Napkelet, 1929. január-június (7. évfolyam, 1-12. szám)
1929-02-01 / 3. szám - SZEMLE - Rédey Tivadar: Színházi szemle
a magyar kultúra közvetítői a nyugat felé. Egy német író mondásával végzi Lábán első előadását: „A szellemére való büszkeség érzete az egyetlen és utolsó menedék, amely egy nemzetnek megmarad a legnehezebb megpróbáltatások és a legkeserűbb meg nem értettségek után is.“ Ez a szellemére való büszkeség tudata, amely a nemzet művészi, szellemi és különösen irodalmi életében megnyilvánul, legjobban a különböző korok embertípusainak alakváltozásaiban tűnik ki. Ez embertípusokat egészként kell meglátni és élő egységként, lényegmegnyilvánulásként érthetővé tenni. Csakis így juthatunk el önismerésre és önmagunk megismertetésére. Ezzel tesszük lehetővé azt, hogy az idegen szellemi lényeg érthetővé váljék. Ezt az igaz megértést és értékelni tudást az irodalmi és szellemi élet területén előmozdítani célja a bécsi egyetem első magyar szellemtörténeti és irodalmi előadójának. Bécs, 1928 november. Pálfy Ilona: Színházi szemle. Sokat írtak Tolsztoj művészetének kettős arcáról. Az egyik a valóság részletvonásait mutatja, e részletek halmozásával, mintegy pointillista modorban ; a másikon határozatlan, miszticizmusra hajló idealizmus ködlik. Megfigyelés és minden konkrétumtól elvonatkozó befelé fordulás, látás és látomás párhuzamosan dolgozik valamennyi regényalkotásán. Ily művészi természet csak széles, kényelmes keretekben bír megnyilatkozni. Nem rohammal, hanem lassú rákapatással hódítja meg olvasóját . Tolsztoj egyik finom kritikusa ezt ahhoz a vándorhoz hasonlította, kinek mérföldeket kell haladnia — de arasznyi lépésekben. Hanem a színpad nem igen tűri a mérföldeket s még kevésbbé az arasznyi lépéseket. Nem is vált Tolsztojból soha valódi színpadi költő. Ott is gazdag valóság-mozaikkal dolgozik, egyes jelenetek hangulatában mozgatja alakjait különösebb drámai egyénítés nélkül, minthogy ilyenre helyet s időt a regényírói gyakorlatából átvett, epizódról-epizódra haladó módszer alig engedett. A főhős meg épen a «másik» Tolsztoj kezébe kerül, egyéniségét ez epizódokban kirajzolódó «társadalom»-mal drámai összeütközésbe épen nem, sőt igazában még összefüggésbe is csak vajmi lazán hozza. Ez a főhős nem annyira egy határozott, konkrét drámának, mint inkább Tolsztoj állandó, de állandóan határozatlan inspirációinak hordozója. Az élő holttest Fedrája legalább bizonyára az. Benne mély lelki dráma megy végbe, csakhogy ez táplálékát, indítékait alig meríti a «külvilág» mozzanataiból, azokra jóformán visszhangja sincs, megy a maga útján : előtte az elkárhozás, mögötte a felmagasztosulás. Akaratbetegsége a társadalmonkívüliség felé sodorja, de önfeláldozásával végül is valami társadalmonfelüliséghez érkezik el. Ezt az utat a színpadon megrajzolni a lélekfeltárás képességének valóban kemény próbája. Nem, mintha a szerep szűk terület volna e lélek hiánytalan feltárására, inkább igen is tág, igen is epikai, benne sok az analóg helyzet, kevés a drámai változat. Az ismétlődésekben van ugyan valami szuggesztív erő, de velük jár az egyhangúság veszedelme is. Abonyi Géza, ki most a dráma nemzeti színházi felújításán a szerepet átvette, e monotóniától nem volt egészen mentes. Megjelenése szerencsés: szőkefürtös és körszakállas feje meglepően emlékeztet a regényíró Justh Zsigmondéra, ahogyan ezt Feszty Árpád rajzonja megörökítette. Mozgásában is igazi utat éreztetett még az utolsó jelenetek condráiban is. De már beszédjét túlságosan a tehetetlen siránkozás hangnemébe írta át s ezzel jócskán megszegényítette az alakot. Egy szónak, egy tekintetnek itt habár futólagos, de annál megdöbbentőbb nyomatékhoz kell jutnia. Abrezkov herceg látogatásának jelenetében meg a töredelem végső mozzanataiban Abonyinak akadt is néhány ilyen mázsányi kurta szava, örvényes röpke tekintete. De másutt hosszabb szakaszokon át mondatai nem annyira örvényt nyitottak a lélek mélyébe, mint inkább hínárt szőttek tükre fölé. Ázottan, ernyedten kapcsolódtak egységbe a mondatok, gépiesen ismétlődő, magvető mozdulatra emlékeztető közjátéktól kísérve , s egy-egy szakasz után — mintegy strófazáró refrénül — a borospohár után nyúlt. Valamelyest ezzel az alkoholista-vonással is túlságba csapott , ízlésesen tartózkodott ugyan