Napjaink, 1985 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

A nevezetes esemény a Bábel — később Rorarius — cukrászdában történt. A bieder­meier berendezésű, vaníliaillatú kis cukrászat márványasztalainál megfordult az egész vá­ros. A hölgyek fagylaltot, jeges kávét, esetleg kis pohárka­likőrt fogyasztottak, az urak ká­vét ittak, és konyakkal gyógyították éppen adott betegségüket, mert bár az igazi gyógy­­konyak Barukk úrnak a „Kígyóhoz” címzett gyógyszertárában terem — ahol a déli órák­ban megjelennek a városi urak —, de ott nem illik egy kupicánál többet felhajtani. Így aztán egy-kettő a cukrászdában is fo­gyasztásra kerül. A Bábel cukrászda karcsú lábú, kecses asz­talai mellé a szerkesztő urak is leültek na­ponta néhány percre ... Már csak azért is szükség volt erre, hogy az ott megforduló urak és úrihölgyek lássák, hogy nem holmi korhely kocsmatöltelékek, hanem úriembe­rek ők is, simára borotválva, fényesre bril­­lantinozott frizurával, jól szabott ruhában, udvarias előzékenységgel köszöntik azokat az urakat és hölgyeket, akiket már sikerült megismerniük. Így tért be egy alkalommal Fried Simi és Kertész Laci, és ekkor jelent meg a „Sors”. Kövér, alacsony, selyemruhás, tollbokrétával díszített kalapú úriasszony kíséretében, jobb­­ról-balról egy-egy bakfislány felugrása, ro­hanása az új vendégekhez, világossá tette, hogy a szigorú Gyula úr kedves családjának tagjai ők. Leültek, fagylaltot kértek, és kol­légáját is bemutatta Laci a nagynéninek és unokahúgainak. Már aznap éjszaka a Royal korántsem si­kőrrel megrakott asztala mellett magyarázta Simi barátainak: — Az ember annyiszor ír le dolgokat, amikről azt hiszi: színhazugság, hogy amikor a valóságban megtalálja, nem győz csodál­kozni. Laci fejtette meg a többiek számára rejt­vényként ható filozofálást. — Csak nem arra gondolsz, hogy „meglát­ni és megszeretni egy pillanat műve?” Simi feje bevallást jelentően hajolt a po­hár fölé. — Szóval beleszerettél az egyik unokahú­gomba. Melyikbe? — Az idősebbikbe. De nagyon. És elkövetkeztek azok a hetek, amikor a cégtársak nemegyszer gondoltak arra, hogy elcsapják „a vezért”, akinek legkisebb gond­ja nagyobb lett az újság ügyeinél. A felelős szerkesztő úr zsakettet csinálta­tott, lakkcipőt és cilindert vásárolt. Társai már tudták, mit jelent ez. Természetesen, a nyomdaszámla „rendezé­se” csak bizonyos hiányosságokkal történt, kellett a pénz az ünnepi ruhára, virágcsok­rokra, bonbonokra. De ezt még valahogy át lehetett vészelni. A lap mozgott, a pénzek csak begyűltek, és Szelényi bácsi valahol üzletet látott az egész­ben, tehát nem lépett fel szigorúan. Ám egy szép vasárnap délelőtt Fried úr zsakettben és lakkcipőben, fején a cilinder­rel, kezében virágcsokorral megjelent a Stei­ner házban, mégpedig olyan időpontban, amikor a ház ura otthon tartózkodott. Sarolta nagyfám megpróbálta lebeszélni a fiatalembert a vállalkozásról. — A férjem nem is akar arra gondolni, hogy neki férjhez adandó lányai lennének. De még ha ezt tudomásul venné is, ő csak biztos egzisztenciájú emberhez adná a lánya­it. És azon felül is, vasárnap délelőtt mindig rossz hangulatban van. — Hát akkor jövök egy másik napon, amikor itthon találom. — De hisz éppen azért van rossz hangu­latban, mert itthon van! — világosította fel az okos mama a lánykérőt. — Máskor reg­gel bemegy a kávéházba reggelizni, ott elol­vassa a lapokat. Darányi úrnál megborotvál­kozik, a szemben levő trafikban az özvegy trafikosnénál megvásárolja a napi cigaretta- és szivaradagját, bemegy az üzletbe, elbe­szélget Móric barátjával, ellenőrzi az üzlet rendjét, kioszt néhány pofont az inasoknak és jól kezdődik a napja. De vasárnap? Itt­hon van egész délelőtt, zsörtölődik, a gyere­kek rosszak, a kávénak nincs olyan íze, mint a kávéházban, a sütemény nem friss, nincs kivel megbeszélni az ügyeket, és amikor a bolt helyett a lakást ellenőrzi, mindenütt csak rendetlenséget talál. A lányaihoz nem nyúl egy ujjal se, a két fia még pici, azo­kat nem lehet megverni, marad egyedül a Pista fiam. Hát azt se verheti naphosszat. Jobb, ha nem jön. Fried úr. De Fried úr ment. A vizit nem tartott so­ká. Steiner Gyula úr közölte — úgy, ahogy azt a mama megjósolta: — Nekem nincs eladó lányom, Fried úr. Talán tíz év múlva lehet házasságról beszél­ni. De akkor sem magával. Én a lányomat csak annak adom, akinek biztos egzisztenci­ája van. — De hát a lap, a Miskolci