Napjaink, 1985 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
A nevezetes esemény a Bábel — később Rorarius — cukrászdában történt. A biedermeier berendezésű, vaníliaillatú kis cukrászat márványasztalainál megfordult az egész város. A hölgyek fagylaltot, jeges kávét, esetleg kis pohárkalikőrt fogyasztottak, az urak kávét ittak, és konyakkal gyógyították éppen adott betegségüket, mert bár az igazi gyógykonyak Barukk úrnak a „Kígyóhoz” címzett gyógyszertárában terem — ahol a déli órákban megjelennek a városi urak —, de ott nem illik egy kupicánál többet felhajtani. Így aztán egy-kettő a cukrászdában is fogyasztásra kerül. A Bábel cukrászda karcsú lábú, kecses asztalai mellé a szerkesztő urak is leültek naponta néhány percre ... Már csak azért is szükség volt erre, hogy az ott megforduló urak és úrihölgyek lássák, hogy nem holmi korhely kocsmatöltelékek, hanem úriemberek ők is, simára borotválva, fényesre brillantinozott frizurával, jól szabott ruhában, udvarias előzékenységgel köszöntik azokat az urakat és hölgyeket, akiket már sikerült megismerniük. Így tért be egy alkalommal Fried Simi és Kertész Laci, és ekkor jelent meg a „Sors”. Kövér, alacsony, selyemruhás, tollbokrétával díszített kalapú úriasszony kíséretében, jobbról-balról egy-egy bakfislány felugrása, rohanása az új vendégekhez, világossá tette, hogy a szigorú Gyula úr kedves családjának tagjai ők. Leültek, fagylaltot kértek, és kollégáját is bemutatta Laci a nagynéninek és unokahúgainak. Már aznap éjszaka a Royal korántsem sikőrrel megrakott asztala mellett magyarázta Simi barátainak: — Az ember annyiszor ír le dolgokat, amikről azt hiszi: színhazugság, hogy amikor a valóságban megtalálja, nem győz csodálkozni. Laci fejtette meg a többiek számára rejtvényként ható filozofálást. — Csak nem arra gondolsz, hogy „meglátni és megszeretni egy pillanat műve?” Simi feje bevallást jelentően hajolt a pohár fölé. — Szóval beleszerettél az egyik unokahúgomba. Melyikbe? — Az idősebbikbe. De nagyon. És elkövetkeztek azok a hetek, amikor a cégtársak nemegyszer gondoltak arra, hogy elcsapják „a vezért”, akinek legkisebb gondja nagyobb lett az újság ügyeinél. A felelős szerkesztő úr zsakettet csináltatott, lakkcipőt és cilindert vásárolt. Társai már tudták, mit jelent ez. Természetesen, a nyomdaszámla „rendezése” csak bizonyos hiányosságokkal történt, kellett a pénz az ünnepi ruhára, virágcsokrokra, bonbonokra. De ezt még valahogy át lehetett vészelni. A lap mozgott, a pénzek csak begyűltek, és Szelényi bácsi valahol üzletet látott az egészben, tehát nem lépett fel szigorúan. Ám egy szép vasárnap délelőtt Fried úr zsakettben és lakkcipőben, fején a cilinderrel, kezében virágcsokorral megjelent a Steiner házban, mégpedig olyan időpontban, amikor a ház ura otthon tartózkodott. Sarolta nagyfám megpróbálta lebeszélni a fiatalembert a vállalkozásról. — A férjem nem is akar arra gondolni, hogy neki férjhez adandó lányai lennének. De még ha ezt tudomásul venné is, ő csak biztos egzisztenciájú emberhez adná a lányait. És azon felül is, vasárnap délelőtt mindig rossz hangulatban van. — Hát akkor jövök egy másik napon, amikor itthon találom. — De hisz éppen azért van rossz hangulatban, mert itthon van! — világosította fel az okos mama a lánykérőt. — Máskor reggel bemegy a kávéházba reggelizni, ott elolvassa a lapokat. Darányi úrnál megborotválkozik, a szemben levő trafikban az özvegy trafikosnénál megvásárolja a napi cigaretta- és szivaradagját, bemegy az üzletbe, elbeszélget Móric barátjával, ellenőrzi az üzlet rendjét, kioszt néhány pofont az inasoknak és jól kezdődik a napja. De vasárnap? Itthon van egész délelőtt, zsörtölődik, a gyerekek rosszak, a kávénak nincs olyan íze, mint a kávéházban, a sütemény nem friss, nincs kivel megbeszélni az ügyeket, és amikor a bolt helyett a lakást ellenőrzi, mindenütt csak rendetlenséget talál. A lányaihoz nem nyúl egy ujjal se, a két fia még pici, azokat nem lehet megverni, marad egyedül a Pista fiam. Hát azt se verheti naphosszat. Jobb, ha nem jön. Fried úr. De Fried úr ment. A vizit nem tartott soká. Steiner Gyula úr közölte — úgy, ahogy azt a mama megjósolta: — Nekem nincs eladó lányom, Fried úr. Talán tíz év múlva lehet házasságról beszélni. De akkor sem magával. Én a lányomat csak annak adom, akinek biztos egzisztenciája van. — De hát a lap, a