Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

EGYÜTT (Folytatás az 1. oldalról) A társadalom e természetes jelenléte a mű­vészetben, s a művészet ugyanily természet­­szerű, elkötelezett jelenléte a társadalomban, ■lelkiismereti felelőssége s részvétele a köz dolgaiban —• ez az alapja az egészséges, jó közérzetű ,irodalmi, művészeti élet kibontako­zásának, s feltétele jelentős alkotások születé­sének, rangos alkotói munkásságok kiteljese­désének. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1954. március 19—20-i ülésén ho­zott határozatában a közművelődés helyzeté­ről és fejlesztésének feladatairól a követke­zőket olvashatjuk: „A művészek, művészeti szövetségek, alkotóműhelyek és a művészeti alkotásokat terjesztő intézmények feladata megteremteni a társadalom különböző réte­geivel azt a kapcsolatot, amely közelebb hoz­za a művészetet a társadalomhoz és a társa­dalmat a művészethez.” Elvi programot ad számunkra ez a mondat, s egyben arra is késztet, hogy szembenézzünk eddig volt ön­magunkkal. Vajon egy türelmes és bölcs kultúrpolitika áramain evezve vagy épp sodortatva magun­kat nem ,lanyhult-e el túlságosan alkotói igé­nyességünk s közéleti érdeklődésünk, valóság­­ra-nyitottságunk? E langyos kényelmességben ama tartalmi-lényegi azonosulás és felelősség­­vállalás helyett, a világ- és emberformáló hi­vatás helyett nem értük-e be olykor bizonyos mindennapi igények kiszolgálásával, s nem fenyeget-e a kulturális fogyasztás olyan me­chanizmusának kialakulása bennünket, amely­ben a mű vagy produkció értékének egyedüli mércéje az eladhatóság, a kereskedelmi siker lesz? Ki tudja nyugodt lelkiismerettel szocia­lista kultúrpolitikánkkal összeegyezte­thetőnek vallani azokat a fércműveket, gyatrán megírt detektívregényeket, vámpír-históriákat, fan­tasztikus rémmeséket, amelyek különféle so­rozatokban százezres példányszámú kiadások­ban látnak évek óta napvilágot? Ki figyel rá, hogy míg különböző felcímekkel és kötésborí­tókkal újra és újra kiadják az angol, a fran­cia, a német, az amerikai irodalom klassziku­sait, közelmúlt s jelenlegi alkotóinak — nem­csak a legjelentősebbeknek — a műveit, ad­dig aránytalanul keveset kapunk orosz és szovjet klasszikusok s jelenkori írók, költők műveiből, nem is szólva a szocialista orszá­gok jelenkori irodalmának ismertetéséről. „Türelmünk” sajátos rózsája a képzőművé­szetben virágzó úgynevezett „képcsarnoki stí­lus” is; virágzása oly elemi erejű, hogy képes megkettőzni egynémely művész formavilágát annyira, mintha a képcsarnoki munkákat nem is az az alkotó készítené, mint azokat, ame­lyeket rangos kiállításokon, önálló tárlatain a neve alatt szerepeltet. Dehát a képcsarnoki munkák is az ő nevét viselik, az ő nevével adják el őket ,a művész rangjához szabott áron a „fogyasztóknak”. Elvszerű-e az ilyen kétar­cúság? Nem közönséges csalás inkább? Ám a jóhiszeműséget föltételezve is meg kell kér­dezzük: nem az a kényelmes, a művészetnek önmagát egy föltételezett közízléshez és tö­megigényekhez kisebbítő megalkuvása mun­kál-e ebben a kettősségben is? S szólnunk kell persze a másik útról is: a jelentől való elfordulás nosztalgikus,, múltba révedő vagy köldöknéző absztrakciók árán jö­vőre stilizált utópiákra bámuló magatartásai­ról. Nem különös-e, hogy irodalmunkban s művészetünkben ezeknek a nagy irodalmak­ban és művészetekben előző korszakokban már kiélt, végigpróbált magatartásai és stílu­sai az elmúlt másfél évtizedben valóságos „epi­­gon-reneszánszt” bontakoztattak ki. Nincs a zenében, a képzőművészetekben, az előadó­m­­ű­vészetekben, a