Napjaink, 1976 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Fekete Gyula: Egy korty tenger A NEHÉZ ÉLET TITKA Sokféle titkot bogozgattam már ebben a szűkre kiszabott műfajban; a hosszú élet titkát, a fiatalság titkát, a boldogság tit­kát például. Ez alkalommal a nehéz élet titkát szeretném — ha nem is kinyomozni, mert az, egy kurta jegyzetnek, túlzottan merész vállalkozás volna, de — valame­lyest nyomozgatni-bogozgatni, megközelíte­ni. Felfedezni valamit a magam számára is belőle, még egyszer mondom: tehát a nehéz élet titkából valamit. Annak a tit­kából, hogyan lehet az ember élete nehe­zebb, mint másoké, küzdelmesebb, terhe­sebb, bajokkal, gondokkal, nélkülözésekkel, sérelmekkel, mellőzésekkel telített — azaz, a szó igaz értelmében teljesebb élet. Vajon mi ennek a titka — a nehéz sors titka? Kik, milyen indíttatással, hogyan válhatnak részeseivé? Bevallom, nem ezekkel a sorokkal kez­dem el a nyomozást. Évtizedek óta jobban vonz, jobban izgat, jobban érdekel a nehéz életűek sorsa, mint a könnyű életűeké. Né­hány év óta pedig rendszeresen végzem az anyaggyűjtést: több száz dokumentum értékű levél és 28 magnótekercs idáig az eredmény. Annak idején ugyan az Ifjúsági Rádió szerkesztője, Sándor Györgyné, azzal­ ke­resett meg: csináljunk egy állandó műsort gazdag életű, idős emberekkel, olyanokkal, akiknek a sorsa, élményei, tapasztalatai valamiképp tanulságosak lehetnek az élet­be most induló fiatalok számára. Nem mondhatnám, hogy lázba hozott ez a javaslat. Jóllehet valószínű igazság az, hogy utó­lag okosabb az ember. És ha valóban igaz­ság, akkor az életünkre is vonatkozik: visszanézve rá biztonságosabb az eligazo­dás, tisztább az áttekintés, több a tapasz­talat, kevesebb a titok. Csak éppen már változtatni nem lehet akkor rajta. No de: miért éppen az Ifjúsági Rádió biztat idős emberek vallatására? Ki fogja ezeket a vallomásokat hallgatni? Legkevésbé, nyilván, a fiatalok. Majd éppen az öregekre figyelnek, amikor any­­ny­i más, vonzóbb, kellemesebb időtöltés kínálkozik, vagy éppen annyi más sürgető tennivaló szorongat az életpálya rajthe­lyén. Húszéves kora táján ki ne érezné azt, hogy: ő tudja jobban? S éppen napjaink mindenféle jó és rossz hatására ki ne te­kintené szövegnek, sódernek, vagy „bezzeg az én koromban” című idétlen melldönge­­tésnek a sokat megélt elődök tanácsait, tapasztalatait, azokat is, amelyekre pedig oda kellene figyelnie. Először, másodszor, harmadszor a saját érdekében — de nem csupán a saját ér­dekében. Beláttam azután, hogy leginkább mégis az Ifjúsági Rádió adásaiba illik ez a mű­sor. A munkáséletből kifelé tartók tapasz­talatátadása a munkáséletbe most indu­lóknak — ha száz közül csak egy is oda-­­ figyel, már nem haszontalan. Helyesebben: nem is tapasztalatátadás ez. Vagy ha igen, akkor úgy, ahogyan az iro­dalom, a művészet is „tapasztalatátadás”. Hiszen ha az élettapasztalatokat egy az egyben átadhatnánk az utánunk követke­zőknek ... — ezt a mondatot folytatni csak fantasztikus regényben tudnám, befejezni még ott sem. Minden élet külön regény, mondja a közhely, és mint a legtöbb közhely, ez is meglehetősen — bár semmitmondóan — igaz. Én a hangsúlyt a „külön” jelzőre ten­ném: külön regény minden élet, az egyes ember csakis önmagával azonos, és még a hasonlóságok, a rokonságok, a látszólagos azonosságok is tele vannak ellentmondás­sal: merőben más körülmények szülték őket, merőben más minőséget, tartalmat hordozhatnak, és formai azonosságuk elle­nére a társadalmi életben, az emberi ha­­ladásban­ fejlődésben lehet akár ellentétes is a szerepük. A bátorságnak, a vakmerőségnek, a hő­siességnek, az önfeláldozásnak nem ugyan­az a társadalmi értéke a barrikád bárme­lyik oldalán. Életet kockáztatni lehet a fuldokló ki­mentése közben is, meg az országúton is, gyorshajtással. Tudományos kutatómunka célja lehet a rákellenes gyógyszer fölfedezése is a tö­megpusztító kórokozók kitenyésztése