Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Hol tart ma a világszínház? Erre a kérdésre próbált választ adni a legutóbb Belgrádban megrendezett Nemzetek színháza találkozó, melynek eseményei a híres avantgárd színházi seregszemlével, a BITEF-fel összefonódva zajlottak. Az évek óta tartó színházi válság (mely a nyugati országokban részben gazdasági okokra vezethető vissza) úgy látszik, inspirálóan hatott: valamennyi részvevő társulat a krízis leküzdésére, új értékek kialakítására törekedett és nem is eredménytelenül, hiszen a bemutatott produkciók többsége szokatlanul magas színvonalú művészi élményt nyújtott. A korunkban általánosan érvényesülő negatív társadalmi tendenciák — az elidegenedés, az emberi kapcsolatok elszegényedése, a kommunikációs nehézségek — a színpadon kétféleképpen tükröződnek: egyrészt tartalmi szinten, a produkciók „cselekményében”, másrészt színház és közönség viszonyában. Az előadások a legkülönbözőbb módon, de ugyanehhez a problémakörhöz szóltak hozzá. A fesztivál kettős jellegéből következik, hogy mind a „hagyományos” színházi megoldások, mind pedig az újszerű kísérletek szép számmal képviseltették magukat. De voltaképpen e kétféle irányzat nem vált el élesen egymástól. Az avantgárd klasszikusnak számító Godotra várva (a szerző, Beckett rendezésében) például éppen „hagyománytiszteletével” okozott meglepetést. Az expresszionista színházi tradíciókat idéző, óriási precizitással kidolgozott előadás kevésbé elvont mondanivalót sugallt, mint a darab eddig ismeretes interpretációi. A nyugat-berlini Schiller Theater produkciójának középpontjában nem a „Godot-ra várás” minden emberi cselekvést és magát a létet abszurddá tevő motívuma állt, hanem egy emberi kapcsolat, mely még végső elcsökevényesedésében is értelmet ad a két főhős perspektívátlan életének, összetartozásukat Beckett erőteljes képi szimbolikával hangsúlyozza: a színpadon a szerzői utasításban szereplő fán kívül egy kő is található, jelezvén, hogy Vladimir és Estragon — mint kő és fa — ellentétei és kiegészítői egymásnak. Ugyanerre utal végletesen eltérő testalkatuk és gondosan összecserélt ruházatuk is. Szintén az emberi kapcsolatok sorvadásáról szól Peter Brook Nemzetközi Színházi Kutatóközpontjának Ékek c. produkciója, csak éppen a megközelítés ellenkező irányú. A Colin Turnbull antropológus könyvéből írott darab konkrétan, dokumentumfilmekre emlékeztetően mutatja be azt a folyamatot, melynek során a társadalmi együttélés — embert emberré emelő — formái elhalnak. Az ikek egy ugandai nomád törzs tagjai, akik — miután a kormány vadászterületüket nemzeti parkká nyilvánította —, képtelenek voltak alkalmazkodni a gyorsan megváltozott körülményekhez, áttérni a földművelésre, és évszázados civilizációjuk minden vívmányát (vallást, ünnepet, művészetet, sőt családot, szerelmet és barátságot is) feladni kényszerültek. Csupán kegyetlenül önző — magányos — individuumokként tudtak tovább vegetálni. Értékrendjükben a jóllakottság, a „tele has” került az első helyre, minden más elvesztette jelentőségét. Brook társulata „eszköztelen naturalizmussal” jeleníti meg e „fejlődés” megdöbbentő mozzanatait egy kopár, félig kész betonépület homokkal beszórt színpadán, mely körül a földön, illetve csupasz deszkapadon kuporgott a közönség. Az „élethű” felidézés forrása az intenzív koncentráción alapuló kifejező játék. A jól táplált különböző nemzetiségű (és bőrszínű) színészek minden külsőleges segítség — smink, jelmez — nélkül tették hitelessé az éhhalállal küszködő afrikaiak sorsát, tökéletesen reprodukálva egy számunkra idegen kultúra kialakította viselkedésrendszert (melynek elemeit afrikai tanulmányútjuk során sajátították el). A megrendítő jelenetek feltétlen állásfoglalásra késztették a közönséget. A reagálás (mint Brook sajtóértekezletén megtudhattuk, és magunkon is lemérhettük) kétféle lehet: az európai néző — érzékenységétől és beállítottságától függően — vagy elfogadja, átéli a szituációt, vagy pedig mint számára idegent visszautasítja (nevet, megbotránkozik rajta). Az így önmagát