Hírlap ... Én vagyok a felelős szerkesztője, ez egy virág­zó, biztos egzisztencia — próbált önérzetes­­kedni a kérő. — Még akkor sem lenne az, ha nem tar­toznának fűnek-fának. Ha ki lenne fizetve a nyomdaszámla, ha nem lenne adós ennek a zsakettnek az árával a Levkovics szabónak, ha nem árulná féláron a bonjaikat a kis Somló, a Royal főpincére — bizonyította be az elképedt ifjúnak, hogy a nagy cég első segédje gondos apa is, mindent tud. Persze, a szerelem nem hiszi el, hogy ki­mondatott az utolsó szó. Elkopott a vadonat­új zsakett, mire megértette, hogy a zord apát nem lehet megpuhítani. A szöveg min­dig azonos volt, csak bővült a hitelezők lis­tája. Az információátadás már a század első éveiben tökéletes volt a kisvárosban. — Utána kellene nézni valaminek, mert az öreg semmiképpen nem mond így igent — merült fel egyre gyakrabban a fiatal újság­író agyában. A többiek is mintha kedvüket vesztették volna. Kertész Lacit Szatmárné­metibe hívták, ahol új lap alapításán fára­doztak. Damó Oszkárt megbűvölte egy új ta­lálmány, a film. Azt pedig csak a főváros­ban lehet megtalálni. Ricsit a családja vette kereszttűz alá, hagyja ott az újságírást, ígér­kezik számára egy igazi állás a budapesti Városházán. S Kázmért Kázmér sem talál­ta már olyan érdekesnek, vonzónak a Royal kávéházának női zenekarát. — Hullaszag terjeng a levegőben — mon­dogatta Kázméri, különösen olyankor, ami­kor Szelényi, a nyomdatulajdonos, nem a bácsis, hanem a hitelezői hangját vette elő, egyre gyakrabban, egyre fenyegetőbben. Hol az egyik, hol a másik hírlapíró tűnt el két­­három napra a városból. És ez bizony meg­látszott a lap tartalmán is. Az ifjonti fürge­séget, elevenséget hamar felváltotta az évek öreges elmeszesedése. A bevétel is csökkent, a vég fenyegetően közeledett. Először Ker­tész Lacit búcsúztatták, el, utána Ricsiért jött el a sógora, Kázméri Kázmér közölte, hogy már törzshelyet foglalt magának a főváros­ban, a New York kávéházban és Simi fele­lős szerkesztő úr zsebében is ott lapult egy meghívólevél Az Esthez. Damó nehezebben mozdult volna, családos ember volt, de a film úgy vonzotta magához, mint mágnes a vasszöget. S így, amikor Szelényi úr ultimá­tumot nyújtott át az ifjú hírlapíróknak, és bár várta, hogy a szokásos kedveskedések, kérlelések, határidők következnek vagy me­sélt a gazdag nagybácsikról, esetleg tőkeerős társakról, legnagyobb csodálkozására ezeket hallotta: — Szelényi úr, ön egy bölcs ember. Telje­sen igaza van. Nekünk ezzel a lappal fel kell hagynunk, átadjuk Önnek a lapot, a kiadó­­hivatallal és szerkesztőséggel, a borvállalat­­tal együtt, lássuk, milyen ajánlatot tesz. A tárgyalás rövid volt és drámai. A vé­gén mind az öt cégtárs kapott annyi pénzt, hogy legsürgősebb adósságaira törleszthessen és megérkezhessen új állomáshelyére. — Ezt is csak azért fizetem — zárta le a tárgyalást Szelényi —, mert maguk kedves és tehetséges fiúk, én pedig egy nagyon jószívű ember vagyok. Meg azután a közeli napok­ban egyesülünk a Klein és Ludwig nyomdá­val, hadd vigyen egy kis passzívumot a Sze­lényi nyomda is az üzletbe, így legalább örülhetnek a barátaim és kollégáim, akik elég borsot törtek az orrom alá. * * Elutazás előtt az immár viseltes zsakettben ismét megjelent Fried úr a Szentpéteri kapu­ban. Vasárnap délelőtt volt ugyan, de az öreg kitüntető szívélyességgel fogadta. — Látja, Fried úr, ezt már szeretem. Köl­tözzön el minél messzebb, ha a hírét sem hallom, még nagyon jó barátok is lehetünk. De amikor Sarolta nagyfámtól és a kön­­­nyes szemű Lalikétól búcsúzott —, mert így becézték a legidősebb Steiner lányt —, oda­súgta a távozó: — Úgy gondolom, egy év alatt lesz olyan egzisztenciám, hogy összeházasodunk. Addig is mindennap írok és minden héten itt le­ De újra csak 1913-ban tűnik fel Miskolcon Fazekas Sámuel, mint Az Est lap munkatársa, mentorával Vágó Bélával, a későbbi népbiz­tossal tér vissza leánykérőbe. Eredményesen, mert a szigorú apa utána érdeklődvén „Az Est” firma bonitásának, nemcsak megnyug­tató választ kapott, hanem a tőkeerőt ille­tően a vidéki kereskedő fülének csillagászati összeget is hallott, mivel akkor már az Athe­naeum nyomda és több bérház volt Az Est lapok, Miklós Andor tulajdonában. Még nem ér véget az első világháború, mikor 1917-ben Fazekas Sámuelt hazave­­zénylik a frontról és megindítja az Észak- Magyarország elődjét, a miskolci Reggeli Hír­lapot.26

Next