is, baktériumháborúhoz. És így tovább, ezek a példák csak a végleteket jelzik, s közöttük felmérhetet­lenül sok a változat. Bármiféle szándéknak, tettnek, magatar­tásnak csak a korba beágyazva határoz­ható meg a minősége — már csak ezért sem adható át a maga teljességében az élettapasztalat más korban, más körülmé­nyek között élőnek, más nemzedékhez tar­tozónak, más egyéniségnek. De valamennyi csak-csak átadható, ha sok selejttel is, ha rossz hatásfokkal is. Ilyen megfontolással kezdtem el gazdag életű, idős emberek vallatását öt-hat év­vel ezelőtt. S az élmények, a tapasztala­tok, az elért eredmények gazdagsága után nyomozva ez idáig minden esetben nehéz élettel, kemény sorssal találkoztam szem­közt. Vajon bennem a hiba? Rosszul válasz­tom meg az „életanyag” forrásait? Vagy ez törvényszerű, hogy a gazdag, a tartalmas élet egyben nehéz élet is? Mert ha igen, akkor olyan törvénysze­rűség ez, amely távol esik minden (sablo­nos) törvényszerűségtől: a gazdag élet mind a maga módján gazdag, és mind a maga módján küzdelmes. Kérdés, van-e bennük egyáltalán olyan mozzanat, amely erőszak­tétel nélkül azonosítható. — A kázsmárki kisparaszt, aki fél év­századik volt a falu villámhárítója a tör­ténelem egymást váltó viharaiban, már fiatalon, a húszas évek elején a főszolga­bíró jelöltjével szemben megválasztják bí­rónak, s attól fogva a felszabadulásig mind a nyolc alkalommal újraválasztják; azután a Parasztpárt elnökének is, a Nem­zeti Bizottság egyik vezetőjének is — vé­gül a termelőszövetkezet elnökének s a Népfront elnökének is. — A szabadgondolkodó építész, aki a Galilei Kör alapító tagja, s egyetemista korától fogva egész életében csillapíthatat­lan izgalommal keresi a minél-minél tel­jesebb igazságot, nem csupán szűkebb szakmájában, de a közgazdaságtan, az iro­dalom, a művészetek, a filozófia, a pub­licisztika kemény ütközeteiben is. Utolsó terveit a magnószalag őrzi; filozófiai-etikai munkáján dolgozik 88 éves korában be­következett haláláig. — A falusi öreg tanító, aki bárhová néz — az utcán, a boltban, az iskolában, a házatáján mindenütt — ismerős arcok néz­nek vissza rá; hajdani tanítványai, akik között szétosztotta az életét. — A csepeli esztergályos, aki 1941 telén egy éjszaka nekivágott a havas Kárpátok­nak, arrafelé, amerre a szovjet határt sej­tette — és utána még jó évtizedig hányó­dik országok, frontok, világrészek között — Szibériában esztergályos „rekorder”, az izraeli haditengerészet tiszteseként béke­mozgalmat szervez — míg végre megtalál­ja nyugtalanságainak végleges színterét új­ra itthon, egy szocialista brigád eleven kö­zösségében. — Az orosházi tanyasi kisparaszt, aki begyűjti magának a tanyán a magyar és a világirodalom java műveit, egész könyv­tárra valót — legkedvesebb írója, Németh László könyveit külön szorgalommal gyűjti —, és még a nyári kemény munka­időben is naponta szakít időt olvasásra.­­ A kistokaji kertész, aki tizenkilenc­ben, fiatalon kóstolgatja meg a politikát, a harmincas években a baloldali mozgal­mak szervezője mind a büntetőszázadig, a felszabadulás után földigénylő bizottsági elnök, parasztpárti elnök, „munkáskáder vezérigazgató”, majd pedig — szókimondó ember lévén — egyetlen hold saját föld­jével és hét gyerekével kuláklistára kerül. — A pécsi tanárnő, aki férjével együtt tíz érettségizett­ diplomás gyereket nevel föl, mindegyiket a munka, a hivatás sze­relmesének. — És a többiek, akiknek az életútját még ilyen durva egyszerűsítéssel sem fog­lalhatnám egy-két mondatban össze. Mind a maga módján tette gazdaggá, tartalmas­sá az életét, és — mondom — a gondokat, a csapásokat, a nehéz küzdelmeket, a mel­­lőztetést egyikük sem kerülhette el. És mindegyik — vagy majdnem mind­egyik — tudatosan, szabad elhatározásából vállalta a többet, a nehezebbet, a hálátla­nabbat, messze túl a magánérdekek kö­rén, nem ritkán a magánérdek, a magán­érvényesülés, a magánkarrier rovására. Rovására? — Igen, a