Napjaink, 1975 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

A könyv védőborítóján a stószi ház enyhén boltíves bejárata kapujának fotója, a kétmaroknyi — talán évszázados — kilinccsel és kulcslyukkal; a zár fölött az egész ka­put pántként ferdén átfogó fenyődesz­ka, mintegy jelképezve az 1970. május 31-én testi mivoltában elköltözött Fáb­­ry Zoltán portájának lezártságát. A kulcslyuk mintha azt sugallná: kukucs­káljunk be rajta, s keressük Fábry szellemét, amelyet őrzendő állott össze a pozsonyi Madách és a budapesti Szépirodalmi jóvoltából. Duba Gyula szerkesztésében, az ő és E. Fehér Pál válogatásában a kötet: Fábry Zoltán kortársai szemével. Milyennek látják a kortársak Fábry Zoltánt ? Duba Gyula előszava sok mindenben eligazítást ad erre a kérdésre. A hu­szadik századi történelem összefüggései­be állítva Fábryt, véleményét így sum­mázza: „A stászi magányban élő ma­gyar író, a közép-európai történelem reprezentatív részvevője, európai for­mátumú nagy szellemiség volt." Éppen ezért tartja fontosnak Fábry Zoltán er­kölcsi és gondolati jelenlétét tudatunk­ban, magatartásunkban. A Fábry-féle írói és emberi elkötelezettségnek jelen­re és jövőre egyaránt kiható érvényét, amelyet — az íróra legjellemzőbb vox Humana fogalomkörében maradva — a következő Fábry-axiómák fejeznek ki: „Az etika egyetlen realizmust ismer: a vállalás hűségét.” „Az európai hűség neve: humanizmus.” „Minden igaz író lényegében humanista: az emberi mél­tóság szószólója.” „Erkölcsi állhatatos­ság nélkül nincs humanizmus.” „Huma­nizmust csak az példázhat, akinek ma­gatartása mindig etikus volt.” „A szel­lem: erkölcs.” A négy éve kihalt Fábry-ház udvarát gyom lepi, ajtaját szú­rágja, kiürült könyvtárszobájának vakolata hámlik. A dolgozószoba ablaka — amelyről lakója 70. születésnapja alkalmából Szalatnai Rezső ezt írta: „A stószi nyitott ablak valóban nem szimbólum: valóságos ab­lak, csalhatatlan és hű őrhely” — ma csukva éjjel-nappal. Ezekből a külső jelekből arra következtethet az oda za­rándokoló ember, hogy por lepi nem­csak a lakást, hanem egykori tulajdo­nosa emlékét is. Ezért kellett ez a könyv. Küldetése, hogy egyrészt megpróbálja felmutatni az utókornak ezt a rend­kívüli személyiséget, másrészt hogy rendhagyó életműve ébresztő és ébren­­tartó hatását, a Fábry-szellem folyama­tosságának, mindenütt- és mindig-je­­lenvalóságának a szükségességét tuda­tosítsa. Magyar, szlovák, cseh és szovjet kor­­társ­ szemek néznek szembe a könyv­ben Fábry Zoltánnal. Harminchat szer­ző negyvenhat írásban rajzolgatja Fáb­ryt, keresi a teljes Fábry-arcot, kutatja legjellemzőbb vonásait, hogy kialakul­jon egy imponáló Fábry-portré. Fábry maga írta Mesterházi Lajosnak küldött egyik levelében: „A visszhang jelenti az életet, a közösséget, a meg­látást.” Ha ez így igaz, akkor Fábryt ez a könyv tovább élteti, mert vissz­hangozza az író örök érvényű gondola­tainak legjellemzőbbjeit, és megörökít, továbbéltet egy viszonylag teljes Fábry - képet. A szerzők sorában ott találjuk nemcsak a hajdani csehországi küzdő­társat, Forbáth Imrét, hanem Illyés Gyulát és Veres Pétert is (akikkel sze­mélyesen csak 1965-ben találkozott), az egykori főszerkesztő-munkatársat: Gaál Gábort, az ugyanazon a közép-európai hullámhosszon működő romániai Ba­logh Edgárt, a szlovák Milán Pisát iro­dalomtörténészt, a cseh kritikus és köz­író Jirí Hájekot, a jugoszláviai magyar irodalomtudós Bori Imrét, a szovjet Gerskovicsot , hogy csak a paletta széles színskáláját érzékeltessem. A könyvből szinte elénk lép a bámu­latos tájékozottságú publicista, a szigo­rú kritikus, a nagyműveltségű esztéta, a kivételes tehetségű gondolkodó, az elemző és összegező elme, a rendíthe­tetlen antifasiszta, a humánum elkö­telezettje, a nemzetiségi — szinte pom­­peji — őrtálló (akinek egyformán szív­ügye a magyarság és az emberiség sor­sa), a lírai hevületű nyelvalkotó, „az ellenállhatatlan erejű