Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1922-01-15 / 1. szám

a kán-múzeum egyenlőtlensége sértette ízlését, nem jól esett látnia a sok nagyon közepes mellett a mesterműveket. Túlzsúfoltsága a kapzsi és telhetetlen összeharácsolás gondolatát keltette benne. Kicsit búsan, kicsit gunyorkásan ilyeneket mondott. Úgy vélem, az emberi természettel a legnehezebben összeegyez­tethető tulajdonságok: a sze­nnység, az egyszerűség, az önzet­lenség . . . És én nem szűnő ámulattal néztem és láttam Anatole Franceot, Rómában a Píacio tetején, Horacius és Vergilius szobrai mellett, vagy amint a kőcsipkés korlátra könyökölve elnézett az örökváros fehér kövei felett, a „Sur les pierres blanches“-okon, ahogyan ebben a csodálatosan szép környékben megírja a régi kövek titkait. Úgy éreztem, ezt láttam elboruló távolba révedő arcán ez elevenedik meg magas homloka halványsága körül. Ravennában a nagy mo­zaikok előtt, Dante sírjánál. Dante erdejében, a panetában, ahol a pokollátnokának kedvenc bolyongásai helyén járt, álmodozott az összeborzongó százados fenyők közt a távoli tenger halk ritmusú moraját ellesően hallga­tva. Vagy a legkönnyedebb olasz génius, Boccacio és a renaissance városában, Firenzében, amelyet a „Lys rouge“-ban örökített meg a mester, Boboli- kertjének hatszáz éves ciprusaival együtt. És Fiesolában, a „szálló angyalos városban“, ahogy szerette elnevezni a toskán halmoknak ezt a bájos városká­ját, ahol él és lüktet ma is a renaissance művészeinek emléke. Veronában a Sanmícheli architektúráját szerette nagyon Anatole France. A Piazza del Erbeí-n sorra járta remekbe épült palotáit. Látogattuk a Scalígerí­ek kriptáját, a Scalígeríek vörös téglahídját, amelynek csúcsíves művészete, vöröskakastarajszerű díszének rikoltó szépsége szinte erotikus hatású az olasz ég kéksége alatt. Veneziá­­ban, az álmodott szépségű kőcsipkés berla cettában, az elzsongítóan pihentető, fekete gondolás dogok városában Paul Gronese volt a mester kedvence és a testszínesen rózsaszínle márvány paloták finom mivű architektúrája. — A régi velencei építőművészek nemcsak a konstruáláshoz értettek kitűnően, — mondotta Anatole France, — de palotáinak finom, könnyed díszítésében, valóságos ötvösművészek voltak. A tél és a tavasz legnagyobb részét, enyhe klímája miatt, Nápolyban töltöttük. A mester az antikokon kívül, gyönyörű szép környékéért is nagyon vonzódott Nápolyhoz. Egy tavaszi este különös szépségére olyan élénken emlékszem, mintha most is látnám. A Vezuvio csendesen pipákol, a tengeröbje lassan, óriási pihegő kebelként emelkedik. Az esti szélben mandulafavírág és narancs illat vegyül. Csend. Apró beszelések. Gummírádlis kocsik suhannak el erkélyünk alatt, mandolint és gitárt pengető sápadt olasz fiúk halad­nak el, egy-egy pici csacsi fogat zöldséggel és tejeskannákkal döcög el. Fenn az égen és lenn az öböl partjain halványsárga fénypon­tocskákkal van teleszórva a kékpáros levegő. Az est árnyában összetömörülnek a kicsi és a nagy épületek sötét masszái, a tor­nyok, a kupolák, a lapos házfedelek, gyárkémények, üvegtetők.

Next