Napjaink, 1985 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1985-12-01 / 12. szám

emlegetett panama, botrány, visszaélés volt, azt felkutatták. Az első lap tele volt „szenzá­cióval”. Csupa olyan dolgot írtak meg, ami keveseknek ugyan nagyon kellemetlen volt, de ezreket érdekelt. Szelényi bácsi boldogan dörzsölte a kezét, amikor még délelőtt is nyomták ócska flach­­gépei az új hírlap első számát. * Mariska közben megérkezett Egerből a „poggyásszal”. Két tekintélyes utazókosár volt. Igaz, meglepően könnyű. Az egyikben csupa egyensapka volt, amelyeken aranybe­tűkkel fénylett: „Egri Hírlap”. Egy ügyes mesterember egy nap alatt Miskolci­vá vál­toztatta az egri szót. Fiatal gyerekeket tobo­roztak, akik boldogan nyomták fejükbe az aranybetűs sapkákat, és nyakukban lógott a még ugyancsak Egerben készült vászonzacs­kó, melyen saját kezükkel alakították át Miskolci Hírlappá a feliratot. A nyomtatvá­nyok ugyanilyen kozmetikán estek át. És az első szám után polgárjogot nyerve Miskolcon vadonatúj ruhákban feszengtek az újságírók. Damóék lakást is vettek ki, ahol baj esetén a többi is alhatott, étkezhetett. Üzlethelyiség készült a szerkesztőség és a ki­­adóhivatal számára. A lap élt. Ez a Miskolci Hírlap volt, a mai Észak- Magyarország nagyapja, az 1910-es években, a későbbi országos hírű miskolci Reggeli Hírlap szülője. * Kertész László hírlapíró úrral akkor talál­koztunk utoljára, amikor elszántan ballagott a Szentpéteri kapu felé nagybátyja, a „Ro­senberg Gyula és testvére” cég szigorú első segédje, Steiner Gyula úr meglátogatására. Nem hiába félt a derék hírlapíró a találko­zástól. A nagybácsi szigorú keresztkérdéseire nemigen tudott válaszolni. Hebegett ugyan a lapalapításról valamit, de az öreg vasvilla­­szemeket vetve rá, a realitás kérdéseit tette fel: — Ez szép. És mi van az alaptőkével? Mi az, hogy Fried Samu a felelős szerkesztő? Az kicsoda? A Hoványi Kornél az doktor, annak van ügyvédi irodája is. Fehér Ödön ugyan­csak egy senkiházi kávéháztöltelék, aki min­dig ott biceg a színésznők nyomában, de a Weis családnak több üzlete is van. Igaz, nem a főutcán, de azért a Weisek valakik Miskolcon. De ki ismer benneteket? — Majd megismernek, ha megjelenik a la­punk — hebegte az öcs, de bizony pórul járt volna, ha Sarolta nénje nem jön be ér­tük a szobába, és nem kormányozza a hara­gos öreget a vendéggel együtt a vacsoraasz­talhoz. A párolgó tál látványa és az abból szállongó illatok kicsit megszelídítették a ha­­ragvó első segédet, meg aztán nagybácsi is volt, lekerült napirendről a lap. Nem volt azért teljesen eredménytelen ez a látogatás. A szigorú „öregúr” másnap reg­gel, amikor a cégfőnökkel — aki különben a Móric névre hallgatott, és inastársa volt mai első segédjének — szokásos megbeszé­lését tartotta, ahol a fontosabb hírek elhang­zottak, nevezetesen melyik úri család lánya lett menyasszony, ahol majd ajánlani kell a cég kelengyéjét, valamint kik haltak meg, vagy kik lumpoltak reggelig a Korona kü­löntermében, kinek a birtokát fogják dobra verni, vagy jó házasság révén, ki lett ismét hitelképes a városban és a környéken, és el­mondta az első segéd, amit a vacsora ven­dé­­gétől hallott.­­ Szóval egy új lap indul a városban, tegnap érkeztek ide az újságírók. Ez az én öcsém nagyon rendes gyereknek indult. Máli néném legidősebb fia. Aztán valahogy meg­bolondult, és ahelyett, hogy özvegy anyjának segített volna az üzletben, vagy kitanult vol­na egy jó szakmát, esetleg egyetemet végzett volna, beállt újságírónak. A család szégyene. De az én családomé — tette hozzá lemondó­­an-beletörődően —, azért mégis az én nővé­rem fia, és nem is kért tőlem semmit. — No, majd meglátjuk, milyen lesz az új zsurnál — zárta le a témát Móric úr —. Hia megteszi a magáét, abban is fogunk hirdetni, meg elő is fizetjük. Tudod Gyulám, nekünk kereskedőknek mindenkivel jóban kell len­nünk ... A zsurnál „megtette a magáét”, megnyílt a kiadóhivatal