Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-12-01 / 10. szám - Galamb Sándor: Költészetünk fordulata a mult század utolsó harmadában
is. Még a regénynél is nagyobb változáson esik át a novella. A magyar novella a maga legművészibb kiképzését Kemény Zsigmond, Jókai és Gyulai kezétől nyerte. Ezt a régies novellát azonban az irodalmi műszak eltolódása miatt ma már inkább kis regénynek neveznék, mert terjedelme a ma novellának nevezett írásműnél jóval hosszabb lehetett, s a regénytől csak meséjének összébbszorítottságával és még azzal a sajátságával különbözött, hogy nem tűrt elmélkedő, magyarázgató kitéréseket, hanem egész alkotása művészibb öntésű volt. Egyébként azonban a történetet a maga lehető teljességében mondta el. Ezzel a kialakult novellával vagy beszéllyel szemben mindjárt a kiegyezés után szárnyát bontogató új novellastílus egészen más típusát teremti meg az elbeszélésnek. Ez új modor a régitől annyira eltérő utakon jár, hogy szinte már műfaji összetartozásuk is kétséges. Ez az új formájú elbeszélés a rajz. A rajznak a régies novellától megkülönböztető jegyeit nem könnyű felsorolni, mert maga a rajz is alig egy-két évtized alatt lepergő történeti fejlődése folyamán különböző sajátságokat tüntet fel. Első feltűnésekor elsősorban a novella cselekményszerűségével szemben jelent szakítást. A beszély valóban történetet beszélt el, az új forma inkább egy-egy helyzetnek, egy-egy emberi alaknak bemutatása akart lenni, s maga az esemény egészen jelentéktelenné vált, egészen háttérbe szorult, sőt sokszor teljesen hiányzott. A rajz első stádiumának tehát a cselekménytelenség egyik jellemző vonása. Másik, hogy az ábrázolandó életet nem a beszélynek kikerekített kompozíciójával, nem is bizonyos művészi distanciából szemléli, és — használjuk ezt az iskolás szót! — nem eszményített leszűrtségében mutatja be, hanem valami egészen közelről nézett szemlélet alapján, amely előtt a kis dolgok nagyokká nőnek, a nagyok szilánkokra aprózódnak; s ezenkívül — művészileg sem alakítja, hanem életszerű frisseségükben és nyerseségükben mintázza le őket. A rajz e kezdő stádiumok után azonban erős változáson megy át. Kezdi a miliő és az emberi lélek ábrázolását ő is cselekményre felfűzni, kezd ő is a jelenségek között művészileg válogatni, kezd artisztikusan alakítani, s ennyiben visszahajlik a régies beszélyhez, de ezen a ponton meg ismét egy új, élesen eltérő sajátsággal különzi el magát a novellától. E sajátsága, töredékessége. A régi beszély teljes bemutatású ábrázolása helyett a történetnek csak egyes részeire vet fényt. Gyakran csak az esemény megindulását közli velünk, gyakran csak a befejezését, sokszor meg a történetnek telijéből markol ki egy epizódot, de persze mindig úgy, hogy az előzményekre és következményekre kipillantást nyisson. Az is megesik elég sokszor, hogy az egész rajz nem egyéb, mint egy életfordulatnak a lélekben való megfoganása, vagy még ennél is halkabb valami: egy valamerre elindult léleknek visszatorpanása, szóval egy meginduló eseménynek megakadása. A teljes ábrázolású régi novellával szemben azonban e töredékesség nem egyúttal vázlatszerűség is, hanem a bemutatásnak e szándékosan torzó volta inkább a ballada hézagos kifejezési módjával tart rokonságot, vagy még távolabbi példát keresve. Rembrandt képeihez hasonlít, amelyeknek csak egyes részeire vetül fény, a többi sejtelmes homályban marad. Ez az ábrázolási mód, amely a vízcseppben akarja az egész tükröző eget bemutatni, csak ügyes írásművészek kezében válik megkapóvá: a 903