Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-01 / 7. szám

IX. ÉVFOLYAM 7. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1970. JÚLIUS A tartalomból: Búcsú Fábry Zoltántól ■­­ Ágh István, Bihari Sándor, Buda Ferenc, Kalász László, Papp Lajos, Raffai Sarolta, Serfőző Simon, Takács Imre versei ■ Komáromy József tanulmánya Fazola Henrikről ■ Körmendy Zsuzsa és Leskó László elbeszélése Érettség érettségi... Mi­­fflit öt gimnáziumában és tíz szak-ITN­onUlb középiskolájában 1860 fiatal­ember állt az idén az érettségi, illetve a ké­pesítő bizottság elé. A szakközépiskolákban végzettek fele akar továbbtanulni. Felvételre hozzávetőlegesen húsz százalékuk számíthat. A gimnáziumi érettségivel rendelkezőknek 65 százaléka adta be továbbtanulási kérelmét. Várhatóan 25 százalékuknak van esélye. Fel­sőoktatási intézményeinkben — csak nemrég adta ki az MTI a hivatalos közleményt — egyre kevesebb a munkás-paraszt szárma­zású tanuló. (A sokat emlegetett hátrányos helyzeten kívül ennek egyéb oka is van.) De menjünk sorjában, felelevenítve azokat a tapasztalatokat, melyeket az idei érettségi nyújtott. Dzsi­n: Mindenhová beengedtek érettsé­gfuiust­ért hallgatni, de mindenhonnan elkéstem. Az iskolák kapujában szülők vára­koznak. Az izguló, kezet tördelő szülők vagy szóval, vagy pusztán a jelenlétükkel megál­lítják az embert. — Hányadik cigaretta? — kérdezem az egyik 45 év körüli asszonyt. — Az isten tud­ja. Olyan vagyok már, mint az eszelős. Főz­ni, takarítani kellene otthon, de hát kinek van kedve. — Kérem — hajol hozzám egy apa —, engem hazaküldtek a munkahelyem­ről, mert látták, hogy nem bírok magammal. Ha hiszi, ha nem, a beleimre ment ez az érettségi. Erős, kicsattanó arcú asszony érkezik. Bá­nyászfeleség. — Ancika? — kérdezik a töb­biek. — Nem mert eljönni az eredményhir­detésre. Azt mondja, biztosan elvágták. Két kérdésre nem tudott felelni. Körülfogják az asszonyt, itt mindenkinek minden fontos, itt mindenki „szakember”. — Mit kérdeztek? Hát hogy Luther hová szögezte ki azokat a pontokat. Az augsburgi templom kapujára, mondja valaki. — Dehogy, dehogy, Witten­­bergben történt a dolog, különben mit tu­dom én. — Szóval nem jutott eszébe, de hát ez még nem olyan nagy dolog. Mi volt a másik kérdés? — Már pontosan nem tu­dom, de a felszabadulás utáni választások­ról volt szó, aztán a gyereknek a szociálde­mokrata pártról kellett volna beszélni. Az apja is szocdem volt. Otthon elkezdett sírni Anci, hogy: „ezekről az időkről soha nem beszélt nekem édesapám”. Igaz, nem is volt itthon jóformán az utolsó négy évben, kol­légista. Hát most én megyek majd be az eredményhirdetésre. Ő meg itt vár az apjával egy bizonyos helyen. — Ne tessék izgulni — nyugtatgatja a ma­mát egy jól értesült szülő. — Nem buktattak el senkit. — Mint hétpecsétes titkot, úgy köz­li: tegnap este a férjem találkozott az osz­tályfőnökkel (na, hát nem is véletlenül), szó­val ő mondta, hogy az osztályból mindenki átment. Persze, mi nem is a bukástól fél­tünk, mert a fiam mindig jó tanuló volt, de ha nem lesz jeles, fütyültek az egyetem­nek. Tudják, hogy van, akit még 19 ponttal sem vesznek fel. Ő pedig műszakira akar menni... A Hl­ínfű ^ gyerekei l­akik­ miatt a szülők laluu­l­ így izgulnak, egy mintaosztály növendékei. Mikor a terembe lépek, az is­mert professzor-elnök éppen németül társa­log egy szemüveges fiúcskával. Fesztelenül beszélgetnek, először azt hiszem, hogy a gye­rek tán német anyanyelvű, s így akarják a helyzetét megkönnyíteni. De nem. A német szabadon választható tárgy ebben az iskolá­ban. Az elnök negyedóra után udvariasan — mint ahogy a nemzetközi konferenciákon szokás — megköszöni a feleletet. A fiú pedig az elnök türelmét. A professzor egyébként matematikus. A híres speciális tagozatos osztályt jött felmérni. A gyerekek — egy megyében sem volt köny­­nyű összeszedni egy osztályravalót — kitűnő adottságokkal rendelkeznek, s négy éven át heti tíz órában tanulták a speciális matema­tikát. Matematikai lapok feladványmegfejtői, versenyek győztesei bizonyítják itt most érettségüket. Hogy milyen lehet az oktatás színvonala, arra csak két példát: — Mit gon­dol — kérdezi a professzor —, a mértani középarányos fogalmára adott definíciója ér­vényes a konkrét számok körében is? — Nem, nem tudom — válaszolja a diák, min­den zavar nélkül. Valószínűleg nem érvé­nyes. De mindjárt megnézem a bizonyítást. — Azzal a táblához megy, s most ismét megkezdődik az egyetemi tanár és a jelölt között egy olyan disputa, melyből éppen úgy nem értek semmit, mint