írásművész”, a formából kifogyhatatlan műfajteremtő, az irodalomszervező és szellemi irányí­tó, a csehszlovákiai magyar szocialista irodalom kibontakoztatásának vezér­alakja, a „klasszikus európai”, Julius Fucík, József Attila és Thomas Mann szellemi rokona, aki teljes fél évszáza­don át figyelt „szomorú, szigorú, riasz­tó és vigyázó szemmel” azon a poszton, amelyre az 1918-as történelmi sorsfor­duló állította, s ahol halála napjáig nem szűnt meg töretlenül, cenzúra és tömlőc ellenére sem hirdetni annak az Adynak az igazát, aki meghatározó irodalmi él­ménye volt. Igenis, kell a bátor robbanás, S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden vannál mindig jobb a más. Gyújtsuk ki jól a szíveinket, Csak azért se győzhet a Mindegy. Az első fejezetben az ember és élet­műve tárul elénk, a második — avatott Kritikusok tollából — sorra veszi Fáb­ry csaknem minden könyvét Az éhség legendájától a Korparancs második kiadásáig, a harmadikban az antifasiz­­mus mint műfaj, mint Fábry-formula, illetve a stószi mérték problémái kap­nak helyet. A cikkek rangsorolása nem szándé­kom. Mégis ki kell emelnem hármat, amelyek — a Fábry-életmű megközelí­tése, értelmezése érdekében a legmé­lyebbre jutnak az író szemléleti gyö­kereinek feltárásában, szemléletmódja struktúrájának felderítésében, a legidő­szerűbb Fábry-problémák és kutatási feladatok meghatározásában; Bori Im­re írását, amelyikben a stászi életforma jellemzőit és értékét igyekszik megfo­galmazni, s a Fábry-műfajú polémia alapvonásait húzza meg. Kovács Győző cikkét a Fábry-életmű kutatási szférái­ról, és B. Nagy László tanulmányát a stószi mérték mibenlétéről, jegyeiről. Van-e stószi mérték? — érezzük ki a kérdést B. Nagy László tanulmányából. „E mértéket Fábry Zoltán életműve rejti magában” — válaszolja, s megpró­bálja körvonalazni. Ezt a stószi mértéket fogalmazza ki­ki a maga nézőszögéből. Illyés Gyula: „Az én maradék vallásom is, mint mindnyájunké ma, az ősök tisztelete.” Milan Pisut: „Fábrynak sikerült össze­kapcsolnia a magyar irodalom gondolati vagy forradalmi áramkörét a cseh és a szlovák irodaloméval.” „Esszéírói mű­ve a maga nemében egyedülálló a szlo­vák publicisztikában is.” Bori Imre: „Eredendően publicista alkat, akinek életeleme és íróságának létezésformája a korszerűség és az aktualitások, tehát a közéletiség is a legközvetlenebb vi­szonylataiban.” E. Fehér Pál: „Fábry valahol a szocialista erkölcsi magatar­tás magyar reprezentánsainak élvonalá­ban van.” Robotos Imre: „A magyar gondolati publicisztikának nem ismerek nagyobb élő alakját.” Féja Géza: „Ez az ember még gondolatban sem köve­tett el semmi rosszat.” „Durva, szemé­lyeskedő támadások érték, Fábry azon­ban a szellem fényes, tiszta fegyverével védekezett vagy vágott vissza”. Jóérzéssel tesszük le a Fábry Zoltán, kortársai szemével című gyűjteményt. Jóérzéssel, de nem megnyugvással. Ben­nünk marad ugyanis egy olyan feszült­ség, amelyet a könyvben feltett néhány kérdés megválaszolatlansága, születés­­napi vagy temetési fogadkozás teljesí­tetlenül maradása okoz. Hadd idézzem ezeket a problémafelvetéseket maguk­tól a szerzőktől. B. Nagy László: „A Fábry-életmű ér­tékelése ma is alig-alig törte át a céh­beli kereteket, eszméinek kamatoztatá­sa máig is vontatottan vagy név­ nél­kül halad.” „A szocialista országok kö­zötti szellemi kapcsolatok, közeledés még ma is túlontúl szűkös és rapszo­­dikus.” Balogh Edgár: „Szomorúságunk csak az, ha kevesen igazodunk a stószi do­kumentáció felé.” Mesterházi Lajos: „Az Európa elrab­lása második kötetének anyaga jósze­rével cédulákon marad meg. Lesz va­jon, aki vállalja ezt a végrendeleti meghagyást, és társszerzőként közread­ja?” „Fábryt olvasni kell, ifjúságunk egyik nevelője kell hogy legyen. És ad­dig is, míg könyvkiadásunknak módja lesz rá, hogy egész életműve közreadá­sával az adósságot törlessze, hadd java­soljam: értő munkával, nagy gonddal és mielőbb