filmművészetben s min­denekelőtt az irodalomban olyan nyugati elő­dök által már megpróbált stíluskísérlet, vagy akár csak alkalmi ötlet, amelynek hazai meg­felelőjére rá ne bukkanhatnánk e másfél év­tizedes időszak valóban egyedülállóan szöve­vényes, buján indázó, rikító tarkasága „alko­tástömegében”. Marx írja A politikai gazdaságtan bírála­tának alapvonalai című tanulmányában: „A műtárgy — éppígy minden más termék is — műértő és a szépség élvezetére képes közön­séget teremt. Az alkotás tehát nemcsak tár­gyat alkot a szubjektum számára, hanem szubjektumot is a tárgy számára.” Vajon he­lyes útját járjuk-e mi kényelmes megalkuvá­sainkkal, kétarcúságainkkal a műértő és a szépség élvezetére képes közönség teremtésé­nek? S nem épp távolodunk-e a céltól ezek­kel a kompromisszumokkal, hogy aztán vala­milyen ideológiai tudathasadástól indíttatva egy elvtelen gyakorlatból vonatkoztassunk el új elméleteket a kultúra elidegenedéséről, egy a szocializmus viszonyai közt kialakuló elit- és tömegkultúra kétféleségéről, holott ezek egyszerűen összeegyeztethetetlenek mindazzal, amit a szocializmus eszméje a forradalmi kul­túráról, a proletár kultúráról, a szocialista kultúráról hirdet. Életvitelünk s gondolkodásunk berendezett­ségre, individuális komfortra való törekvése nemhogy közelítette volna a művészeteket a társadalomhoz és a társadalmat a művésze­tekhez, hanem a távolság valamelyes növeke­dését idézte elő társadalom és irodalom, tár­sadalom és művészetek közt. Hermann István cikkét olvasom — Művé­szet és ideológia — a Társadalmi Szemle 12. számában. Ezt írja: „Egyre időszerűbbé vá­lik, kapjon és adjon a művész olyan gondola­tokat, melyek egyaránt megtermékenyítik a költészetet és a gondolkodást — egyszóval az életet.” Úgy vélem, ebben a mondatban tisz­tán, egyértelműen megfogalmazást nyert az az elvi és teljes értékű kölcsönviszony társa­dalom és művészet között, amelyre mint célra a közeledésnek irányulnia kell. Akkor talán megszületnek az utóbbi évek irodalmi terméséből egyre nyomasztóbban hi­ányzó jelentős művek, irodalmunk és művé­szeteink levetkőzik epigon modorosságaikat, a tartalom hatásosságát pótolni akaró formai cifraságokat. Akkor nem kell többet arról vi­tatkoznunk, miért oly esetleges mai irodal­munkban a munka, a dolgozó ember, a mun­kásélet ábrázolása s ál­ teóriák és okoskodás helyett művekkel érvelhetünk magunkért, s a társadalomért, amelyben élünk, dolgozunk. Hat óra elmúlt.. . Indulnak az autóbuszok, indul hazafelé az éjszakai műszak. Hallom zúgni, s látom is elvonulni sorban a farmoto­ros autóbuszokat. A bennük ülőket még nem ismerem. De a ház, ahol lakom, légvonalban alig 400 méterre van a gyártól, a zúgó, dübörgő, sis­tergő kohóktól. S azoktól a kemény kezű és arcú, keveset beszélő, a munkát életükként élő emberektől. 2 E. KOVÁCS KÁLMÁN A Morgóban A koratél hókutyái megmarják a cigányokat. Fagyfogai decembernek hosszú, éles sárkányfogak. Dühös kígyó fullánkjaként csipkednek északi szelek, ó, te árva cigány népség, a Morgóban mi lesz veled? Hiába is dugaszolod papírronggyal ablakodat, hegyes karom nyúl át rajta, és a göncöd alatt kutat. Dzsango éjjel a Morgóból egy menyecskét elragadott. A Bódvára fektette le, megolvadt a jég alattok. Hajnalban az asszony férje kését a zsebébe dugta. Merre vitték feleségét, lába nyoma elárulta. Itt már Devla nem segíthet, siralom a patak partja. Bódva piros hószőnyege cigánylegény ravatala. Fagyfogai decembernek hosszú, éles sárkányfogak. A Morgóban a cigányok keservesen szitkozódnak. VÁZLATOK VASS JÁNOS TOLLRAJZA Még egyszer a kárpát-ukrajnai magyar irodalomról és hagyományairól Válasz egy hozzászólásra B­evallom, vonakodva és kelletlenül rea­gálok Benedek András A magyar iro­dalom Kárpát-U Ukrajnában (Kritika, 1973. 