megosztó publikum „jobbik fele” az előadásban rejlő „metaforikus figyelmeztetésen” túl, a többiek idegenségére is kénytelen ráébredni: a darabban szereplő antropológus szempontjából kezdi vizsgálni környezetét. S Brook éppen ezt akarja elérni: a színház a közönségért van, és legnagyobb eredménye annak megváltoztatása lehet. Újszerű néző-színház viszonyt alakít ki a Szónokok c. produkcióban William Gaskill társulata is. A londoni Joint Stock Theatre Group Heathcote Williams könyve alapján speciálisan angol témát dolgoz fel. A Hyde Parkban levő Speaker’s Corner jellegzetes figuráinak és hangulatának felidézésével a híres angol demokrácia és szabadság eszményeinek üressége és érvénytelensége lepleződik le, hiszen már mindezek jelképe, a Hyde Park is turistalátványossággá devalválódott, ahol a szónokok őszinteség helyett üzleti fogásokat alkalmaznak, a társadalom manipulatív rendszerének jól bevált eszközeit. Az a néhány eredeti személyiség pedig, aki még múzeumi relikviaként fennmaradt, önmagát pusztítja fokozatosan. A Hyde Park-forma kiváló alkalmat szolgál élő és tartalmas nézőszínház kontaktus megteremtésére. A közönség mindvégig egyenrangú résztvevője a játéknak. A sétálgató, csevegő, teázgató (a teát egy kitűnő színésznő — Cecily Hobbs — főzi és árulja) hallgatóság teremti meg a Hyde Park-atmoszférát: tagjai beszédbe elegyedhetnek a közöttük lézengő „mellesleg” szerepüket játszó színészekkel, s így közvetlenül is befolyásolhatják a cselekményt. Ez a forma teszi lehetővé, hogy a társadalmi mondanivaló erőteljesebben, meggyőzőbben fejeződjék ki, mint azt általában műalkotástól, színháztól megszokhattuk, mire kiderül, hogy milyen megoldást sugallnak a hősök szavaikkal és előttük lejátszódó történetükkel, éppen véget ér az előadás, és az egyenruhás rendőrök — ha kell erőszakot is alkalmazva — kitessékelik a megdöbbent nézőket a játék színhelyéről (Belgrádban egy külön e célra berendezett filmstúdióból). William Gaskill és Max Stafford-Clark rendezőknek minden különösebb feltűnés nélkül sikerült élő színházat teremteniük. A nagy hírű Eugenio Barba erőfeszítései ugyanezen a téren kudarcba fulladtak. Az igényes elméleti és több éves gyakorlati előkészítés dacára, a dániai Odin Színház Gyertek, s a nap a miénk lesz című produkciója során nem jött létre (a szigorúan korlátozott számú) nézők és színészek hőn óhajtott közössége. A társulat tagjainak nagy fizikai megterheléssel járó magukból kivetkőzése riasztóan hatott, és egy pillanatig sem lehetett azonosulni az ember érzelmi, szellemi, testi kizsákmányolásának, megaláztatásának — elvont, idegen gesztusrendszerben előadott — változataival. A Grotowski nyomán kialakult, magát Harmadik Színháznak nevező mozgalom — e produkcióból és Grotowski Belgrádban tett nyilatkozataiból úgy tűnik — zsákutcába jutott. Paradox módon Barba „kísérlete” legalább olyan anakronisztikus jelenség volt, mint a francia TNP Villeurbanne Marivaux felújítása, a Vita Patrice Chéreau rendezésében. A tehetséges fiatal rendező különleges fényhatásokban tobzódó, fantasztikus, szinte „bántóan szép” látványosságot varázsol a színpadra (és a nézőtérre) néhány 18. századi igazság (ma már közhely) illusztrálására. A mélységesen dekadens és öncélú formai tökéllyel megvalósított alkotás a polgári színház lenyűgöző haláltánca. Persze a klasszikusok műsorra tűzésekor lehetőség nyílik valóságos értékek létrehozására is, hisz a nagy drámák a legváltozatosabb interpretációkra alkalmasak. Nem véletlen, hogy a két legtöbb vitát kavaró bemutató Shakespeare nevéhez fűződik. A moszkvai Taganka Színház nálunk is nagy sikert aratott Hamletje méltán nyerte el a fesztivál fődíját. A hamburgi Schauspielhaus Othello-jának visszhangja már nem volt ennyire egyértelmű. Tényleg szokatlan, és korántsem szívet-lelket gyönyörködtető élményben lehetett részünk. De ha a néző képes volt elfelejtkezni a nagy klasszikussal szemben érzett tiszteletéről — előítéleteiről —, hamarosan ráébredt, hogy következetes rendezői koncepción alapuló, pontosan kidolgozott előadást lát, melynek bizarr és