Miskolci Hírlap ... Én vagyok a felelős szerkesztője, ez egy virágzó, biztos egzisztencia — próbált önérzeteskedni a kérő. — Még akkor sem lenne az, ha nem tartoznának fűnek-fának. Ha ki lenne fizetve a nyomdaszámla, ha nem lenne adós ennek a zsakettnek az árával a Levkovics szabónak, ha nem árulná féláron a bonjaikat a kis Somló, a Royal főpincére — bizonyította be az elképedt ifjúnak, hogy a nagy cég első segédje gondos apa is, mindent tud. Persze, a szerelem nem hiszi el, hogy kimondatott az utolsó szó. Elkopott a vadonatúj zsakett, mire megértette, hogy a zord apát nem lehet megpuhítani. A szöveg mindig azonos volt, csak bővült a hitelezők listája. Az információátadás már a század első éveiben tökéletes volt a kisvárosban. — Utána kellene nézni valaminek, mert az öreg semmiképpen nem mond így igent — merült fel egyre gyakrabban a fiatal újságíró agyában. A többiek is mintha kedvüket vesztették volna. Kertész Lacit Szatmárnémetibe hívták, ahol új lap alapításán fáradoztak. Damó Oszkárt megbűvölte egy új találmány, a film. Azt pedig csak a fővárosban lehet megtalálni. Ricsit a családja vette kereszttűz alá, hagyja ott az újságírást, ígérkezik számára egy igazi állás a budapesti Városházán. S Kázmért Kázmér sem találta már olyan érdekesnek, vonzónak a Royal kávéházának női zenekarát. — Hullaszag terjeng a levegőben — mondogatta Kázméri, különösen olyankor, amikor Szelényi, a nyomdatulajdonos, nem a bácsis, hanem a hitelezői hangját vette elő, egyre gyakrabban, egyre fenyegetőbben. Hol az egyik, hol a másik hírlapíró tűnt el kéthárom napra a városból. És ez bizony meglátszott a lap tartalmán is. Az ifjonti fürgeséget, elevenséget hamar felváltotta az évek öreges elmeszesedése. A bevétel is csökkent, a vég fenyegetően közeledett. Először Kertész Lacit búcsúztatták, el, utána Ricsiért jött el a sógora, Kázméri Kázmér közölte, hogy már törzshelyet foglalt magának a fővárosban, a New York kávéházban és Simi felelős szerkesztő úr zsebében is ott lapult egy meghívólevél Az Esthez. Damó nehezebben mozdult volna, családos ember volt, de a film úgy vonzotta magához, mint mágnes a vasszöget. S így, amikor Szelényi úr ultimátumot nyújtott át az ifjú hírlapíróknak, és bár várta, hogy a szokásos kedveskedések, kérlelések, határidők következnek vagy mesélt a gazdag nagybácsikról, esetleg tőkeerős társakról, legnagyobb csodálkozására ezeket hallotta: — Szelényi úr, ön egy bölcs ember. Teljesen igaza van. Nekünk ezzel a lappal fel kell hagynunk, átadjuk Önnek a lapot, a kiadóhivatallal és szerkesztőséggel, a borvállalattal együtt, lássuk, milyen ajánlatot tesz. A tárgyalás rövid volt és drámai. A végén mind az öt cégtárs kapott annyi pénzt, hogy legsürgősebb adósságaira törleszthessen és megérkezhessen új állomáshelyére. — Ezt is csak azért fizetem — zárta le a tárgyalást Szelényi —, mert maguk kedves és tehetséges fiúk, én pedig egy nagyon jószívű ember vagyok. Meg azután a közeli napokban egyesülünk a Klein és Ludwig nyomdával, hadd vigyen egy kis passzívumot a Szelényi nyomda is az üzletbe, így legalább örülhetnek a barátaim és kollégáim, akik elég borsot törtek az orrom alá. * * Elutazás előtt az immár viseltes zsakettben ismét megjelent Fried úr a Szentpéteri kapuban. Vasárnap délelőtt volt ugyan, de az öreg kitüntető szívélyességgel fogadta. — Látja, Fried úr, ezt már szeretem. Költözzön el minél messzebb, ha a hírét sem hallom, még nagyon jó barátok is lehetünk. De amikor Sarolta nagyfámtól és a könnyes szemű Lalikétól búcsúzott —, mert így becézték a legidősebb Steiner lányt —, odasúgta a távozó: — Úgy gondolom, egy év alatt lesz olyan egzisztenciám, hogy összeházasodunk. Addig is mindennap írok és minden héten itt le De újra csak 1913-ban tűnik fel Miskolcon Fazekas Sámuel, mint Az Est lap munkatársa, mentorával Vágó Bélával, a későbbi népbiztossal tér vissza leánykérőbe. Eredményesen, mert a szigorú apa utána érdeklődvén „Az Est” firma bonitásának, nemcsak megnyugtató választ kapott, hanem a tőkeerőt illetően a vidéki kereskedő fülének csillagászati összeget is hallott, mivel akkor már az Athenaeum nyomda és több bérház volt Az Est lapok, Miklós Andor tulajdonában. Még nem ér véget az első világháború, mikor 1917-ben Fazekas Sámuelt hazavezénylik a frontról és megindítja az Észak- Magyarország elődjét, a miskolci Reggeli Hírlapot.26