és a szerkesztőség irodája, a fiatalemberek mindent kiszaglásztak és meg­írtak, az újságárusító gyerekeknek egyenru­hája is imponáló volt. Amikor letelt az új­ságárulás ideje, küldöncszolgálatra állították be őket. „Messenger boy iroda” feliratú cég­tábla is felkerült a kiadóhivatal fölé, és az újság ékesen megírta, hogy ezzel Miskolc is „bekerült a világvárosok sorába”, ahol „min­den utcában működik egy ilyen küldönciro­da”. Elegáns dolog virágbukétát, levelet, jó­kívánságot ilyen egyenruhás kisfiúkkal kül­deni, ide-oda szalajtatni őket, mégiscsak más ez, mint az a pár öreg piros sapkás hordár, akit vagy megtaláltak a kocsmában, ha szük­ség volt rá, vagy nem. A fiatal redaktorok beváltották, amit ígértek. Valóban érdekes újságot szerkesztettek napról-napra. És ezzel új életre késztették a két öreg lapot is. Vi­ták folytak a lapok hasábjain, és a polgár­­mester bizonyára megbánta már, hogy nem próbált akadékoskodni a lapindításnál, mert az új lap — ellentétben a régiekkel — kri­tizált, ellenzékieskedett. Már csak az ifjú „főnök” lakott a Grand hotelban, Kázméri Kázmér és R. Richárd a valóban kedélyesebb Royalba tették át szék­helyüket, Kertész Lacinak pedig hónapos szobát szerzett Sarolta nénje. De azért éjjel­nappal együtt voltak, s időnként egyik-másik munkatárs pezsgőt bontatott éjszaka a Royal márványasztalánál, amikor megkörnyékezte őt valamelyik konkurens lap, hogy hagyja ott a Hírlapot, s menjen át hozzá. Jobb fize­tésért. Nagyokat nevettek ezen, hiszen itt egyiknek sem volt fizetése, közösen osztoz­tak minden bevételen, s a felelős szerkesztő ugyanannyit kapott belőle, mint a többi. * A legkevesebb pénz a Szelényi nyomda kasszájába került. Annak idején Kázméri Kázmér előleg aggályait kinevették, mert ez valóban nem is került szóba a Szelényivel való tárgyalásoknál. Még az első heti nyom­daszámla is elintézhető volt a beruházások­ra hivatkozva. De amikor a lap ment ugyan, de a harmadik-negyedik héten is csak elis­mervényt „fizettek be”, Szelényi bácsi nyug­talankodni kezdett. Elő is vette a felelős szerkesztőt, és Damót, akit a helyettesnek vélt. — De hát fiatal barátaim, tenger pénzt hoz maguknak ez a lap, úgy veszik, mint a cuk­rot, meg a hirdetések. Miért nem fizetnek nekem? Most már megnyílt a kiadóhivatal is, a szerkesztőség is, mégsincs elrendezve a nyomdaszámla. Én azt hiszem, hogy maguk könnyelműek és sokat költenek. Ez így nem megy tovább. Damó hosszú, keskeny arccal szigorúvá merevedett. — Úgy gondolja, igazgató úr, hogy keres­sünk más nyomdát? — Szó sincs erről, kedves szerkesztő urak, én csak úgy gondolom, hogy fizessenek. Nem kell annyi champanget inni, meg új ruhákat csináltatni. Szegény nem tudta, hogy az új ruhákért vajmi kevés készpénzt fizettek a szabónál, és a Royal főpincérének sok rekeszes tárcá­jában is volt jó egynéhány kifizetetlen szám­la. A szerkesztők ezután ismertették a nagy perspektívát, amely országos hírűvé fogja tenni a Szelényi nyomdát is, és szigorú ígé­retet tettek arra, hogy a jövőben pontosan „rendezik” a nyomdaszámlát, de köszönik szépen, nincs szükségük arra a segítségre, amit a nyomdatulajdonos így ajánlott fel: — Látom, én, hogy maguk milyen elfog­laltak. Reggeltől éjszakáig rohannak. Nem juthat mindenre idejük, úgy gondoltam, hogy kisegíteném én magukat. Majd én beinkas­­­száltatom a hirdetési összegeket, felveszek egy kisasszonyt, aki elszámol a rikkancsok­kal, összegyűjtöm a pénzt, kifizetem a szük­ségeseket, úgy fognak élni, mint az úristen kalábriában, minden anyagi gondot én átvál­lalok. „Hát azt nem. A pénz jöjjön csak hozzánk, mi majd elosztjuk” — villant össze a két új­ságíró szeme. Pedig nagyon fontos volt számukra a sta­bilitás. Különösen a fiatal „főnök” feje fájt amiatt, hogy jól ment ugyan a lap, nevet is szerzett magának, de mint gazdasági vállal­kozást, nem tekintették komolynak. Márpedig számára ez fontos lett volna, mert találko­zott a „Sorsával”.25

Next