eleinte hatásvadászónak tűnő ötletei a mű sztanyiszlavszkiji módszerességű elemzésében gyökereznek. Peter Zadek rendező az Othello-ban rejlő egyik — már régen felfedezett —, lehetőséget aknázta ki. Thomas Rymer, Shakespeare kortársa ezt a tragédiát „véres bohózatnak” nevezte. E műfaji meghatározás tökéletesen jellemzi a hamburgiak változatát. Othello itt kisszerű hős, gyáva (harcban szerzett sebhelyeit a hátán viselő) vígjátéki figura. De Zadek „bábszínházának” egész világa „pitiáner”, melyben az okos és szenvtelen Jago nem jószántából intrikál. Ez az egyetlen esélye a kívülmaradása. Othellóról (kinek kisebbrendűségi komplexusát — közvetve tragédiáját — bőrszíne okozza), az előadás végére lecsurog a fekete festék, és ugyanolyan „piszkos” fehér ember lesz, mint az általa — játék közben — összemaszatolt többi szereplő. Az anakronisztikus jelenetek (Othello whiskyt iszik szódával, Desdemona bikiniben napozik a ciprusi tengerparton stb.), a szigorú dramaturgiai szerkezeten belül hitelesen motiváltak, mint ahogy a dráma csúcspontját — a fojtogatást — is Zadek merte először valódi brutális gyilkosságként eljátszani, holott most már nyilvánvaló, ez az egyetlen elfogadható megoldás. Harsány vásári komédiát, aktuális mondanivalójú színjátékot és mégis szöveghű Shakespeare-t láthattunk. És ráadásul ez a tragédia volt az egyetlen „vígjáték” a belgrádi fesztiválon. Zadek, ha nem is a brechti modell szerint, de brechti értelemben vett népszínházat hozott létre, ahol mindenki jól mulat és sokat tanul. De ehhez meg kell szabadulni az álműveltség, a sznobság korlátaitól. FELDMÁR TERÉZIA Munkásdalok gyűjtője A Rozsdás-patak, vagy ahogyan szinte falvanként mondják, a Bolyki—Nádasdipatak, Ózdon, a Kerekhegy alatt folyik össze a Hangonnyal, s együtt haladva Ózdon át a Sajóba igyekeznek. A Rozsdás mellett Csépány, Arló, Járdánháza, Vajács, Nádasd, mint felfűzött kaláris kapcsolódik Ózdhoz, melyeket a patakon kívül az 1980-as évek végén megszüntetett ingyenvasút is összekötött. A Rimamurány—Salgótarján Részvénytársasághoz tartozó Borsodnádasdi Lemezgyárat a patakvölgyben fekvő út és vasút kötötte össze, melyen mindkét irányban megfordultak a vasgyárba járók, és a lemezgyári cinműhelybe tartó munkások, batyuzó kofák, gombázó cigányok. Ez a vidék a magyarországi vasgyártás és bányászat egyik bölcsője, hiszen a források szerint 1720-ban a környéket birtokoló Sturman család gyártotta a legtöbb vasat Ózdon és Nagyrőcén. Az 1800-as évek végén Borsodnádasdon lemezónozót építettek, mely kiegészítője volt az ózdi vasgyárnak, mai fogalmaink szerint a szabad munkaerőre telepített ipari vállalkozás. A hazai iparfejlődés felemásságát, paraszti hagyományokhoz való kötődését valamennyien ismerjük. A paraszti munkaerő gyári munkássá való átalakulásának nehéz és ellentmondásos korszakáról viszonylag kevés megbízható adatunk van. A munkássá válás néprajzának felderítetlen foltjai ismertek a szakmai körökben. Nemcsik Pál elsősorban borsodnádasdi adatközlők emlékezéseit felhasználva, a forráskritika szerint megkövetelt óvatossággal — ezért hitelesen — mutatja be az Ózd vidéki munkásság folklórjának egyik legnehezebben kutatható területét, a dal- és zenekincset. A munkásosztály zenei emlékeinek összegyűjtése, értékelése, eredetének meghatározása ma is problémát okoz a szakembereknek. Nemcsik Pál, a helyszínen élő ismeretével, a szakirodalom teljes felhasználásával eredeti és hézagpótló munkát végzett el könyvében. Jól látja, hogy a munkásság dalkincse, éneklési szokása a paraszti életben gyökerezik, a fonóházban megszokott közös éneklést nem hagyják el a zajos üzemekben, embereket elválasztó bányavágatokban sem. A munkásdalok és a paraszti környezetből hozott énekkultúra kontinuitását zavarja és befolyásolja az első világháborúval általánossá váló katonadalok és műdalok szöveganyaga, és emlékezethez könnyen kötődő dallamkészlete. Nem véletlen, hogy a szerző a munkásdalok eredetének vizsgálata során a summások zenei anyagát is tárgyalja, mert észreveszi, hogy a paraszti környezetből való kiszakadás első