Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

XVI. évfolyam, 1. szám Irodalmi és kulturális lap 130. január De vitatkozni a valókkal Adyt idézi a cím: az ő napi csatákban s életnyi hitben, hűségben soha meg nem alkuvó szenvedélyét. A nagy világégés — az I. világháború — előestéjén született, apokaliptikus haragtól izzó versei közül való A „dies irae”. Az idézőjelbe tett latin kifejezés is ama végső megméretésre, az utolsó ítélet napjára emlékezteti a világot, az emberiséget pusztulásba sodorni akarókat. A rossz urakat, a rossz vezéreket, a rossz politikusokat. Tiszákat, kan-Báthory Erzsébeteket ... De a vers csupa tagadást, csupa elutasítást kiáltó sorai közt — szakítni minden földi jókkal / kiabálni: le a bírókkal / le a Halállal, ki a csókkal / nem birkózni a birkózókkal / es a tettekkel, és itt a szókkal — szigetként áll ez a sor, ez a mégis vallomás, a vállalásnak ez a máig hangzó üzenete. De vitatkozni a valókkal — úgy hiszem, nekünk is szól ez az üzenet. Hányszor vitatkoztunk és vitatkozunk érdemesebb energiákat, többre hivatott indulatot fecsérelve a „nem-valókkal” s a „nem-valókról”. Ady, mikor e versét írta, jó néhány mesterséges és mesterkélt vita, perlekedés keserű tanulságát bírta már. Ismerte a heccek szítóit, akik még életében igyekeztek szorgalmasan elnyesegetni maradandósága jövő gyökereit, érezte magán a sarat, amit perc-emberkék fröcsköltek rá, fogadott vagy éppen fogadatlan brávók. S tudta, nem hátrálhat, maradnia kell; tudta, őt igazolja, ami bekövetkezik: „Sokan sírnak majd még miattam / s elsiratják, amit sirattam” — írja a vers második részében, hogy aztán immár figyelmeztetésként, s egyben az elégtétel bizonyságával ismétlődjék meg a vers befejezésében: „Sokan sírnak majd még miattam / s akkor szabad csak nekem menni”. Idén novemberben lesz száz éve Ady Endre születésének. S ha ezen a centenáriumon rá gondolunk, róla beszélünk, hivatkozunk rá és érvelünk a nevével, zsenijével és gondolatai időtlen érvényességével, azt sem feledhetjük el, hogy immár centenáriumához közelít az a példátlan szélsőségek közt ingadozó, elfogultságokkal terhes, szivárványos félreértésekkel és belemagyarázásokkal tarkázott, meghamisításokban és zászlózó manipulációkban gazdag vita is, amely megkezdődött az Új versek megjelenésével, s azóta tart. De vitatkozni a valókkal... Sajátosan történelmi feladata volt ez a magyar irodalomnak, a magyar írónak századokon át. S mondhatnánk-e, hogy ma nem az? Más országok irodalmaival — francia, angol, német stb. — ellentétben a magyar irodalom mindig politizált, a magyar írók java mindig közvetlenül is részese, cselekvő részese volt a társadalmi tetteknek. S Petőfi óta legmagasabban éppen Adyban tudatosult az írónak eme társadalmi küldetése. Valóban, példánk ő, s ebben az igazán. Voltak, vannak s lesznek is persze nemtelen, „nem-való” viták. Aprócska tusakodások, amelyekben nem a gondolat ütközik meg a gondolattal, hanem öklök, husángok csapkodnak, döfölődnek. Voltak s lesznek viták, amelyekből elsikkad a „valamiért vitatkozás” konstruktivitása, viták, amelyek csupa-csupa nemeket hangoztatnak s elfeledkeznek az „igen”, a különbségnél előbbvaló azonosság megváltásáról. Mégsem