Napjaink, 1976 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám
BIHARI SÁNDOR VERSEI Álom, veríték Ahogy földereng a csirke húsából a szájban a hal, a krumpli ízéből az ízlelhetetlen kreatúra jövőideje, a nők combja közt viszont semilyen idő nem akar nyílni, s miután a csontig vetkőztetett igazság használhatatlan, s a koordináták szálai fölfutnak, akár a harisnyáé, a reménykedő mondat idegrendszere kifullad, összezavarodik, kezdené magát elölről. Ahogy földereng — — kiviláglik alatta metsző fehérben a tárgyak halmaza, meredten, elrontott memóriában, a bőrük alatt dögletes fajtalanodással, fertőzéssel, mintha semmit nem tudnának lélegző alanyról, megrendült grammatikáról. Nemzetség A parlament előtt a madarak. A magasfeszültség csipkéiként. Hol a városlakó fák fölajánlják levelük pecsétes papírnak. Rigó-fórum, gilice-Balkán: helyét kereső gondolat Kossuth homlokán. Évszak csikordulása a kinyújtott jobbkoron: a tél. A tél! Isten hidegéből alkotmányt fogalmaz a karmok és szárnyak közt dobogó. Fészket fémszálból, műanyagból. Ó, röppenés lágyítna geometriát. Fütty szúrná át a dolgok csillagközeit. Történelmi az idő. RÓZSA ENDRE Ha nem — hisz jól tudod: nem!... Ha nem — hisz jól tudod: nem! — mért nem szerettelek? Eleven szárnyasoltár — megtérdepeltelek! Kapdossanak el vadvizek, tépjen a tűz tajtékra széjjel, örvénylő szőke hús, rengő él-rengeteg! Lavina-elefánt, te, törzsemen fönnrekedt! Zúdulva temettél be — én legörgettelek ... Kavarj fölém fehér vihart, csavarj hógyolcsba, förgetegláng, jégmáglyán csecsemő s múmia hadd legyek! Boldog vagyok. Hisz bennem sincs már könyörület. Szenes csontjaink ágyadon keresztbe rakva füstölögnek, vagy mit keressek itt? — Sosem szerettelek! SÁRÁNDI JÓZSEF VERSEI Versbe fúl Hullaház a gerezdes elme Csönd van s rothadás belül Emlékmerev jelenléted arca Bomlasz bomlasz féregtelenül Bomlom én is — hiányod tartozéka Versbe fúl a fáradt szenvedély E szétpörgésből föltámadásod Tőlem kedves ne is reméld! Felőled fúj a szél tüzem tűz oltja ki messzülő messzeséged asszonyom szegény sír helyettem gyanítja már felőled fúj a szél ha megcsalva elhagyna nem csodálnám Parasztszekér Olyan vagy, mint a dagasztó edény, kinek méhéből a kenyér kikél, de olyan is mint deszkakoporsó, kiben új sorsra kél az utazó: fölvirul régi bölcsőmosolya, s viszi kocogva az Isten lova. FÉJA GÉZA Féja Géza htvenöt éves SZILVESZTER Szilveszter délutánján magányos férfiú rótta a vidéki város meghitten hallgatag utcáit. Már erősen szürkült, az alkony színe kékbe kezdett játszani, mielőtt döntő győzelmet aratott volna a sötétség. — Lám, az öreg nap nem unja meg újra és újra szembeszállani a sötétséggel. Az én halálra űzött, árva igazam ezek szerint természeti igazság — vélte a magányos férfi, és szívében vigaszul kinyílott Szilveszter, akár a virág. A belső virágok kifestenek és virítanak ilyenkor, gyilkos hidegben is, szomorú decemberi felhők alatt. Az előző nap kegyetlen északi szél sepert végig a városon, megdermesztett mindennemű lágyságot. Most megállott a szél, hóesés ígérkezett, a kopasz táj és a didergő város áhítatosan várta az ég milliárdnyi hócsillagát. A magányos férfiúnak nem volt kedve hazatérni, annyira ellepték az emlékek, hogy nem érezte a hideget, csak rótta az elnéptelenedett utcákat. Valamikor otthon ezen a napon gyújtották meg utoljára a mennyezetig nyúló karácsonyfa gyertyácskáit, és a gyerekek vidáman lekopasztották a fát. A fenyőfa meg a gyertyák illata még egyszer végigbolyongta a lakást, megsimogatta az arcokat", Karácsony vett búcsút. Az öreg cserépkályhákban vastag fahasábok parázslottak, mint a család fogyhatatlan tüze, az emberek meghatottan búcsúztatták az óesztendőt, s arra gondoltak, hogy hátha az új lesz a ma régen ígért „víg esztendő”. Éjfélig csöndesen iszogattak, de mihelyst