alkalma és a dalszövegekben is bizonyítható jele a szülőfaluból való elvándorlás. A summások hozták a faluba a gyárban készült textilneműt, a summáslányok és -fiúk „vetkőztek ki” először, azaz hagyták el a népviseletet. A Borsodnádasdi Lemezgyárban dolgozó fiatalok kiszakadtak a hagyományos paraszti környezetből, még akkor is, ha a lányok csak a férjhezmenésig dolgoztak a lemezgyárban, vagy a vasgyárban. Választottjuk azonban már ipari munkás volt, bányász, vagy maga elé szőttes kötényt kötő póker, azaz a kokszot, vasércet, meddőt hányó félparaszti „státuszú” fiú. A gazdag dallamtár bizonyítja a szerző nagy jártasságát, és következtetéseinek helyességét, a munkáskultúra kialakulásában, s igen használható, figyelemre méltó adatokkal igazítja útba a kutatókat. Észreveszi, elemzi a két ipari központ, Ózd és Borsodnádasd munkásosztályának kulturális életét, észreveszi a „Rima” urainak kétszínű támogató tevékenységét, az egyházi ünnepekhez kötődő éneklő-zenélő alkalmak tudatos felhasználását, a keresztény kurzus időszakában. Megtalálja a hivatalos törekvésekkel szembeni, spontán munkástörekvéseket, és a megfelelő konkrét zenei vonatkozásokat. A könyv helyes arányokban tárgyalja Ózd és Borsodnádasd szerepét, szerencsésen csatlakoztatja megbízható, és gazdag forrásanyaggal a kapcsolódó bányaüzemek trunkásainak halkincsét, s mint ahogyan korábban a vasgyártás és bányászat egymásrautaltságát az iparszervezők észrevették, úgy követi nyomon Nemcsik Pál az északi iparvidék települési és kulturális migrációját. Örömmel olvashatjuk a helyszíni gyűjtésből fakadó, pótolhatatlan, és más által szinte észre sem vehető információit, a Hangony-völgyiekről, a palócság egyik elkülöníthető csoportjáról, a barkókról, s mindezt nagy szerénységgel, a területen járt kutatók minden eredményének felhasználásával és rájuk való hivatkozással teszi. Talán két évtizede, hogy a társadalomtudományok érdeklődése a munkáskultúra kialakulása felé fordult. A könyv e törekvésnek kiemelkedő eredménye, méltó a parasztdalok gyűjtésének nagy hagyományaihoz. BARTHA LÁSZLÓ KÖRMENDI LAJOS VERSEI Ugyan mi fér bele egy röpke bemutatkozásba? Hogy harmincéves vagyok, túl a rossz tanulóságon, a vagonlakáson, a pincérségen, a könyvterjesztésen, a csatornák és rizstelepek építésén, jelenleg nyakig az újságírásban? Túl az ifjúság Odüsszeiai kalandjain, innen az ithakai megállapodottságon? A tisztességet, munkát karcagi parasztemberektől tanultam. Példa számomra a konokszik, a konokabb ember küzdelme: bármelyiket nézem, eszembe jut a másik. Sokat kaptam a Nagykunságtól: sanda rúgást, örömet, szerelmet elegyest. Itt, e bemutatkozásban csak szerelmes magamat tudom megmutatni boldog félelemmel, újabb lehetőségekben bízva. A ház, aho! Pénelopém vár Toppanok ötven négyzetméteres valahára, valahára, valahára! Balatonnal, Ithakámba, Hej, boldogan éldöglődő regimentem, akár ti, az ótépé röghözkötöttje lettem! Nem áhítok szép telket csak az ő tenyerét megrakni homlokommal, és rúgni-vágni az új falakat lüktető szívemmel, mert vasbeton mundérban didereg az ember. A csillag idézése Jaj nem nem imide-amoda nem szélkakasnak a nem holmi díszes szélkakasnak a toronyba nem is félhomályba nem hivatalok páholyába de az ember csak az ember az ember homlokára az ember homlokára gondoltuk ki a csillagot a homlokunkra a csillagot a szemünkben lobogtatni szemünk felhőtlen levegőegén dédelgetni a csillagot szidva babusgatva fényesgetni nem trónoltatni de szívünk kínzókamráiban próbálgatni összetörni újraszülni megcsodálni szikráztatni jaj kit izzít ugyan kit izzít föl kit lobbant föl ha csak jaj kit érdekel ha csak zakón csörög a csillag a csillag a szemünkben lobogjon de ne csak mint vacak fáklya kisded máglya a csillag ne holmi csillagszóró kacat legyen az ember szemébe kigondolt vulkán-harag mert nem imide-amoda de ember homlokára volna jó s ne ez-az pletykálja ne a pleesni legyen hitet mondó de a szemünk a szemünk a szemünkben lobogó az üszkösítő szemünk tűzvésze a Nap a bennünk tomboló csillag csillagunk halálunkig önmagunkká bilyogzó