Napjaink, 1989 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1989-11-01 / 11. szám

A parnasszizmus, ez a majd­hogynem periodikusan fel­felbukkanó irodalmi men­talitás, a közhiedelemmel ellen­tétben a legkevésbé sem életide­gen. Elhárítja ugyan a minden­napok darabosságát és a mege­­mésztetlen hangulatokat, de ko­rántsem azért, mintha valamifé­le kirekesztőlegesség éltetné, ha­nem abból a kézenfekvő okból, hogy lételeme a válasz­tékosság. A választékosság nem is igazán jó szó erre a sajátos elitizmusra, hiszen ön törvényei szerint min­den jó irodalmi alkotás választé­kos, azaz esztétikus — e tulaj­donság megnevezéséhez inkább a „dramaturgia” filmes és színházi szakszavával juthatunk közelebb. Az ilyen lírának szüksége van egyfajta dramaturgiára, hogy e­­szenciálisan utalhasson az ihlet­forrásként funkcionáló valóságra. Vitéz Ferenc parnassz-elemeket mutató verseiben ez a dramatur­gia egy elvont érzelmi síkon je­lenik meg, ami egyrészt időtlen­né, másrészt közhelygyanússá te­szi opusait. A kibeszélés szüksége a rejtőzködés szemérmével hada­kozik itt, s megoldásai akkor si­kerültebbek, ha a személyesség áttör az esztétizálás páraburkán. Az általánosítás ingere azonban nemcsak üresjáratokat, de gnó­­mikus „trouvaille”-okat is ered­ményez, melyek olykor ars poe­tica-értékűek is. „Egy szó­­ a leg­nagyobb remekmű” — olvashatni a KÖLTÉSZET című program­versben, s ez utal Vitéz legjel­lemzőbb törekvésére is: a cizel­lált szikárságra. Szűkszavúsága dacára nem idegen tőle a festői­­ség, sőt a festészet, mint a tökély territóriuma, az írások témáiként is minduntalan visszatér —az in­tonációban pedig szembetűnő a „képies képalkotások” túlsúlya. Vitéz kísérletei elszakíthatatla­­nok a frankofil beállítottságtól — Baudelaire, Verlaine, Eluard lírai visszfényei azonban az ő inter­pretálásában (noha találni ellen­példákat) valószerűtlenül súlyta­lannak tetszenek a komótosabban gördülő magyar nyelven. Lehet ez elfogódottság, lehet újszerű (franciás) magyarság is. Nem vé­letlen, hogy még a rejtőzködés lehetséges formáit próbálgató „afrikai” és „navajo indián” köl­temények megszületését is (a fes­tészet-motívum mellett) egy kor­társ francia költővel, Jacques Roubaud-val „legitimizálja” NYO­MOZÁS című kis kulcsversében: „Ahogy / a Gauguin-vásznak / megtanítanak a Tahiti-szépre / verseid / úgy skandálják ereimbe / az indiánok ősi hangját / s ma­tematikai pontossággal / követik egymást a félrekondult / álmok.” CSONTOS JÁNOS Bemutatkozik: Vitéz Ferenc RAJZÁS VITÉZ FERENC Magritte (EGY FESTŐ KÉPEI ALÁ) Nézem képeidet pipás festő. Fák mögött rejtőzöl s a fában. Arcod helyén a bűn gyümölcse. Fehér galamb vagy a kalitkában. I. MEDITÁCIÓ (Meditation) „Innen van legmesszebb az ég.” — Ratkó József: Üzenet — I. 1.1. Kérdések száma*, vonuló hangyaboly. Eltévedni a gondo­lat labirintusában. Lassan ránkpirkadnak a megfejtet­­len csodák: költeményt ír a festő, s mi Beethovenről álmodunk, amint szoborba vési szimfóniáját. Vers a vásznon. Három gyertya ég. Vajon a lángok súlya ba­­bonázza kígyóvá faggyú-testük, vagy csak ily módon SZELÍDÜLHET TEREMTÉSSE A HALÁL? 1. 2.1. Nagyapám sírjánál voltam. Halottak Napja volt. Köröt­tem fejkendős asszonyok, gyertyaölelte sírok, motyo­gó szájak, föld, amit súlytalanná tesz az elmúlás. A halottak ilyenkor életre kelnek. Ellobogják jósá­gukat a síron nőtt virágnak, szomorú ragyogással idé­zik fel a múltat, és örök egyformaságra tanítják az ITTMARADÓKAT. „Nem te vagy-é, a ki a tengert megszáraztatta, a nagy mélység vizeit.” — Esaiás, 51, 10. — I. 1.2. A három gyertya a tengerparton ég. Saját fényükből születik az árnyék. A magasba tartott lángfejek ele­gendőek a büszkeséghez, mely nem hívja Istent örök­kévalóságul. Glóriát fonó büszkeség. LÁNGTÓL GLORI­AS FEJEK. I. 2.2. Megszentelt emlékezés. Hogy újra élj, elég egy ima. Homlokra ráncolódó nappalok, érezni, egyre könnyebb lesz a föld. (hatéves lehettem amikor elloptam egy gertyát a csomagból és visszatérvén a temetőből fej­fát ácsoltam egy gallyból kezemmel egy kis halmot emeltem a diófa alatt és miközben a gyertya égett elmondtam a MIATYÁNKOT amit éppen akkor tanultam) „Akár egy kivilágított vesztőhely, leszorított tarkó, oly szép és idegen a látvány.” — Pilinszky János: Ki és kit? — I. 1.3. Vágyakozni arra a pontra, ahol egy a tenger és az ég. Félbehagyni kígyó­ vonulásunk, és saját bárkán maradni meg. Három ember keresi a halhatatlanságot. HÁROM VIRRASZTÓ KÖLTEMÉNY, három megtartó gondolat. Három félig égett szerelem, három kígyózó női akt. II. VÖRÖS MODELL II. (Le modele rouge II.) Körmöt növesztett a rongy-bakancs. Meztelen nő csak egy papírszelet. Füsttel fogysz te is, mint cigarettád. Hiába várod az isteneket. III. A FEKETE VARÁZSLAT (La magie noire) :.Ha a nőt csak látom, látvány — ha megkívánom, szexus — ha elbűvöl, elkezdem ismerni — e varázs fényé­ben fokozatosan tájékozódom benne — minél mélyebb, annál világosabb ■— ha már szeretem, élőlény — mi­nél mélyebben szeretem, annál va­lóságosabb — annál jobban lefátyo­loz, annál többet tudok róla.” — Hamvas Béla: Unicornis, Mytes —25

Next