Lajos, Raffai Sarolta, Serfőző Simon, Takács Imre versei ■ Komáromy József tanulmánya Fazola Henrikről ■ Körmendy Zsuzsa és Leskó László elbeszélése Érettség érettségi... Mifflit öt gimnáziumában és tíz szak-ITNonUlb középiskolájában 1860 fiatalember állt az idén az érettségi, illetve a képesítő bizottság elé. A szakközépiskolákban végzettek fele akar továbbtanulni. Felvételre hozzávetőlegesen húsz százalékuk számíthat. A gimnáziumi érettségivel rendelkezőknek 65 százaléka adta be továbbtanulási kérelmét. Várhatóan 25 százalékuknak van esélye. Felsőoktatási intézményeinkben — csak nemrég adta ki az MTI a hivatalos közleményt — egyre kevesebb a munkás-paraszt származású tanuló. (A sokat emlegetett hátrányos helyzeten kívül ennek egyéb oka is van.) De menjünk sorjában, felelevenítve azokat a tapasztalatokat, melyeket az idei érettségi nyújtott. Dzsin: Mindenhová beengedtek érettségfuiustért hallgatni, de mindenhonnan elkéstem. Az iskolák kapujában szülők várakoznak. Az izguló, kezet tördelő szülők vagy szóval, vagy pusztán a jelenlétükkel megállítják az embert. — Hányadik cigaretta? — kérdezem az egyik 45 év körüli asszonyt. — Az isten tudja. Olyan vagyok már, mint az eszelős. Főzni, takarítani kellene otthon, de hát kinek van kedve. — Kérem — hajol hozzám egy apa —, engem hazaküldtek a munkahelyemről, mert látták, hogy nem bírok magammal. Ha hiszi, ha nem, a beleimre ment ez az érettségi. Erős, kicsattanó arcú asszony érkezik. Bányászfeleség. — Ancika? — kérdezik a többiek. — Nem mert eljönni az eredményhirdetésre. Azt mondja, biztosan elvágták. Két kérdésre nem tudott felelni. Körülfogják az asszonyt, itt mindenkinek minden fontos, itt mindenki „szakember”. — Mit kérdeztek? Hát hogy Luther hová szögezte ki azokat a pontokat. Az augsburgi templom kapujára, mondja valaki. — Dehogy, dehogy, Wittenbergben történt a dolog, különben mit tudom én. — Szóval nem jutott eszébe, de hát ez még nem olyan nagy dolog. Mi volt a másik kérdés? — Már pontosan nem tudom, de a felszabadulás utáni választásokról volt szó, aztán a gyereknek a szociáldemokrata pártról kellett volna beszélni. Az apja is szocdem volt. Otthon elkezdett sírni Anci, hogy: „ezekről az időkről soha nem beszélt nekem édesapám”. Igaz, nem is volt itthon jóformán az utolsó négy évben, kollégista. Hát most én megyek majd be az eredményhirdetésre. Ő meg itt vár az apjával egy bizonyos helyen. — Ne tessék izgulni — nyugtatgatja a mamát egy jól értesült szülő. — Nem buktattak el senkit. — Mint hétpecsétes titkot, úgy közli: tegnap este a férjem találkozott az osztályfőnökkel (na, hát nem is véletlenül), szóval ő mondta, hogy az osztályból mindenki átment. Persze, mi nem is a bukástól féltünk, mert a fiam mindig jó tanuló volt, de ha nem lesz jeles, fütyültek az egyetemnek. Tudják, hogy van, akit még 19 ponttal sem vesznek fel. Ő pedig műszakira akar menni... A Hlínfű ^ gyerekei lakik miatt a szülők laluul így izgulnak, egy mintaosztály növendékei. Mikor a terembe lépek, az ismert professzor-elnök éppen németül társalog egy szemüveges fiúcskával. Fesztelenül beszélgetnek, először azt hiszem, hogy a gyerek tán német anyanyelvű, s így akarják a helyzetét megkönnyíteni. De nem. A német szabadon választható tárgy ebben az iskolában. Az elnök negyedóra után udvariasan — mint ahogy a nemzetközi konferenciákon szokás — megköszöni a feleletet. A fiú pedig az elnök türelmét. A professzor egyébként matematikus. A híres speciális tagozatos osztályt jött felmérni. A gyerekek — egy megyében sem volt könynyű összeszedni egy osztályravalót — kitűnő adottságokkal rendelkeznek, s négy éven át heti tíz órában tanulták a speciális matematikát. Matematikai lapok feladványmegfejtői, versenyek győztesei bizonyítják itt most érettségüket. Hogy milyen lehet az oktatás színvonala, arra csak két példát: — Mit gondol — kérdezi a professzor —, a mértani középarányos fogalmára adott definíciója érvényes a konkrét számok körében is? — Nem, nem tudom — válaszolja a diák, minden zavar nélkül. Valószínűleg nem érvényes. De mindjárt megnézem a bizonyítást. — Azzal a táblához megy, s most ismét megkezdődik az egyetemi tanár és a jelölt között egy olyan disputa, melyből éppen úgy nem értek semmit, mint az előbbi német feleletből. A Nehézipari Műszaki Egyetem csaknem kétezer hallgatója közül az év végi szigorlatokon, kollokviumokon