az óra eltemette az óévet, csengeni kezdtek a legnemesebb nedűvel telített finom metszésű poharak, és lobogni kezdett a vidámság egészen a mennyezetig, vagy azon is túl? A magányos férfi a régi család erős ölelésére, megtartó melegére gondolt. Ő is fészket akart rakni, akár apái, de a sors, úgy lehet, más akart vele. Éppen a tetőt húzta fel otthonára, midőn egy ismeretlen eredetű rengés szétrombolta, és visszaűzte a magányba. Még egy elszánt kísérletet csinált, ez azonban már csak kétségbeesett roham volt, és véres szívvel zuhant vissza a földre. Tudomásul kellett vennie a végezést, mely így szólt: magányra ítéltettél. A sors talán elő akarta hívni a magányos férfiú rejtett erőit, mert mindkét karjával sújtott rá, bujdosóvá tette honában, és ellenségeire ruházott minden hatalmat s dicsőséget? A magányba száműzött ember pedig töprenkedhetett: eldobta őt a sors, vagy tartogatja valamire? Csorba vaskó, avagy isten kardja? Ráth Mihálynak hívták a magányos férfit, nem volt háza, sem kenyere. Szobájában meglátszott a lehelet, a pohárban reggelre megfagyott a víz, ide tért vissza kószálásából, ledobta vedlett bundáját, s megrohanta odújának a hidege. Régi szilveszterekre gondolt, férfikora delén ilyenkor ébredt délutáni álmából, mivel erőt kellett gyűjteni a reggelig tartó szilveszterezéshez. Azután langyos fürdőt vett, majd sötét ruhát öltött fel, így illett fogadni akkoriban az új esztendőt, mert ki tudja milyen örömöket hoz? Most azonban nem lehettek Ráth Mihálynak kétségei az új esztendő várható ajándékai felől, csakis újabb szenvedések következhettek. Tudta, hogy senki sem kopog be hozzá ezen az estén, ma családba menekül az is, kinek nincsen családja, és idegen tüzek melegével vigasztalja árva lelkét. Ráth Mihály ennek ellenére várt valakit. Mintha a végtelen, hideg világűrből elindult volna egy csillag, hogy szilveszter éjjelén Ráth Mihályhoz érjen. Végigfeküdt rozzant pamlagán, magára terítette vedlett bundáját, azután elszunnyadt? Vagy más lelkiállapotba lendült? Álomba tért, vagy igazabb valóságba? Később sem tudta eldönteni. Mindenesetre Ráth Mihály lehunyt szemmel feküdt ötvenedik szilveszterének estéjén. Kilenc óra lehetett, midőn megjelent valaki. Hallotta suhanását, holott nem nyílt meg az ajtó. Olyan elemi erővel érezte jelenlétét, aminővel élő valóságot még sohasem észlelt. A jelenés mellételepedett, furcsa fény villant ekkor Báth Mihályban, és különös, forró áramlás járta át. Azután fülébe súgta a jelenés: „Én emberem.” Báth Mihály azonnal tudta, hogy ki látogatta meg: az egyetlen nő, akit életében szeretett. A többi? Játék volt, kaland, kábítószer. S ez a magányba tért ember, aki olykor egész világgal hadakozott, és minden pillanatban ébernek kellett lennie, akár egykor a gránitot őriző katona őseinek, ez a nyughatatlan utas, aki holttestek és vérmocsarak közt szikáran, hajthatatlanul ment egy távoli fény felé, ez a fagyos szobában dermedező számkivetett most végre a jelenés ölébe fektethette ősz fejét, és kiönthette rejtelmes szívét: — Sohasem szerettem nőt kívüled — kezdte —, hazudoztam nekik, labdáztam a szívükkel, kegyetlen voltam, ha erőszakkal benyomultak az életembe, mert a mélyek mélyén téged rejtegettelek. Ez az én titkom, ide temettelek — s a szívére mutatott —, nem a sírgödörbe. Magányos, végeérhetetlennek tetsző éjszakáimon utánad tapogattam, téged élesztgettelek. Alleluja, most megjelentél. Szilvesztert írnak, de én húsvétot ünnepelek. Míg e földön jártál, te voltál a teremtés értelme, belőled akartam megalkotni legszebb álmomat, remekművemet. Én öltelek meg, mert a tökéletesség egyértelmű a halállal, és a végső hónapokban olyan voltál, amilyennek akartalak, befejezted sorsodat a földi tereken. Midőn már a halál kapujában állottál, magaddal bíztál, de bennem győzött az