Napló, 1993 (4. évfolyam, 140-191. szám)
1993-01-06 / 140. szám
1993. január 6. Mi Napló Minden pravoszláv vallású olvasónknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! 3 Fejgyőlölet Utazási kézikönyv genfi turistáknak és kezdő bértolnokoknak Az egyik szlovák rádiós kolléga szétverte a szerkesztőségi berendezéseket. Néhány napig úton volt, s amikor viszszatért, megtudta, hogy ő az első a „kiválasztottak” listáján, azaz kényszerszabadságra küldik. Nyilván nagyon jól tudhatta, hogy a kényszer még önmagánál is nagyobb űr, s a szabadság fogalmába az is beletartozik nemsokára, hogy „munkaerőfölöslegként elbocsátva”. Természetesen semmi jót nem várhattunk az év végi ajándéknak szánt radikális előretöréstől, s nem is az a felháborító, hogy a rafinált módszereket félretéve a Szerbiai RTV igyekszik megszabadulni „fölösleg”-étől, elsősorban rebellis hajlamú újságíróitól, de az már valóban több a soknál, hogy ehhez a lefejezéshez egyes szerkesztőségek is gazsulálnak. (Közben azt is hallom, hogy felfüggesztették az akciót. Még jobb megoldást találtak? Részemről a düh, de az írógépek, székek, asztalok és a monitorok érintetlenek maradnak; nem ők tehetnek róla, hogy használóik megbecstelenítették őket. Mellesleg továbbra is azt vallom, hogy nincs az a nagy történelmi pillanat, ami elterelné a figyelmet az újságírók félretevéséről. Tudom például, hogy Genfről s az ott folyó tárgyalásokról kellene beszélnem, de Ön is, Kedves Olvasó, jól tudja, hogy ott végül is semmi sem fog eldőlni,mert bármiben is egyeznek meg az egymással szemben álló felek, az csak elodázhatja az újabb haláltáncot, de megakadályozni nem tudja. Főleg, ha a nemzeti vezérek maguk sem akarnak a hadak útjáról letérni. A Bosznia-értekezlet legfőbb „eredménye” így aztán az lesz, hogy hosszú hónapok után végre összefutott egymással Radovan Karadžić és Alija Izetbegovic. A Nyugat ezt sikerként könyveli el, hiszen a muzulmánok vezetője eddig messzire elkerülte a szerb epikus költészet nagy alakjával való találkozást. Egyszerűen azért, mert poétánk csak lázálmokat kínált a mohamedánoknak, s kiűzte őket saját földi paradicsomukból; nem az Ezeregyéjszaka mesebeli tájaira, hanem a poklok legmélyére küldte Allah híveit. Ha most mégis találkozott a két ellenség, az csak annyit jelent, hogy újabb ok lesz a háborúskodásra. A csendes és óvatos nyugati diplomácia viszont a térképrajzoláson kívül nagyobb tehetségről és tevékenységről nem számolhat be. Európa fejlett része saját egyesülését sem fogadta kitörő lelkesedéssel, azt pedig végképp nem tudja megemészteni, hogy továbbra is kénytelen Amerika és Oroszország döntéseire várni. Ezért ő is húzza-halasztja a keményebb fellépést, s Mitterrand személyében szóvivőt is talál politikai leégéséhez. A francia elnök azt szajkózza, hogy minden boszniai nemzet számára megfelelő határozat kell hogy szülessen Genfben, s ehhez rendkívül hosszú és göröngyös út vezet. A helyzet viszont az, hogy valakinek sohasem fog megfelelni a felkínált megoldás. A konföderáció a muzulmánoknak, a nyolc-tíz részre osztott ország viszont a szerbeknek. A horvátok pedig a helyzet alakulásától függően lépnek szövetségre egyik vagy másik opcióval. Ebben a kísértetjárásban külön fejezetet érdemel az orosz diplomácia. Nyilván a belső robbanástól tartva, bármennyire is kategorikusan szemben áll Jelcin és Kozirjev a szerb területfoglalással, mégsem adja beleegyezését a Nyugat katonai intervenciójára. Sőt Kozirjev azt is kijelentette, hogy Vance és Owen tervével nemcsak az érintett boszniai vezetők, hanem még Milosevic és Tuđman elnökök is egyetértettek. Az óév végén Milosevictyel folytatott hoszszú telefonbeszélgetésébe talán még a kémműholdak is belepirultak. Nyilván jól tudták, hogy szavahihetőségért nem a szerb elnökhöz kell zarándokolni. Időnyerésnek viszont nem rossz, s az egyre nagyobb kardcsörtetéssel fellépő iszlám országoknak sem árt valamit felkínálni. Mondjuk a béke és a rendezés látszatát. A megegyezésre való hajlandóság már előrelépés. Annak, aki mondja. A másikon áll, hogy elhiszi-e. A politika nem a logikus lépések, hanem a másik kijátszásának a tudománya. Amely emberek, népek sorsának megpecsételésével végződik. Azért a történelmet mégsem hagyhatom ki ebből az év eleji krónikából, ha másért nem, hát a START 2-ért, amelyet Bush meg Jelcin írt alá. Most még nem tudni, hogy a hadászati atomfegyverzet csökkentésével hányszorta kisebb a veszélye a nukleáris háború kitörésének, de gyanítom, hogy még mindig akad annyi energia az atomfejekben, hogy robbanásukkor a Föld nevű bolygó többszörösen szerteszéjjel repülhet Ha ebből a meggondolásból indulok ki, akkor külön tetszik, hogy a német kancellár az európai integrálódást szegezi szembe a hidegháború végén, napjainkban megizmosodott nacionalizmusokkal. Amikről a Balkán népei már tudják, ha nem is értik, hogy felérnek több atomtöltettel. Miért mondom mégis, hogy a történelmi pillanatnál fontosabb egy újságíró sorsa? Mert a tájékoztatás nem a pillanatnak szól. S ezt felejtik el azok, akik a pillanatnyi hatalom talpnyalóiként érvényesítik ugyancsak pillanatnyi hatalmukat. Ebből kifolyólag közölnék egy idézetet Spitzig Iczig 1868-as Naptárából, annak igazolására, hogy a múltban is ismerték a dörgést. A Diplomaták naptára című, január hónapot jelölő fejezetben olvasható: „Patkányok és diplomaták elhagyják a sülyedő hajót.” A pillanat patkányainak és diplomatáinak üzenem: nem lesz másik hajó, amely fölvenné őket.