polgári-kispolgári minőségű magánérdeknek és magánkarrier­­nek kétségkívül a rovására. De valami na­gyon fontosnak mégsem a rovására — hi­szen épp ezáltal vált gazdagabbá, tartal­masabbá az életük! A múltban is meg napjainkban is. Mert — elég sok példa figyelmeztet rá — a könnyű élet meg a nagy élet a szocializ­musban sem rokon fogalom. H­írek Testvérlapunk, a novoszibirszki Szibirszkije Ognyi szerkesztőségi titkára, Gennagyij Kar­­punyin költő járt Miskolcon 1975. december 12—15. között. Gennagyij Karpunyin, aki a Szovjetunió és Magyarország írószövetségei közötti egyezmény keretében érkezett hazánk­ba, három napon át volt szerkesztőségünk vendége, ismerkedett a város és a megye tájaival, szépségeivel. * Kalász László József Attila-díjas költő kapta meg Miskolc megyei város 1975. évi irodalmi díját. A díjat december 4-én, Mis­kolc felszabadulása 31. évfordulóján adták át ünnepélyesen lapunk munkatársának. * Pater Hacks német és Tauno Yliruusi finn drámaíró volt az elmúlt hetekben Miskolc, a Miskolci Nemzeti Színház vendége, Peter Hacks megtekintette az NDK művészeti hete alkalmából bemutatott Amphytrion című ko­médiája előadását, Uliruusi pedig a magyar­­országi ősbemutatóként játszott Börtönkar­rier című bohózatot. * A pécsi Jelenkor szerkesztői-szerzői estjét tartották meg december 8-án a Molnár Béla Ifjúsági Ház könyvtárában, Miskolcon. A fo­lyóirat szerkesztői: Szederkényi Ervin, Arató Károly, továbbá Bertha Bulcsú és Lázár Er­vin írók látogatást tettek a Napjaink szer­kesztőségében is. * A VIII. nemzetközi grafikai biennále kere­tében megnyílt jugoszláv grafikai kiállítást december 1-én Csohány Kálmán grafikus­­művész nyitotta meg Miskolcon, a József Attila Könyvtár Szentpéteri kapui kiállító­helyiségében. * Változások a Napjaink szerkesztőségében: 1975. november 10-től Serfőző Simon költő a Napjaink főállású szerkesztője. A tanulmány- és publicisztikai rovat vezetését december 1- től dr. Tuba Imre egyetemi adjunktus, a lírai rovat vezetését Kalász László költő vette át. Kmetty János (1889—1905) A novemberben elhunyt Kmetty János Kossuth-díjas kiváló művész, a magyar kubista festészet egyik megalapítója és jeles képviselője, legkövetkezetesebb végig­­vivője volt. Budapesten Szablya-Frischauf Ferenc, majd Ferenczy Károly növendéke volt. 22 éves ko­rában került Párizsba, a Julian Akadémiára. Ekkor ismerkedett meg Cézanne művészeté­vel és a kubizmus alig néhány éves törek­vésével. 1911—12-ben — Kmetty párizsi tar­tózkodása idején — a kubista képzőművészet ún. „cézanne-i” és „analitikus” korszakai ill. változatai uralkodtak. Cézanne már klasszi­kusnak számított, Picasso és Braque vitték tovább s fejlesztették művészetfelfogását. E három művész, az általuk teremtett forma­világ és ábrázolásmód döntő befolyást gya­korolt a fiatal Kmettyre, aki azonban nem vált szolgai másolójukká, munkái nem után­érzések. A megismert formakincs és alkotás­mód átértékelésével kialakította a saját kö­vetkezetes festészetét. A későbbi „izmusok”, a húszas-harmincas évek kísérletezései hide­gen hagyták, még a kubizmus későbbi „szin­tetikus” korszaka sem hatott művészetére. „A formák geometrizálását csupán pozitív irány­ban használta fel, a valóságot nem szívesen fordította volna ki jellegéből holmi kétes egzisztenciájú, földöntúli hasábokért” — írta róla majd harminc éve egyik méltatója. Kmetty kubizmusa mindvégig megmaradt egy realista jellegű felfogásban, az ábrázolt va­lóság sohasem esett szét képein apró felület­darabkák mozaikjává, mint a kubizmus ké­sőbbi fázisaiban. Nem is volt „igazi” kubista a szó teoretikus értelmében, mégis a legkö­vetkezetesebb volt közöttük, akinek egész életművét meghatározta ez az irányzat. Festményeit szigorú törvényszerűségek sze­rint szerkesztette, súlyos, zárt formáit tömb­­szerűen tagolta. Fiatalabb korának világo­sabb színfoltjait később felváltották az erő­teljesebb, drasztikusabb színek, amelyeket