szabad jogukat kétségbe vonnunk; a türelmes idő úgyis igazságot tesz való s nem-való között. Ahogy nem volna szerencsés róluk megítélnünk az irodalmat és művészetet, az írókat, művészeket sem. Képtelen vitákból általános vitaképtelenségre következtetni, s kétséget érezni a mai művészet és mai irodalom közéleti szerep, társadalmi hivatás betöltésére való érettségét és alkalmasságát illetően. Életprogramunkhoz — a szocialista társadalomban élő ember életprogramjához — nemcsak a „szépen élés” anyagitárgyi feltételeiről való gondoskodás tartozik hozzá; a mi ember-ideálunk a közösségi ember, akiben nemcsak tudatosultak, de öntudattá is emelkedtek a közösség, a társadalom iránti kötelességek. Aki vallja és éli, hogy az egészhez s benne mindenhez köze van, aki nemcsak részvényese egy szakma, jó fizetés, kényelmes, komfortos lakás, telek, hétvégi ház s autó erejéig a szocializmusnak, de aki a gazda, a tulajdonos szemével, felelősségétől áthatva vallja magáénak ezt az országot, népben-nemzetben gondolkodva, és társadalomban, jövőben. A teljes értékű társadalmi egyenlőség ez; a szocialista demokrácia ez. S ha a kiteljesedéséhez, egyértelmű gyakorlatának megvalósulásához vezető út hosszú is még, a célt világosan hisszük-látjuk. Adódhatnak megtorpanások ... Sokan vannak, akik azt hiszik, megtették kötelességüket azzal, hogy megszerezték, felépítették és mutatós, jó erős kerítéssel körül is kerítették a maguk összkomfortos, pihe-puha magánszocializmusát, mint ahogy vannak olyanok is, akik szeme előtt a jövő egyetlen céljaként ez az egyéni boldogulás lebeg, s ha nem sikerül elérniük, megvádolnak miatta eszmét s társadalmat. Az egyéni boldogulásnak ezzel a kisember-kispolgár szemléletével, ezzel a fogyasztói önzéssel a művész és író már csak azért is szembe kell hogy szálljon, mert ő az alkotó munkájával — már ha valóban alkotó s nem kókler, giccsőr — nem ilyesféle egyéni boldogulásra, hanem benső sikerre és maradandóságra, önmaga, eszméi és alkotásai térben-társadalomban s időben-jövőben való kiterjesztésére, továbbadására, teljes értékű önmegvalósításra, a boldogságra pályázik. Az író, a művész nem lehet, nem létezhet a közönségközösség nélkül. Ilyenformán tehát eleve elhivatott harcosa kell legyen e társadalmi közélet- és közgondolkodás-formálásnak. De vitatkozni a valókkal... Akik számára a „szépen élni” és a „szépen megélni” egyet jelent, azok nem szeretnek vitatkozni, kerülik a vitákat, s nyilván a velük vitatkozni akarókat is. Mégis kell vitatkoznunk, kellenek a jó, az elvi, az építő viták. Nemcsak az irodalomban, nemcsak a művészetekben, hanem a társadalom minden közegében. Kellenek, hogy a helyestől elváljék a helytelen, a jótól a rossz, az igaztól a hamis; kellenek, hogy egyértelműen ítéljük meg értékeinket, hogy eluralkodjon az értékek egységes szemlélete, s a megítélés rendje a társadalomban. A szocialista értékrend, a marxista-leninista megítélés gyakorlata. E küldetéstudat ésteljesítés híján irodalom és művészet eltávolodik a társadalomtól, elszakadoznak valóság gyökerei; eluralkodik a művekben is, az irodalmi és művészeti életben is az öncélúság, a belterjesség, a pózolás; s van már tapasztalat is arról, hogy