tizenegyen vizsgáztak jelesre matematikából. A tanszékvezető vendégül látta őket egy kávéra. Beszélgetés közben kiderült, hogy a tizenegyből — hatan a miskolci speciális osztályból kerültek az egyetemre... Megvárom a zárókonferenciát, az eredményhirdetést. Az osztály átlaga: 4,3. A professzor elégedett. Ilyen megjegyzéseket ragadok ki a jegyzőkönyvből: „A tanulók ítéletalkotásaikban önállóak, érettek, fejlett az irodalom- és a történelem-szemléletük. A humán és a reál tárgyak közötti felkészülésben nem mutatkozott aránytalanság” stb. Ami a magyar nyelvi és irodalmi tételeket illeti, két tételcsoport közül választhattak a jelöltek. A hivatalos minisztériumi tételek mellett a szaktanár összeállított egy átfogóbb, magasabb szintű kérdéscsoportot is. A gyerekek tetszés szerint választhattak. Huszonegyből 16-an a kísérleti tételek mellett döntöttek. Persze, életelemük a matematika. Senki nem megy humán pályára közülük. (Pedig ez az osztály hozta létre, szerkesztette, s írta a Jót, s jól című irodalmi lapot is.) Az egyetemek vadásznak rájuk. Mérnökök, matematikusok lesznek. De nem szakbarbárok! Zanny Egy fiatalember várakozik a fo-LuClfi lyosón. Alig látszik ki a süppedő fotelből. Neki most azonnal megírják az érettségi bizonyítványát. — Miért ilyen sürgős? — Talán nem is fogják most kérni, de ha nem lesz időm visszajönni... — Látom, hogy nehezére esik a beszéd. Bosszant ez a nyegleség. Két osztálytársa jön hosszú nyelű fekete esernyővel, jól szabott ruhában. — Este várunk a banketten — szólnak oda rezignált kollégájuknak. — Jó, jó — mondja az, s fáradt eleganciával nyújtja a kezét. A két fiú magyarázza nekem, hogy társukat különböző tanulmányi versenyeken való szerepléséért már háromszorosan vették fel automatice az Eötvösre. — Vagy négyszer váltottad meg a belépőt? — kérdezik. Lehet — közli az ifjú zseni, s elbocsát minket. Nyilván most is valami feladványon gondolkodik. A kitűnően sikerült érettségi felett a legcsekélyebb örömet sem érzi, az egész hercehurca csak megzavarta köreit... Mit érlel annak a sorsa... A munkáslakta kerület gimnáziuma előtt ugyancsak szülők. Ugyanaz az idegesség, ugyanaz az aggodalom. Az igazgató benn azt mondja: Ne várj csodákat, ez már az „E” osztály. ??? — Nézd, gimnáziumba mindenkit felveszünk. A sok párhuzamos osztály magyarázata? Itt tetőzik a demográfiai hullám. Az A, B, C osztály nálunk is nagyon jó. A többiek? Majd meglátod. Ahogy nézem a jelölteket, először ez jut eszembe: ezek a fiúk, lányok strammabbak, egészségesebbek, szebbek, mint az imént látott matematikusok. Azok is! Jobban izgulok értük, mint a mintagyerekekért. De kell is izgulni. Kettes, hármas év végi jegyek, s ennél rosszabb írásbeli dolgozatok. Nézem a névsort, s a szülők foglalkozását: darukezelő, kőműves, portás, szénégető, ács, lakatos. Értelmiségi csak néhány. A tanár minden készségét, sőt, humorát is összeszedi, hogy kicsiholja a helyes válaszokat. Biológiából éppen a bükkfáról mint haszonfáról beszélget az egyik tanulóval. A kislány már felsorolta a fa jellemző tulajdonságait, még egy-két példa kellene. A tanár szaval: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél?” Persze, kapanyél! (Néhol még a kérdve kifejtő módszerre is szükség van ...) Az íven feltüntették, hogy ki és hol akar továbbtanulni. Elég sokan akarnak. Egy fiú neve mellett zárójelben: műszaki egyetem. Az írásbeli dolgozata közepes. Aligha lesz jobb a felelete. De még ha jelest kapna itt, akkor sem versenyezhetne a másik iskolában látott matematikusokkal. A szülő felkereste az osztályfőnököt, hogy okvetlenül javasolja továbbtanulásra. A szülő úgy érzi... A szülővel nem lehet vitatkozni — mondja egy tanárnő. — Mi persze javasolunk is mindenkit. Legfeljebb a sorok között észreveheti az egyetem, hogy mi a helyzet. De az egyetem úgysem sokat törődik a mi javaslatunkkal. Meg aztán nem is veheti az ember a lelkére egy-egy gyerek sorsát. Volt már rá példa, hogy középiskolában valaki gyengén vitézkedett, s aztán a főiskolán vagy egyetemen kivágta a rezet. Későn élő nép vagyunk ... — Mondom, hogy én nem hiszek a csodákban. Ha pusztán beiratkozással nyerne valaki felvételt az egyetemre, elképzelhető, hogy szorgos munkával megállná ott a helyét a későbbiekben. De a felvételi vizsgáig (Folytatás a 2. oldalon.) ; INVSZeT Macedóniában IV. Kunt Ernő rajza ÁRA KÉT FORINT