olykor kékes kontúrokkal ellensúlyozott. A színek azonban mindig a formai kifejezés eszközeiként, annak alárendelten jelentkeztek képein. Munkamódszere képeiről leolvasható, gondosan megtervezte, sokat töprengve tu­datosan rendezte kompozícióit, minden eset­legest elkerült. Odaadó figyelemmel festett, minden ecsetvonást meggondolt, lassú, de biztos kezű húzásokkal vitte föl a festéket a vászonra, erről árulkodnak az ecsetszőr­szálak nyomai is: pontosan követik a főfor­mák irányát, mintegy szerkezeti rajzként is­mételve azokat. Természetesen ehhez az al­kotómódszerhez a vászon és a nem erősen hígított olajfesték a legmegfelelőbb alap­anyag — Kmetty János legtöbb képe evvel a technikával készült, amelynek fogásait tö­kéletesen kiismerte, sosem vált anyagszerűt­­lenné, színkezelésében és színösszetételében sem. Témaköre nem volt túlságosan széles: ön­arcképek, csendéletek, enteriőrök képezik életműve gerincét. Képeit a legszűkszavúbb tömörséggel, minden fölösleges sallangtól mentesen fogalmazta meg. Csak két-három hétköznapi tárgy, tiszta, egyszerű, szinte épí­tészmérnökien rendezett kompozíció — eny­­nyiből áll egy Kmetty-csendélet vagy szoba­belső. Csak ennyiből — éppen ez a magas­rendű művészet: kevés részlet is elég és al­kalmas a lényeg tolmácsolására, ha a gon­dolkodásmód, az alkotásmód megfelelő szül­és formavilággal egyesül egy jelentős mű­vészegyéniségben. A fentiek elmondhatók nagyszámú önarc­képére is. Végigkövethetjük egész életútját, testének öregedését, törődését, szellemének következetességét, töretlenségét. Művészi el­tökéltsége, erkölcsi puritánsága tanúi Kmetty önportréi. Puritánság — csodálkoznánk —, hiszen az önarcképfestés egyfajta exhibicio­nizmus, önelégült magamutogatás megnyilvá­nulása is lehet. Lehet, de csak kisszerű egyé­neknél, akiknél az önábrázolás a cél és nem „eszköz. Kmetty János azonban amikor önma­gát festette, minden esetben mást is mond, ábrázol a képen, nemcsak azt, hogy „Kmetty János”. Különös napló ez az önarcképsor, a lelki problémák, belső történések naplója. Töprengés, eltökéltség, megbizonyosodás, ön­fegyelemmel kordában tartott bizonytalanság váltakoznak e képeken, még jóban hozzáse­gítve a nézőt a művészegyéniség megismeré­séhez. A festészet mellett grafikával is sokat fog­lalkozott. Táblaképei elkészítését nagyszámú tanulmányrajz előzte meg, a kompozíció rend­jét előbb papíron tisztázta igen sok variáció­ban. Önálló grafikai alkotásai is ismertek: 1920-ban tíz lapból álló rézkarcmappát adott ki, azután is számos karcot készített, ame­lyek szerves, beleülő részei életművének. Kevés egyéni kiállítása volt , ami sze­rény egyéniségének egyik bizonyítéka —, de csoportos tárlatokon, különösen a szentendrei művészetén, mindig szívesen részt vett. Ál­landó kötelességének érezte, hogy ezeken részt vegyen. Nagy sikerrel szerepeltek munkái az 1962-es Velencei Biennálén és az 1967-ben Londonban rendezett magyar képzőművészeti kiállításon. Amíg egészsége engedte, szívesen és nagy aktivitással vett részt a művészeti közéletben. A KÚT (a Képzőművészek Új Társasága) ala­pító tagja, s egyidőben alelnöke volt. 1946-tól tanított a Képzőművészeti Főiskolán — fes­tőművészeink derékhadából számosan az ő keze alatt tanultak. Művészetpedagógiája épp­oly átgondolt, következetes és mélyenszántó volt, mint művészi tevékenysége. Épp ezért, midőn kora és állapota már nem tette lehe­tővé, hogy a lelkiismerete követelte szinten teljesítse pedagógiai feladatát, visszavonult a főiskolai katedráról. Kmetty János századunk magyar festésze­tének legjelentősebb alakjai közé tartozott — ez egyrészt már művészettörténeti bizonyosság, másrészt viszont most, a halálát követő hó­napokban még e bizonyosság mértéke nem is mérhető föl teljesen. Éppen ezért érthetetlen (és tarthatatlan), hogy művészeti íróink még mindig adósak egy átfogó, de még egy is­mertető szintű Kmetty-monográfiával is. POGÁNY GÁBOR

Next