amikor e „beszorítottságban” már nem különbözik meg világosan a fontos a lényegtelentől, a jelentés a jelentéktelentől, azt elsősorban épp az irodalom, a művészet legjobb, leghaladóbb, a társadalom jövője irányába mutató tendenciái sínylik meg, s előbb-utóbb elbizonytalanodás és távlatvesztés jelentkezik. Hányszor vitatkoztunk és vitatkozunk kicsinyesen, személyes ügyeket és érdekeket hánytorgatva, személyes sérelmeinket elvek elébe helyezve, modorosan, belterjesen, rosszul s így, hozam nélkül! De vitatkozni a valókkal... Halljuk meg Ady Endre máig hangzó, nekünk is szóló üzenetét. Helyesen halljuk és helyesen értsük. PAPP LAJOS BÚ ÉK! .. vérbeli epikus. Ez napjainkban nagy dolog, hiszen a hagyományos cselekmény a kis- és nagyepikai művekben mindinkább elcsenevészesedik, és a tér- és idő-megkötöttségek igen lazákká válnak. Irodalomtörténészek kutatják korunkban az „eltűnt személyiséget”, ugyanis számos irodalmi alkotás hőse elmosódó, nem rendelkezik határozott jellemvonásokkal. Ezzel a „látszólagos modernséggel" szakít bátran Balázs József: izgalmas cselekményt ír le, élő figurákat állít elénk, határozott történelmi és tárgyi környezetbe helyezi őket.” Szekér Endre Balázs József hőseinek hűsége című írásából SZILVESZTERI PARÓDIÁK NYERGES ANDRÁS, REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS, SZABADOS GÁBOR, TARJÁN TAMÁS ÍRÁSAI FELEDY GYULA RAJZAIVAL LÁSZLÓ LAJOS: URÁNBÁNYÁSZOK (RÉSZLET) KALÁSZ LÁSZLÓ, KASZA BÉLA, KÖRMENDI LAJOS, ÓSZABÓ ISTVÁN, PINTÉR LAJOS, VARGA RUDOLF VERSEI BARTHA LÁSZLÓ, BENKE LÁSZLÓ, DÉVÉNYI IVÁN, FELDMÁR TERÉZIA, W® FENYŐ ISTVÁN, FRIED ISTVÁN, MÉSZÁROS GYÖRGY, NOVOTNY VILMOS, RUBOVSZKY KÁLMÁN, VARGA GÁBORNÉ ÍRÁSA BOGNÁR ÁRPÁD, CSOHÁNY KÁLMÁN, KONSTANTIN LÁSZLÓ, REICH KÁROLY, RÉKASSY CSABA, SERES JÁNOS, WURTZ ÁDÁM, ZALA TIBOR GRAFIKÁI 1976. ÉVI LAPSZÁMOK REPERTÓRIUMA ÁRA 2 FORINT LOVAK REICH KÁROLY RAJZA ZELK ZOLTÁN Mindenki énekelt Apám műhelye, tudománya és kenyere a nóta volt, a mondott szót még nem értettem, amikor már a nótaszót. Anyám szájából sem fogyott ki soha a dal, ha ráhajolt könyökig habbal a teknőre s ha tűz fölé, mindig dalolt. S egy reggel jött a szobafestő, hozott létrát és vödröket, hozott sose hallott nótákat, s a nóta mellé füttyöket. Lyukas cipőm suszterhez vittem, őneki már nem volt elég ami dal ajkán megteremhet, egy csíz is fújta énekét, egy csíz is fújta a kalitban, míg ő dúdolva kalapált —a kétfajta dallam kettős lángja lobogta be a félhomályt. Hát eltűnődtem gyermekfejjel: talán a nóta ad erőt, az szelídíti a szerszámot, s a vödröt, létrát, tehenőt? Ma se tudok más bölcsességet s tán nincs is bölcsesség egyéb: félszáz évig így tanítottak tücskök, csízek, fülemülék. Mert láttam fonnyadni a rétet, ha zúdultak őszi szelek s kioltották, mint gyertyalángot, a fénylő tücsökéneket. És láttam kertjeink halálát, csontváz karjává lett az ág, ha madarait elengedte — s belepte fehér némaság. Nincs rét, nincs erdő, lélek sincsen, testünk csak mozgó ravatal, ha nem fakad ének a szájon, mert nincs diadal a halálon, csupán a dal! a dal! a dal! Zelk Zoltán hetvenéves. A költőt e bensőséges hangulatú, emlékező-számvető vallomásversének újraközlésével köszöntjük születésnapján.