Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)

1923-12-01 / 10. szám - Galamb Sándor: Költészetünk fordulata a mult század utolsó harmadában

is. Még a regénynél is nagyobb változáson esik át a novella. A magyar novella a maga legművészibb kiképzését Kemény Zsigmond, Jókai és Gyulai kezétől nyerte. Ezt a régies novellát azonban az irodalmi műszak eltolódása miatt ma már inkább kis regénynek neveznék, mert terjedelme a ma novellának nevezett írásműnél jóval hosszabb lehetett, s a regénytől csak meséjének összébbszorítottságával és még azzal a sajátságával különbö­zött, hogy nem tűrt elmélkedő, magyarázgató kitéréseket, hanem egész alkotása művészibb öntésű volt. Egyébként azonban a történetet a maga lehető teljességében mondta el. Ezzel a kialakult novellával vagy beszéllyel szemben mindjárt a kiegyezés után szárnyát bontogató új novellastílus egészen más típusát teremti meg az elbeszélésnek. Ez új modor a régitől annyira eltérő utakon jár, hogy szinte már műfaji összetartozásuk is kétséges. Ez az új formájú elbeszélés a rajz. A rajznak a régies novellától megkülönböztető jegyeit nem könnyű felsorolni, mert maga a rajz is alig egy-két évtized alatt lepergő történeti fejlődése folyamán különböző sajátságokat tüntet fel. Első feltűnésekor elsősorban a novella cselekményszerűségével szemben jelent szakítást. A beszély valóban történetet beszélt el, az új forma inkább egy-egy helyzet­nek, egy-egy emberi alaknak bemutatása akart lenni, s maga az esemény egészen jelentéktelenné vált, egészen háttérbe szorult, sőt sokszor teljesen hiányzott. A rajz első stádiumának tehát a cselekménytelenség egyik jellemző vonása. Másik, hogy az ábrázolandó életet nem a beszélynek kikerekített kompozíciójával, nem is bizonyos művészi distanciából szemléli, és — hasz­náljuk ezt az iskolás szót! — nem eszményített leszűrtségében mutatja be, hanem valami egészen közelről nézett szemlélet alapján, amely előtt a kis dolgok nagyokká nőnek, a nagyok szilánkokra aprózódnak; s ezenkívül — művészileg sem alakítja, hanem életszerű frisseségükben és nyerseségükben mintázza le őket.­­ A rajz e kezdő stádiumok után azonban erős változáson megy át. Kezdi a miliő és az emberi lélek ábrázolását ő is cselekményre felfűzni, kezd ő is a jelenségek között művészileg válogatni, kezd artisztiku­­san alakítani, s ennyiben visszahajlik a régies beszélyhez, de ezen a ponton meg ismét egy új, élesen eltérő sajátsággal különzi el magát a novellától. E sajátsága, töredékessége. A régi beszély teljes bemutatású ábrázolása helyett a történetnek csak egyes részeire vet fényt. Gyakran csak az ese­mény megindulását közli velünk, gyakran csak a befejezését, sokszor meg a történetnek telijéből markol ki egy epizódot, de persze mindig úgy, hogy az előzményekre és következményekre kipillantást nyisson. Az is meg­esik elég sokszor, hogy az egész rajz nem egyéb, mint egy életfordulatnak a lélekben való megfoganása, vagy még ennél is halkabb valami: egy vala­merre elindult léleknek visszatorpanása, szóval egy meginduló eseménynek megakadása. A teljes ábrázolású régi novellával szemben azonban e töredé­kesség nem egyúttal vázlatszerűség is, hanem a bemutatásnak e szándéko­san torzó volta inkább a ballada hézagos kifejezési módjával tart rokon­ságot, vagy még távolabbi példát keresve. Rembrandt képeihez hasonlít, amelyeknek csak egyes részeire vetül fény, a többi sejtelmes homályban marad. Ez az ábrázolási mód, amely a vízcseppben akarja az egész tükröző eget bemutatni, csak ügyes írásművészek kezében válik megkapóvá: a 903

Next