12. 19—20.) című cikkemmel foglalkozó hozzászólására. Vonakodásom oka az, hogy a hozzászólás nem tartalmaz olyan mozzanato­kat, amelyek pozitívan egészítenék ki cikke­met. Ám mégsem térhetek ki a válaszadás elől. Ami a kérdés lényegét, vagyis a hagyomá­nyokat illeti, cikkemből félreérthetetlenül ki­tűnik, hogy én nem a Trianon előtti történel­mi vagy egyéb helyi hagyományok fennfor­gását tagadom Kárpát-Ukrajnában, hanem Kárpát-Ukrajna mint külön tájegység iro­dalmi hagyományait hiányolom, amikor le­szögezem: „Irodalmunknak ez az ága lé­nyegében helyi hagyományok (azaz helyi irodalmi hagyományok) nélkül sarjadt ki.” Helyi irodalmi hagyományok ugyanis csak ott alakulhattak ki, ahol annak megvol­tak a feltételei, ahol szervezett irodalmi élet volt, amely Budapest vonzásától függet­lenül, önállóan alakult, akárcsak az első vi­lágháború után Csehszlovákiában, Romániá­ban vagy Jugoszláviában. Vas eszébe jut­na-e bárkinek, hogy a Murányi venus szerző­jét, Gyöngyösi Istvánt, vagy a korai szenti­­mentalizmus költőjét, Dayka Gábort — hogy másokról ne is beszéljek! — a kárpát-ukrajnai magyar irodalom hagyományteremtő írói közé sorolja csupán azért, mert életükből egy-két évet Ungvárott töltöttek? Elfogadhatatlan az a megállapítás is, hogy Kárpát-Ukrajna „jellegzetesebb, körülhatárol­tabb vidék..., mint pl. a történelmileg és néprajzilag több tájegységre bomló csehszlo­vákiai magyar nyelvterület.” Nem kétséges ugyanis, hogy a történelmi Magyarország nyelvi, néprajzi peremterületei — északon éppúgy, mint délen és részben keleten is — szorosan összefüggtek az ország központi te­rületével. S valójában ez volt az oka, hogy az első világháború végéig ezeken a peremterü­leteken nem alakult ki sajátosan e tájegysé­gekből fakadó, önálló irodalom. Más volt a helyzet a történelmileg évszázadokon át kü­lönálló Erdélyben. Jóllehet ezt egyesek két­ségbe vonják, ám a tények másról tanúskod­nak. Az első világháború utáni erdélyi ma­gyar irodalom egyik jelentős alakja, Szent­­imrei Jenő ezzel kapcsolatban megállapítja: „Az a törekvés, mely Erdélyben és lehetőleg Kolozsváron külön irodalmi központ kialakí­tására irányult, egyidős a magyar irodalom történetével. Ezen dolgoztak a nyelvújítás idején már Aranka György és Döbrentei Gá­bor, majd a szabadságharc leverése után az Erdélyi Múzeum Egylet megalapításával Mikó Imre és a nyolcvanas évek végén Petelei Ist­ván és Bartha Miklós, az Erdélyi Irodalmi Társulat alapítói.” (Benedek Marcell: Irodal­mi Lexikon, Budapest, 1927, 285. 1.). De ezt tanúsítja az a számtalan, hosszabb-rövidebb ideig fennállt irodalmi folyóirat is, amely an­nak idején Erdélyben megjelent. Elég, ha csak a kolozsvári Élet és Irodalomra, a nagy­váradi Előré­re, Csarnokra, vagy az aradi Délvidékre utalok. A hozzászóló egyik oldalon a hagyományok elismerését sürgeti, a másik oldalon viszont elutasítja Illés Bélát, aki valójában — 1920— 21-ben — legelsőként publikált kárpát-ukraj­nai valóságot tükröző elbeszéléseket. Illés eb­ben az időszakban megjelent első elbeszélés­­kötetében, a Ruszin Petra temetésében, s ké­sőbbi írásműveiben (Kárpáti rapszódia, Ég a Tisza) is gazdagon merített e vidék témavi­lágából. De nem fogadja el Sütő Kálmán be­­regsomi parasztköltőt sem, mert Ady-hatás ütközik ki Lelkeket jöttem venni című, 1936- ban megjelent első verskötetének