Napló, 1992 (3. évfolyam, 88-139. szám)
1992-04-15 / 102. szám
16 Művelődés Naplód 1992. április 15. SííLiftSSÍIndián-párhuzamok Temes megyét több mint kétmillióan lakják, de csupán hetvenezer körüli a magyarok száma - értesülök a Temesvári Rádió magyar adásából ám az itteni magyar gyerekek közül kevesen tanulói csak a magyar tagozatoknak. Egyebek mellett szüleik jóvoltából, akik biztosabb jövőt ígérőnek érzik számukra a román tannyelvet Nyilván ott sem értik meg igazán az anyanyelven tanulás jelentőségét, de nem is ok nélkül. A pesti tévé Panorámája révén viszont kárpátaljai magyar vezetőktől azt hallom, nagyarányú az elvándorlás az anyaországba. Pedig ott nincs hősi hálálba vagy rokkantságba szólító behívó, sőt még a magyar területi autonómia kilátásai is bontakoznak. Vagyis, ha távlataink biztatóbbak lennének is, elvezetnének-e vajon „mohikán közérzetem" megszűnéséhez, feloldódásához mindannak, ami szinte magától kínálja az indián párhuzamokat? Különbözőképpen csapódva ki, olykor akár olyan borzalmasan rossz ilyen tárgyú versben is, amilyennel a hetvenes években az UISA-beli Portlandben megjelenő ITT-OTT-ban találkozhattam. „Itt valahol, ott valahol / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol” - ettől az Adyverstől kölcsönözte címét ez a furcsa lap vagy micsoda, amit sajtóterméknek, mivelhogy sokszorosítón készült, nem mondanék, folyóiratnak viszont „profiltalanság”-a miatt nem neveznék; bárki viszontláthatta benne irományát, aki képes magyarul betűt vetni. Legyen bár dilettáns költő, megváltói pózba csavarodott megszállott avagy olyan jelese az emigráns publicisztikának, amilyen Tollas Tibor is. Magam is előfordultam benne különben, amikor egy állítást, miszerint a Petőfi brigád, akaratlanul tán, de azért harcolt, hogy mifelénk ne legyenek magyar iskolák, megválaszoltam. Becsülettel „védtem meg a hazát”, mondván, hogy igenis vannak iskoláink, azaz tagozataink, mint írnom kellett volna, de hát a tagozattá való lefokozottság szerepét mohikán közérzetünk fokozódásában akkor még nem érzékeltem... Jött, jövögetett hát ez az ITT-OTT, postán, ahogy illik, igencsak vegyes tartalommal, sumér-magyar rokonságot bizonygató tudós okfejtésekkel s olyanféle kinyilatkoztatásokkal, melyek szerint a Kárpát-medence, noha lakhatnak benne mások is, teljes egészében „magyar tulajdon”. Emiatt is láttam jónak - egy kritikus időszakban - a külföldi folyóirataim iránt is érdeklődő közegek előtt hallgatni róla, na meg példányaim tűzhalálra ítélése után megírni feladójának: egyelőre ne küldje őket. Ma már sajnálom és szégyellem is a történteket, hiszen a lapocska a maga módján mégiscsak tanulságosan dokumentálta, mi minden forog a világban szerteszóródott magyar fejekben, jobbára mohikán közérzettől áthatottakból kényszerülve felszínre. Nem mintha a benne lelt, nyilván mélyről fakadó, de élvezhetetlenre sikeredett versélmény terelte volna a figyelmemet a kamaszkor után újra az Újvilág szerencsétlen sorsú őslakóira. Mohikánok után inkább a navajókra, akiknek nyelve az amerikai-japán háború titkos rádióüzeneteiben nem is akármilyen szerepet játszott, nem lévén a felkelő nap országában senki, ki e nyelvet értette volna. És hát a navajók, jóllehet a vadnyugat korának népirtásait viszonylag szerencsésen élték túl - úgyhogy mai rezervátumukban virágzó ültetvényeken gazdálkodva, hazájuk tagállami státusát is célul tűzték ki, számbeli gyarapodásuk ellenére nyelvileg fogynak. Ifjabb nemzedékeik, noha ezt ma kívülről senki sem akadályozza, mind kevésbé tartanak igényt anyanyelvükre. „Miért is, miért is, miért is?” - kérdi Ady is, éppen az összehajtó magyarokról szóló versében, és magam is kérdezem - elsősorban mégsem a navajók ügyével összefüggésben -, elérzékenyülés nélkül, ha ez lehetséges annak ellenére is, hogy a „nyelvi fogyás" kérdése mindenekelőtt érzelmi kérdés. „Leszögezve" is akár, hogy nemzetirtás és nemzetirtás közt mégis van némi különbség. Aszerint, hogy fizikai vagy „csak" nyelvi-kulturális, amiért is a beolvasztó változata elleni tiltakozást a beolvasztók gyakran nemcsak érthetetlen kapálózásnak érzik valami ellen, ami szerintük a beolvasztandóknak is javára válhat, hanem egyenesen sértőnek is. Hogyne, hiszen ők szeretettel kínálják fel a maguk nyelvét és kultúráját, és a szíveslátó kínálást visszautasítani akkor sem illő, ha a megvendégelt a vendéglátót érzi vendégnek, jövevénynek, holott az már igencsak beleélte magát a házigazda szerepébe - legjobb esetben is a volt tulajdonost vélve megvendégelni, fanyalgásából könnyen azt érezve jó, hogy éppen tulajdonosi mivoltát vonja kétségbe. Szükségképpen