emberállat. Te akkor túllendültél rajtam, fölém emelkedtél, mint a csillag, s én nem bírtalak követni. Bocsásd meg nékem. A jelenés ekkor Ráth Mihályra hajolt, arca arcára terült, beitta magát szájába, szemébe, agyvelejébe: — Te bocsáss meg nékem, mert nem engedtelek emberi mértékkel boldognak lenni, nem bocsájtottalak ki ölelésemből a halál után sem. Nem költöztem ki belőled, midőn másokat próbáltál szeretni. Nem bántottak futó örömeid, testednek játékai, de midőn a szíved megmozdult, azonnal kiegyenesedtem benned. Emlékezel? Egyszer szikrát vetett reád egy leány, és égtél, miként a fölperzselt nyári mező. Mikor először feküdtetek egymás mellett és átölelted, megmozdultam benned, s te anélkül, hogy tudatában lettél volna, az én nevemet suttogtad a fülébe. Elvesztetted a csatát, de megnyertem én, megnyertük mi. Megbocsájtod-e? — Halálom után nagyon egyedül maradtál, kétségbeejtő úr támadt körülötted, s hogy élni tudjál, egy népet telepítettél szívedbe, őt szeretted, robogtál szerte az országban, akár a szabadcsapat, és közben fojtogatott a boldogtalanság. Mikor azután halálos veszedelembe jutottál, én fogtam meg a kezed, és befelé kényszerítettelek, pedig mennyire szeretted az életet. Elijesztettem a dibdált embereket, akik uszályként kapaszkodtak beléd, a vérszopó asszonyokat, mert a lelkedet fonnyasztották. Fölneveltem benned az embert, akár a magzatot. Én dajkáltalak, tápláltalak s öleltelek át, ha megszédültél. Én dúdoltam bévül gyökerekig hatoló melódiát, mikor ismét a föld zsivajára szomjúhoztál. Fölmentesz mindezért? — Irgalmatlan voltam, mert végtelenül szeretlek. Megtanítottalak keservesen csalódni, hogy igazán hinni tudjál. Nehéz betegségeket küldtem reád, megfenyegettelek a halállal, mert csak így bírtam legyűrni önpusztító nyugtalanságodat. Így tudtad abbahagyni véred hullatását, erőid pazarlását. Így tisztult a lelked világossággá, a must borrá. Valamikor holtomiglant és holtodiglant fogadtunk, de én átváltottam az örökkévalóságra. Kapok ezért tőled egy simogatást? — Megbirkóztál mindennel, mert egy percre sem hagytalak el. Heteken keresztül feküdtél ágyhoz szegezve, gyilkos kórral küzdve, jégverem szobában egyedül, kenyéren és vízen, s az ajtó mellől figyelt a halál. Én leheltem beléd olyan hőséget, mely különbül táplált kenyérnél-bornál, és visszaverte a halált. Emlékszel? Üldözött vad voltál, még az álom is került, nyitott szemmel feküdtél a néma éjszakában, a szoba másik sarkában aludt a fiunk, az ő sorsán töprenkedtél. Már kezedet tapogatta a halál szállásmestere, a kétségbeesés, ekkor a vaksötét szoba falán szelíd fény jelent meg, és lassan közeledett feléd, te pedig megteltél jóreménnyel. Én voltam az a fény. — Egyedül én ismertelek. Gyenge, túlérzékeny plánta voltál, mikor mindörökre megszerettelek. Bizonyosan elvesztél volna, ha nem táplállak, nem nevellek, meg nem edzelek. Ha föl nem áldozom magam éretted. Valamikor azt mondottad nekem: a férfi akkor válik egésszé, midőn átmegy rajta egy asszony. Én nem mentem át rajtad, benned maradtam, beléd múltam, általad nyertem új életet. Szólj, hűséges hitvesed vagyok most és mindörökké? Ráth Mihályból egy szó szakadt fel. Sohasem mondta, vagy hallotta eddig, de úgy érezte, magát az Igét mondja. Azután mintha elfolyt volna a vére, mintha ájulás lepte volna el. Ám a tűnni vélt életerő fokozott bőséggel visszacsordult, a magányos embert kimondhatatlan boldogság lepte el. Úgy érezte, benne fut össze a világ. Vagy ő nyílott világgá? Harangszóra ocsúdott fel, három templom harangja hirdette az új esztendő születését. Ráth Mihály felöltötte kopott bundáját, és éjjeli sétára indult. Vidám, hangos emberek telítették az utcákat. A magányos férfi illő távolból nézte, vajon mi is az, amit az emberek közönségesen örömnek neveznek. FÉJA GÉZA FELEDY GYULA RAJZA