Napkelet, 1923. június-december (1. évfolyam, 6-10. szám)
1923-12-01 / 10. szám - Galamb Sándor: Költészetünk fordulata a mult század utolsó harmadában
rakott. E szabályokból némelyek, a szinte nélkülözhetetlenek közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illúziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is...“ A regényben „még most is sok a mesterkéltség s a cselekmény szimmetrikus elrendezésében a csináltság erősen érzik“. Amint látjuk, e felfogás a naturalista elvet már egészen a művészietlenség határáig tolja ki. Ha most már jelesebb regényíróink csoportjain futólag át akarunk pillantani, nem élesen elváló, de nagyjában mégis öt külön csoportot figyelhetünk meg. Első a tartózkodó realisták csoportja. Ezek — Vadnai Károly, Csiky Gergely, Pálffy Albert —szelíd folyású mesét, enyhe, langyos ábrázolásban mutatnak be, nagy emóciókat nem keltenek bennünk, de kellemes, kedves elbeszélők. A második csoport a francia mintákat követők csoportja. Erős analizis, bizonyos kis hidegség, a természettudományos elméletek kedvelése és fordulatos stílus jellemzik őket. Korban első érdekes alkotása ez iránynak Toldy István Anatote-ja (1872). Többi tagjai e csoportnak ifjabb Ábrányi Kornél, Justh Zsigmond — aki Zolának Rougon-Macquart-ciklusára emlékeztető magyar regénysorozatot tervezett A kiválás genezise cím alatt —, azután a szintén Zola-tanítvány, s különösen ennek naturalistaromantikus kiegyensúlyozatlanságában követője: Bródy Sándor, — az erősen analitikus, apróra magyarázó Ambrus Zoltán, — s a franciák elemző módszerét azoknak stíluseleganciájával a legszerencsésebben összeegyeztető Herczeg Ferenc. — Az angol regényíróknak két nevezetes tanítványa van: Tolnai Lajos és Beöthy Zsolt. Amannak keserű lázadozása a nyugodt, művészi meggondoltságot gyakran megakasztja, úgyhogy regényei — sok részletszépségük mellett is — sokszor már pamflettá dühösödnek; emez megfontolt, művészileg dolgozó, jó embermeglátó és kitűnő stiliszta. Tolnaira főként Thackeray, Beethyre Dickens és Thackeray voltak hatással. Akadtak tanítványai az orosz regényíróknak is. Az oroszok sötét világnézetét, társadalomfelfogását, mélabús hangulatait visszhangozzák, de kínosan mélységes lelki problémáiktól — nem mindig előnyükre — kissé tartózkodnak. Ez irányhoz tartoznak Vértesi Arnold, Gozsdu Elek és Iványi Ödön. Utolsó, igen érdekes csoportj a magyarosak. Főtagjai Mikszáth Kálmán, Baksay Sándor, Eötvös Károly és Gárdonyi Géza. Erősen hazai levegő, bizonyos népies hang és egyszerűbb világszemlélet ez irány közös vonásai. Ezenkívül van azonban egy felötlő és igen értékes stílussajátságuk. Szemben többi regényíróinkkal, nem valami szaloni, válogatott stílusra törekszenek, mondataik nem komplikált fölépítésűek, hanem — Jókai stíluskezdéseire támaszkodva— az élő beszéd ritmusát keresik. A pipaszó mellett anekdotázó, ösztönszerűen művészi mesemondó vidéki urambátyámok fesztelen beszédét akarják visszhangozni. Míg többi elbeszélőnk stílusában van valami a felolvasóasztalnál ülő előadónak modorából, az ő stílusuk maga a tiszta beszélt nyelv. Mikszáth azt mondta, hogy meg akarja találni a magyar ember „lélekzetvételét“. Innen a rövid mondatok és a mellérendelt mondatok kedvelése a kiokoskodottabb alárendelés helyett és innen az értelmezőknek gyakori alkalmazása. E stílus legkövetkezetesebb és legművészibb megoldása Gárdonyi írásművészete. 4 4 A franciásak, angolosak és oroszosak csoportjának szétválasztásában nagyjában Császár Elemér könyvét követem: A magyar regény története. Budapest, 1922.