Napjaink, 1989 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11. szám
A parnasszizmus, ez a majdhogynem periodikusan felfelbukkanó irodalmi mentalitás, a közhiedelemmel ellentétben a legkevésbé sem életidegen. Elhárítja ugyan a mindennapok darabosságát és a megemésztetlen hangulatokat, de korántsem azért, mintha valamiféle kirekesztőlegesség éltetné, hanem abból a kézenfekvő okból, hogy lételeme a választékosság. A választékosság nem is igazán jó szó erre a sajátos elitizmusra, hiszen ön törvényei szerint minden jó irodalmi alkotás választékos, azaz esztétikus — e tulajdonság megnevezéséhez inkább a „dramaturgia” filmes és színházi szakszavával juthatunk közelebb. Az ilyen lírának szüksége van egyfajta dramaturgiára, hogy eszenciálisan utalhasson az ihletforrásként funkcionáló valóságra. Vitéz Ferenc parnassz-elemeket mutató verseiben ez a dramaturgia egy elvont érzelmi síkon jelenik meg, ami egyrészt időtlenné, másrészt közhelygyanússá teszi opusait. A kibeszélés szüksége a rejtőzködés szemérmével hadakozik itt, s megoldásai akkor sikerültebbek, ha a személyesség áttör az esztétizálás páraburkán. Az általánosítás ingere azonban nemcsak üresjáratokat, de gnómikus „trouvaille”-okat is eredményez, melyek olykor ars poetica-értékűek is. „Egy szó a legnagyobb remekmű” — olvashatni a KÖLTÉSZET című programversben, s ez utal Vitéz legjellemzőbb törekvésére is: a cizellált szikárságra. Szűkszavúsága dacára nem idegen tőle a festőiség, sőt a festészet, mint a tökély territóriuma, az írások témáiként is minduntalan visszatér —az intonációban pedig szembetűnő a „képies képalkotások” túlsúlya. Vitéz kísérletei elszakíthatatlanok a frankofil beállítottságtól — Baudelaire, Verlaine, Eluard lírai visszfényei azonban az ő interpretálásában (noha találni ellenpéldákat) valószerűtlenül súlytalannak tetszenek a komótosabban gördülő magyar nyelven. Lehet ez elfogódottság, lehet újszerű (franciás) magyarság is. Nem véletlen, hogy még a rejtőzködés lehetséges formáit próbálgató „afrikai” és „navajo indián” költemények megszületését is (a festészet-motívum mellett) egy kortárs francia költővel, Jacques Roubaud-val „legitimizálja” NYOMOZÁS című kis kulcsversében: „Ahogy / a Gauguin-vásznak / megtanítanak a Tahiti-szépre / verseid / úgy skandálják ereimbe / az indiánok ősi hangját / s matematikai pontossággal / követik egymást a félrekondult / álmok.” CSONTOS JÁNOS Bemutatkozik: Vitéz Ferenc RAJZÁS VITÉZ FERENC Magritte (EGY FESTŐ KÉPEI ALÁ) Nézem képeidet pipás festő. Fák mögött rejtőzöl s a fában. Arcod helyén a bűn gyümölcse. Fehér galamb vagy a kalitkában. I. MEDITÁCIÓ (Meditation) „Innen van legmesszebb az ég.” — Ratkó József: Üzenet — I. 1.1. Kérdések száma*, vonuló hangyaboly. Eltévedni a gondolat labirintusában. Lassan ránkpirkadnak a megfejtetlen csodák: költeményt ír a festő, s mi Beethovenről álmodunk, amint szoborba vési szimfóniáját. Vers a vásznon. Három gyertya ég. Vajon a lángok súlya babonázza kígyóvá faggyú-testük, vagy csak ily módon SZELÍDÜLHET TEREMTÉSSE A HALÁL? 1. 2.1. Nagyapám sírjánál voltam. Halottak Napja volt. Köröttem fejkendős asszonyok, gyertyaölelte sírok, motyogó szájak, föld, amit súlytalanná tesz az elmúlás. A halottak ilyenkor életre kelnek. Ellobogják jóságukat a síron nőtt virágnak, szomorú ragyogással idézik fel a múltat, és örök egyformaságra tanítják az ITTMARADÓKAT. „Nem te vagy-é, a ki a tengert megszáraztatta, a nagy mélység vizeit.” — Esaiás, 51, 10. — I. 1.2. A három gyertya a tengerparton ég. Saját fényükből születik az árnyék. A magasba tartott lángfejek elegendőek a büszkeséghez, mely nem hívja Istent örökkévalóságul. Glóriát fonó büszkeség. LÁNGTÓL GLORIAS FEJEK. I. 2.2. Megszentelt emlékezés. Hogy újra élj, elég egy ima. Homlokra ráncolódó nappalok, érezni, egyre könnyebb lesz a föld. (hatéves lehettem amikor elloptam egy gertyát a csomagból és visszatérvén a temetőből fejfát ácsoltam egy gallyból kezemmel egy kis halmot emeltem a diófa alatt és miközben a gyertya égett elmondtam a MIATYÁNKOT amit éppen akkor tanultam) „Akár egy kivilágított vesztőhely, leszorított tarkó, oly szép és idegen a látvány.” — Pilinszky János: Ki és kit? — I. 1.3. Vágyakozni arra a pontra, ahol egy a tenger és az ég. Félbehagyni kígyó vonulásunk, és saját bárkán maradni meg. Három ember keresi a halhatatlanságot. HÁROM VIRRASZTÓ KÖLTEMÉNY, három megtartó gondolat. Három félig égett szerelem, három kígyózó női akt. II. VÖRÖS MODELL II. (Le modele rouge II.) Körmöt növesztett a rongy-bakancs. Meztelen nő csak egy papírszelet. Füsttel fogysz te is, mint cigarettád. Hiába várod az isteneket. III. A FEKETE VARÁZSLAT (La magie noire) :.Ha a nőt csak látom, látvány — ha megkívánom, szexus — ha elbűvöl, elkezdem ismerni — e varázs fényében fokozatosan tájékozódom benne — minél mélyebb, annál világosabb ■— ha már szeretem, élőlény — minél mélyebben szeretem, annál valóságosabb — annál jobban lefátyoloz, annál többet tudok róla.” — Hamvas Béla: Unicornis, Mytes —25