Napkelet, 1923. január-május (1. évfolyam, 1-5. szám)

1923-04-01 / 4. szám - Komáromi János: Zúg a fenyves (Regény)

NAPKELET Ja t­a A FE­N­­­V­E­S (Folytatás) IX. H­armadnapra megérkeztünk Wladimir­ Wolinszkij alá. A századom egyelőre a front mögött gyakorlatozott. Így tartott ez egy hó­napig. Akkor már szeptember volt, szép őszeleji napok. És mialatt a század szakaszonkint gyakorlatozott, órákon át elnéztem a változatlan délorosz tájékot. A mozdulatlanságában volt a szépsége. Minálunk, Magyarországon, búcsúzni készülhetett már a természet: itt csaknem tavasz volt. Gyengezöld pázsitok a látóhatár karimájáig, az elhaló messze­ségből, a Bug mocsaras széleiről üvegszínű ködökön át látszottak felénk a füzesek koronái s itt-ott felbukkant egy-egy hagymafejű torony. Temp­lomi csend hallgatózott a tájék felett, amelyre melankóliával gondolok vissza mindig. Csak ekkor értettem meg azt a nosztalgiát, mely annyi bús vággyal tölti el az orosz embert véghetetlen hazája iránt. Azalatt elmúlt egy hónap. Előttünk, a fronton, alig mozdult valami. Nagy elvétve egy puskalövés. Közben pedig feljött a következő menet­század s vele együtt a pótkeret alezredese, ő vette át az ezred parancs­nokságát. Mayer Teritől ekkor kaptam az első levelet. A menetszázaddal jött egy hadnagy-orvos, aki barátom volt már régebbről. Teri neki csúsztatta át ügyesen ezt a rövid levelet, amikor indulása előtt búcsúzni ment a házukhoz. A borítékból néhány meghervadt ibolyaszál esett a lábam elé. A sapkarózsám mellé tűztem őket. Egy hónapja múlt már, hogy az állomáson könnyes szemmel bókolt rám, csak az én feleségem lesz. Meglátta ezt az édesanyja is és Mayer Teri attól fogva nem írhatott nekem egyetlen sort. De azért e nagy elhagyatottságában is volt gondja rá, hogy hírt ad­jon magáról. Néhány percre át-átfutott a kis Márthához s ellátta meg­felelő utasításokkal. És Mártha tudósított mindenről, lankadatlan szor­galommal. Ezért a jóságáért sok hálával vagyok iránta, mert akkoriban nagy gond és szomorúság szakadt le szegényre. Ebben a szeptemberben a Doberdó sziklái között véresen esett össze a vőlegénye és amire kihúzták a törmelék alól, halott volt. A kis Mártha megkönnyezte őt, de nagy bajá­ban rólam sem feledkezett meg. Minden harmad-negyednapon felkeresett néhány sorával. Igen elhagyottnak érezte magát s talán azért is írogatott annyi ragaszkodással, mert szüksége volt némi szeretetre. Én hálás vol­tam neki, vigasztalgattam és szerettem őt, mintha az édesaúgom lett volna. Csatoltan mindig küldtem egy másik levelet Terinek is. Az ő üzeneteit Mártha küldözgette nekem. Mert Mayer Teri egyelőre olyan felügyelet alatt állt, hogy öt-tíz percnél hosszabb időre el se mozdulhatott hazulról. Az anyja egyszers mindenkorra eltiltott tőle. Napkelet 19

Next