az előbbi né­met feleletből. A Nehézipari Műszaki Egyetem csaknem kétezer hallgatója közül az év végi szigorla­tokon, kollokviumokon tizenegyen vizsgáztak jelesre matematikából. A tanszékvezető ven­dégül látta őket egy kávéra. Beszélgetés köz­ben kiderült, hogy a tizenegyből — hatan a miskolci speciális osztályból kerültek az egyetemre... Megvárom a zárókonferenciát, az ered­ményhirdetést. Az osztály átlaga: 4,3. A pro­fesszor elégedett. Ilyen megjegyzéseket ra­gadok ki a jegyzőkönyvből: „A tanulók íté­letalkotásaikban önállóak, érettek, fejlett az irodalom- és a történelem-szemléletük. A hu­mán és a reál tárgyak közötti felkészülésben nem mutatkozott aránytalanság” stb. Ami a magyar nyelvi és irodalmi tételeket illeti, két tételcsoport közül választhattak a jelöltek. A hivatalos minisztériumi tételek mellett a szaktanár összeállított egy átfo­góbb, magasabb szintű kérdéscsoportot is. A gyerekek tetszés szerint választhattak. Hu­szonegyből 16-an a kísérleti tételek mellett döntöttek. Persze, életelemük a matematika. Senki nem megy humán pályára közülük. (Pedig ez az osztály hozta létre, szerkesztette, s írta a Jót, s jól című irodalmi lapot is.) Az egyetemek vadásznak rájuk. Mérnökök, ma­tematikusok lesznek. De nem szakbarbárok! Zanny Egy fiatalember várakozik a fo-LuClfi lyosón. Alig látszik ki a süppedő fotelből. Neki most azonnal megírják az érettségi bizonyítványát. — Miért ilyen sür­gős? — Talán nem is fogják most kérni, de ha nem lesz időm visszajönni... — Látom, hogy nehezére esik a beszéd. Bosszant ez a nyegleség. Két osztálytársa jön hosszú nyelű fekete esernyővel, jól szabott ruhában. — Este várunk a banketten — szólnak oda re­zignált kollégájuknak. — Jó, jó — mondja az, s fáradt eleganciával nyújtja a kezét. A két fiú magyarázza nekem, hogy társukat külön­böző tanulmányi versenyeken való szereplé­séért már háromszorosan vették fel auto­­matice az Eötvösre. — Vagy négyszer vál­tottad meg a belépőt? — kérdezik. Lehet — közli az ifjú zseni, s elbocsát minket. Nyil­ván most is valami feladványon gondolko­dik. A kitűnően sikerült érettségi felett a legcsekélyebb örömet sem érzi, az egész hercehurca csak megzavarta köreit... Mit érlel annak a sorsa... A munkáslakta kerület gimnáziuma előtt ugyancsak szülők. Ugyanaz az idegesség, ugyanaz az aggodalom. Az igazgató benn azt mondja: Ne várj csodákat, ez már az „E” osztály. ??? — Nézd, gimnáziumba mindenkit felve­szünk. A sok párhuzamos osztály magya­rázata? Itt tetőzik a demográfiai hullám. Az A, B, C osztály nálunk is nagyon jó. A töb­biek? Majd meglátod. Ahogy nézem a jelölteket, először ez jut eszembe: ezek a fiúk, lányok strammabbak, egészségesebbek, szebbek, mint az imént látott matematikusok. Azok is! Jobban iz­gulok értük, mint a mintagyerekekért. De kell is izgulni. Kettes, hármas év végi jegyek, s ennél rosszabb írásbeli dolgozatok. Né­zem a névsort, s a szülők foglalkozását: da­rukezelő, kőműves, portás, szénégető, ács, lakatos. Értelmiségi csak néhány. A tanár minden készségét, sőt, humorát is összeszedi, hogy kicsiholja a helyes vála­szokat. Biológiából éppen a bükkfáról mint haszonfáról beszélget az egyik tanulóval. A kislány már felsorolta a fa jellemző tulaj­donságait, még egy-két példa kellene. A ta­nár szaval: „Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél?” Persze, kapa­nyél! (Néhol még a kérdve kifejtő módszerre is szükség van ...) Az íven feltüntették, hogy ki és hol akar továbbtanulni. Elég sokan akarnak. Egy fiú neve mellett zárójelben: műszaki egyetem. Az írásbeli dolgozata közepes. Aligha lesz jobb a felelete. De még ha jelest kapna itt, akkor sem versenyezhetne a másik iskolá­ban látott matematikusokkal. A szülő fel­kereste az osztályfőnököt, hogy okvetlenül javasolja továbbtanulásra. A szülő úgy érzi... A szülővel nem lehet vitatkozni — mondja egy tanárnő. — Mi persze javasolunk is min­denkit. Legfeljebb a sorok között észreveheti az egyetem, hogy mi a helyzet. De az egye­tem úgysem sokat törődik a mi javaslatunk­kal. Meg aztán nem is veheti az ember a lelkére egy-egy gyerek sorsát. Volt már rá példa, hogy középiskolában valaki gyengén vitézkedett, s aztán a főiskolán vagy egye­temen kivágta a rezet. Későn élő nép va­gyunk ... — Mondom, hogy én nem hiszek a cso­dákban. Ha pusztán beiratkozással nyerne valaki felvételt az egyetemre, elképzelhető, hogy szorgos munkával megállná ott a he­lyét a későbbiekben. De a felvételi vizsgáig (Folytatás a 2. oldalon.)­ ­; INVSZeT Macedóniában IV. Kunt Ernő rajza ÁRA KÉT FORINT

Next