készüljön olyan Fábry-bre­­viárium, amely legfontosabb gondolata­it, nagyszerű erkölcsi példáját, egész makulátlan világát hitelesen mutatja be a legszélesebb olvasótábornak.” Tóth Tibor: „Furcsa dolog: akik ma nálunk magyarul írnak, , zömükben zászlóként lobogtatják Fábry nevét, es­küsznek rá, példaképnek, erkölcsi fe­­noménnak, egyszóval annak tartják, aki irodalmunkban valamit jelent — a leg­többet jelenti. Ugyanakkor — néhány sátoros ünnepi kivételtől eltekintve — alig akad köztünk, aki Fábry példáját követné...” Jirí Hájek: „Csehországban sincs semmi okunk a megelégedettségre... Ezért mindent meg kell tennünk, hogy Fábry Zoltán nagy jelentőségű közve­títői szerepe a magyar és a cseh kul­turális élet között is megvalósulhasson.” Szabó Béla: „Nekünk, csehszlovákiai magyar íróknak, hetvenedik születés­napján meg kell fogadnunk: mindent elkövetünk annak érdekében, hogy az Európa elrablását — amely szerintem összegezése eddigi mondanivalójának — német, angol és francia nyelvre lefor­dítsák. Csakis úgy tudjuk őt méltókép­pen ünnepelni, ha vox humanajának az egész világon visszhangja támad.” A válaszadást az olvasóra bízom. Végrendeletében Fábry Zoltán így hagyta ránk: „Az író legigazibb örök­sége a mű­ könyveinek, írásainak ösz­­szessége, hatása, továbbélése.” A Duba Gyula szerkesztésében megjelent kötet méltóképpen szolgálja ezt a célt, Fáb­ry szellemének továbbélését, önmagá­ban azonban nem elég az író igazának történelmi távú igazsággá tételéhez. Eh­hez az is kell, hogy a „vállalás hűsé­ge” mindannyiunkban olyan erős és kö­vetkezetes legyen, mint amilyen Fábry Zoltánban volt. TOLVAJ BERTALAN A vállalás hűsége 1/ ÁR ni V­­­ITOSGRÁFIÁ­JA A TRÓFEA SERFŐZÖ SIMON Toborozz felkelő virradatot A ledöntött sugarat fölállítva, álmodj jövőt e tájra. Siettesd lefolyni az életünk tavaszi kertaljain hóréként összegyűlt vizecske bajaink. A széldúlta földeken át vezesd a múltba elkanyarodó árokban. S röptesd az ujjaid hegyére mászó falukat, biztasd, nyissák szárnyukat. S szorgalmazz a reményhez bekötő utat, hisz sorsunk homokhátjain, akárha egérbunkeros tanyákban, elzárva élünk a világtól, amerre a környékek alvégeit körülrobogd, s kelet felől toborozz felkelő virradatot. Fölfelé kúszatva a kapaszkodásod, verd le fészkét a nyugalomnak. S mutasd meg, ki vagy! Hogy kiállsz, ha kell, erővel szolgálni a Napnak. Oda ne sötétüljön a világ végére fekete pontnak! Mintha Mintha pirkadna, már a fáknál az ég pirkadna. Szállna a hajnal, itt a fáknál szállna a hajnal. Ablakom nyitnám, ablakom négy égtájba nyitnám. Lassan virradna, kedvem az égig felvirradna. PÉNTEK IMRE Karcolás a síremléken Hová siettél, Váci Miska? Ily messzire ki gondja hajtott? Ránk csaptad úgy az ólomajtót, hogy azt ember fel nem szakítja. Te még tudtad, mit ér a szó itt: a mélyben sebzett indulat formálatlanul hánykolódik, s nevet találva már szabad. Kegyelt kecsesség csipkecsokra szivarzsebekbe tűzve gőggel; parókás múzsa — így a jobb ma — díszpárnákra hímezi: ő kell! Nem fog helyedre férni mégsem, mérje magát akármi joggal, mint a bizsulánc összeroppan kézfogásaid erejében. Konyhaparfőm Sokféle parfőm kapható már — a fejlődés e téren is dicséri az illat­ipart — de minden márka közt legismertebb: a konyhaparfőm! (Előnyös, olcsó — főként háziasszonyoknak!) Hozzájutni roppant egyszerű: hajolj a fortyogó krumplilé fölé, (ez mitesszereidnek is jót tesz) pácold bőrödet fojtó hagymaszagban, tömd ki pórusaidat az égett zsír bűz­szemcséivel, hajtövednek használ a forró levesek lehe, (mintegy fixálja a fürtök közt bujkáló étel­titkokat) a mosogató páráit fogd fel finom fiolákban, (s dugdosd a hívatlan barátnők elől) az agyonlőtt zöldség intelmét vegyítsd a mániákus mócsingok gőgjébe, s zúdítsd magadra — e parfüm többé nem hagy el, úszik utánad mindenütt keltve elismerő fintorgásokat. Táguló orrcimpák köszöntsétek a boldog korszakot, a kozmetikum meghódítását! 3

Next