okozva feszültséget, arra mondva nemet, amit ő ismer és szeret, ragaszkodva az általa nem ismerthez, s így nem is szerethetőhöz. így, igen, mivel a beolvasztásnak-beolvadásnak ez az érzelmi síkja sokban hasonlít a különféle étkek ismeretéhez, illetve „szeretésé"-hez. De a szerelemhez is. „Nem kell világösszeomlásnak tekinteni” - mondtam vigaszképpen egyszer egy fiatal teremtésnek, válasza szerint („De hát az én világom összeomlott"), nem sok sikerrel. Mivel az a bizonyos érzelmi sík itt is az „én világom", azzal a különbséggel, hogy ez a szerelem egyszerre „kollektív”, de személy szerint tartalmilag különböző is. Intenzitás dolgában is, annyira, hogy hovatovább emiatt is tekintek némi gyanakvással magamra, hogy talán nem mindent szeretek annyira, mint ahogy - sokak szerint - bizonyára szeretnem „kéne”. Nem anyanyelvemet és irodalmát, ám a „csűrdöngölő kultúrát" már kevésbé, s még kevésbé az elvárást, hogy szeressem, ennél is kevésbé a felfogást, melynek értelmében ez a kultúra akár egy nemzetkoncepciónak is alapja lehet - talán, mert nem szeretek olyasmit szeretni, amit menthetetlenül múltnak érzek. „Gyakorlatiatlan"-nak is, amely szempont egyébként egy bizonyos ponton túl már a magam érzéseit érintően is fenyegetőnek tűnhet. Mert mások magát az anyanyelvet is ilyennek érezhetik, s „másság-oka” is nyűgnek, tehernek. Hasonlatosan a navajókhoz, akik rezervátumbeli önkormányzatuk ügyintézésében is az angolra váltottak át, nem szeretve annyira már anyanyelvüket, hogy további megőrzésének értelmét lássák, s nem értve, amit a nyelvváltók vagy szüleik rendszerint nem értenek, hogy belőlük, illetve gyermekeikből, mindent félig értő félember lesz csak. Felmerülhet, hogy ez végül is csupán egy nemzedékre vonatkozik, a rákövetkezőre már nem, hoszszabb távon tehát „kifizetődő” is lehet; azok számára meg, akik e számomra szomorú folyamat végét úgysem érik meg, akár közömbös is. Ahogyan, bizonyos „távlaton" túl, a magyar nemzettudat egészét is annyira átható és „nemzethalál"-nak érzett nyelvi megszűnés reflexeinket görcsössé tevő réme szintén ilyennek tűnhet. A napjainkban megszállók nélküli anyaországra vonatkoztatva akkor is irreálisnak és irracionálisnak, ha e „nemzeti komplexus" eredetét megmagyarázhatjuk Herder jövendölésével a magyar nyelv téveszésérel, aminek megszületésében a nagy német kultúrpolihisztor szláv informátorainak is volt némi része, ám nem függetlenül bizonyos előjelektől. Nem szólva arról, hogy ez a jóslat, átmeneti felrázó szerepén túl, az ország körülnyirbálását követően (amint azt mi, kívülrekedtek, a magunk bőrén érezhettük) akár beigazolódottnak is számíthat. Hiszen az „európaizálódás”, mindenfajta emberi-nemzeti-nemzetiségi jogok mégoly maradéktalan biztosítása mellett, önmagában egyetlen nép vagy nyelv fennmaradását sem szavatolhatja, ha az emberi és gyakorlati szempontból is nem érdek valamiképpen. Túl azon, hogy szeretjük nyelvünket és kultúránkat, hogy pusztán mitikus-kultikus okokból ragaszkodunk hozzájuk. Vagyis nem érzem egészen alaptalannak azt a nemrég hallott nézetet, miszerint a nemzetköziesedésnek az a folyamata, amiben sokan bízunk és aminek a posztkommunista nacionalizmusok fékevesztettsége remélhetőleg nem vethet gátat, akár vissza is üthet. Figyelembe véve a nyitott határokat, s a különböző népek-nyelvek tömegmozgását, a tömegkultúra mindent egybemosó hatását, illetőleg ama laposan haszonelvű nézetet, miszerint a nyelv egyszerűen „az emberi érintkezés eszköze”, vagyis hogy az a jó nyelv, amit a többség beszél, és amit nem kell külön tanulnunk. Mint ahogy valóban jó, ha anyanyelvünk nem jelenti idejétmúlt hagyományok tehertételét is, kötődést egy letűnt világhoz. Mint a navajók esetében, jellemzőjeként a rezervátumok kultúrájának. Alkoholizmussal, öngyilkossági hajlammal és az identitásválság egyéb tüneteivel is okot adva további indián-párhuzamokra. Mielőtt még bárki azt hihetné, hogy úgy vélem, más sincs hátra, mint sürgősen „tószeretni” anyanyelvünkből és kultúránkból, utalok egy alapvető különbségre is: arra, hogy ők, a navajók, nem egy másik kis nép nyelvére váltanak át, még kevésbé olyanéra, melynek tudatában a fennmaradás lehetősége azonos a hegemóniáéval, hanem olyanéra, amelyéből akár "az emberiség anyanyelve” is megszülethet. Nem holnap, de holnapután, jelenünk „trendje” (no lám!) szerint legalábbis, kinek örömére, kinek bánatára, s ha csakugyan sor kerül rá, sokkal bonyolultabb folyamatok következtében, mint ahogyan azt „mindnyájunk szerető atyja", a nyelvésznek is zseniális Sztálin megjövendölte. Grúz létére természetesen az oroszra vonatkoztatva. Varga Zoltán