verseiben. Ugyanakkor kifogásolja, hogy cikkemben el­mulasztottam felsorolni a pedagógiai, szocio­lógiai és történelemtudományi szakírókat: Czabán Samut, Mónus Gyulát, Neufeld Bélát, Szabó Imrét és Sas Andort, jóllehet ez nem volt feladatom. Cikkemben, amelynek témája és terjedelme eleve szabott volt, csak a szép­­irodalommal foglalkozhattam. A hozzászóló cáfolja azt a megállapításo­mat, hogy a terület magyar ajkú lakossága, noha húsz év demokratikus nevelését hozta magával Csehszlovákiából, csak kis hányadá­ban volt szocialista világnézetű, azaz zömé­ben nem vallotta magáénak a tudományos szocializmust. A lelőhely megnevezése nél­kül egy 1925. évi választási adatra hivatko­zik, arra alapítja cáfolatát. E szerint Kárpát- Ukrajna mintegy 650 000 főnyi lakosságából 21 000-en szavaztak a kommunista pártra. Hogy ebből mennyi volt magyar nemzetiségű, az nem állapítható meg. Nem kétséges, hogy a magyarlakta területeken, így Beregszászon is, természetesen, a magyar nemzetiségűek több­ségben voltak az ukránokkal szemben. Szabad-e azonban ebből a tényből azt a következtetést levonni, hogy a magyar nemzetiségű lakos­ság zömmel szocialista világnézetű volt? Tény, hogy a harmincas években egyre nőtt a ma­gyar párttagok száma, de az 1938—1944 kö­zötti Horthy-uralom, a második világháború, a fasiszta német megszállás rettenetes pusz­títást vitt véghez a kommunisták soraiban.. A börtönök, a munkaszolgálat, a gyűjtőtábo­rok többszörösen megtizedelték őket. Mindez a lakosság polgári rétegét kevésbé sújtotta. In­nen van, hogy a felszabadulás pillanatában ez a réteg többségben volt, és ez az arány az elmúlt harminc év alatt csak fokozatosan vál­tozott meg. Ezt az ottani lakossággal való sű­rű érintkezéseim kapcsán szerzett tapasztala­taim alapján állapíthattam meg.­­ Cikkemben — ugyancsak helyszűke miat­t — nem foglalkozhattam valamennyi kárpát-­ ukrajnai irodalmi stúdióval, csak két fővá­rosival. A Forrással és a József Attila Iro­dalmi Stúdióval, mint a két legmarkánsabb tömörüléssel. A beregszászi irodalmi stúdió­, ír nak, amellyel inkriminált cikkemben nem fog­lalkozhattam, noha éppúgy megérdemelte­m volna a bővebb ismertetést, mint a másik kettő, immár két évtizedes hagyományai van­­nak. Ott voltam annak idején életre dajká­­lásánál, ezt illenék tudnia Benedek András­nak. A Napjainkban megjelent kritikám egyébként A várakozás legszebb reggelén cí­mű antológiában napvilágot látott versekkel foglalkozik, és megállapításaimat nem lehet visszavetíteni egy irodalmi stúdió tagjaira, ki­váltképp, ha annak a stúdiónak négyszer-öt­­ször annyi tagja van, mint a kötetben sze­replő költők száma. A teljesség kedvéért mé­g szeretnék emlékeztetni arra, hogy idézett kri­tikámban nemcsak negatív, hanem jórészt po­zitív megállapításaim vannak. Kritikai meg­állapításaim elsősorban bizonyos kategóriájú művekre vonatkoznak és nem általában érté­kelik a kötet szerzőinek munkáját. 1. Végül nem tartom elfogadhatónak azt a­­megjegyzését a hozzászólónak, hogy helyesebb lett volna a kárpát-ukrajnai magyar iroda­lom keletkezésével és helyzetével foglalkozó cikk helyett az e témával foglalkozó cikkek, tanulmányok, publikációk elemzését elkészí­tenem. Ha a rendelkezésemre álló hely erre módot adott volna, a többivel együtt — de csak így! — szívesen vállaltam volna ezt a feladatot is. Annál is inkább, mert a kárpát­ukrajnai magyar irodalomról eddig Magyar­­országon megjelent írásokban számos korrek­cióra szoruló adat fordul elő, melyekre hasz­nos lett volna az olvasók figyelmét felhívni. SÁNDOR LÁSZLÓ

Next