Napló, 1993 (4. évfolyam, 140-191. szám)

1993-01-06 / 140. szám

1993. január 6. Mi Napló Minden pravoszláv vallású olvasónknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! 3 Fejgyőlölet Utazási kézikönyv genfi turistáknak és kezdő bértolnokoknak Az egyik szlovák rádiós kolléga szét­verte a szerkesztőségi berendezéseket. Néhány napig úton volt, s amikor visz­­szatért, megtudta, hogy ő az első a „kiválasztottak” listáján, azaz kényszer­­szabadságra küldik. Nyilván nagyon jól tudhatta, hogy a kényszer még önma­gánál is nagyobb űr, s a szabadság fogalmába az is beletartozik nemsokára, hogy „munkaerőfölöslegként elbocsát­va”. Természetesen semmi jót nem vár­hattunk az év végi ajándéknak szánt radikális előretöréstől, s nem is az a felháborító, hogy a rafinált módszereket félretéve a Szerbiai RTV igyekszik meg­szabadulni „fölösleg”-étől, elsősorban rebellis hajlamú újságíróitól, de az már valóban több a soknál, hogy ehhez a lefejezéshez egyes szerkesztőségek is gazsulálnak. (Közben azt is hallom, hogy felfüggesztették az akciót. Még jobb megoldást találtak?­ Részemről a düh, de az írógépek, székek, asztalok és a monitorok érintetlenek maradnak; nem ők tehetnek róla, hogy használóik megbecstelenítették őket. Mellesleg továbbra is azt vallom, hogy nincs az a nagy történelmi pilla­nat, ami elterelné a figyelmet az újság­írók félretevéséről. Tudom például, hogy Genfről s az ott folyó tárgyalások­ról kellene beszélnem, de Ön is, Kedves Olvasó, jól tudja, hogy ott végül is semmi sem fog eldőlni,­mert bármiben is egyeznek meg az egymással szem­ben álló felek, az csak elodázhatja az újabb haláltáncot, de megakadályozni nem tudja. Főleg, ha a nemzeti vezérek maguk sem akarnak a hadak útjáról letérni. A Bosznia-értekezlet legfőbb „eredménye” így aztán az lesz, hogy hosszú hónapok után végre összefutott egymással Radovan Karadžić és Alija Izetbegovic. A Nyugat ezt sikerként könyveli el, hiszen a muzulmánok ve­zetője eddig messzire elkerülte a szerb epikus költészet nagy alakjával való ta­lálkozást. Egyszerűen azért, mert poé­tánk csak lázálmokat kínált a mohame­dánoknak, s kiűzte őket saját földi para­dicsomukból; nem az Ezeregy­éjszaka mesebeli tájaira, hanem a poklok leg­mélyére küldte Allah híveit. Ha most mégis találkozott a két ellenség, az csak annyit jelent, hogy újabb ok lesz a háborúskodásra. A csendes és óvatos nyugati diplomácia viszont a térképrajzoláson kívül nagyobb tehetségről és tevékenységről nem szá­molhat be. Európa fejlett része saját egyesülését sem fogadta kitörő lelkese­déssel, azt pedig végképp nem tudja megemészteni, hogy továbbra is kény­telen Amerika és Oroszország döntései­re várni. Ezért ő is húzza-halasztja a keményebb fellépést, s Mitterrand sze­mélyében szóvivőt is talál politikai le­égéséhez. A francia elnök azt szajkózza, hogy minden boszniai nemzet számára megfelelő határozat kell hogy szülessen Genfben, s ehhez rendkívül hosszú és göröngyös út vezet. A helyzet viszont az, hogy valakinek sohasem fog megfe­lelni a felkínált megoldás. A konföderá­ció a muzulmánoknak, a nyolc-tíz rész­re osztott ország viszont a szerbeknek. A horvátok pedig a helyzet alakulásától függően lépnek szövetségre egyik vagy másik opcióval. Ebben a kísértetjárásban külön feje­zetet érdemel az orosz diplomácia. Nyil­ván a belső robbanástól tartva, bár­mennyire is kategorikusan szemben áll Jelcin és Kozirjev a szerb területfogla­­lással, mégsem adja beleegyezését a Nyugat katonai intervenciójára. Sőt Ko­zirjev azt is kijelentette, hogy Vance és Owen tervével nemcsak az érintett boszniai vezetők, hanem még Milosevic és Tuđman elnökök is egyetértettek. Az óév végén Milosevictyel folytatott hosz­­szú telefonbeszélgetésébe talán még a kémműholdak is belepirultak. Nyilván jól tudták, hogy szavahihetőségért nem a szerb elnökhöz kell zarándokolni. Időnyerésnek viszont nem rossz, s az egyre nagyobb kardcsörtetéssel fellépő iszlám országoknak sem árt valamit fel­kínálni. Mondjuk a béke és a rendezés látszatát. A megegyezésre való hajlan­dóság már előrelépés. Annak, aki mondja. A másikon áll, hogy elhiszi-e. A politika nem a logikus lépések, ha­nem a másik kijátszásának a tudomá­nya. Amely emberek, népek sorsának megpecsételésével végződik. Azért a történelmet mégsem hagyha­tom ki ebből az év eleji krónikából, ha másért nem, hát a START 2-ért, ame­lyet Bush meg Jelcin írt alá. Most még nem tudni, hogy a hadászati atomfegy­verzet csökkentésével hányszorta kisebb a veszélye a nukleáris háború kitörésé­nek, de gyanítom, hogy még mindig akad annyi energia az atomfejekben, hogy robbanásukkor a Föld nevű boly­gó többszörösen szerteszéjjel repülhet Ha ebből a meggondolásból indulok ki, akkor külön tetszik, hogy a német kan­cellár az európai integrálódást szegezi szembe a hidegháború végén, napjaink­ban megizmosodott nacionalizmusok­kal. Amikről a Balkán népei már tudják, ha nem is értik, hogy felérnek több atomtöltettel. Miért mondom mégis, hogy a törté­nelmi pillanatnál fontosabb egy újságíró sorsa? Mert a tájékoztatás nem a pilla­natnak szól. S ezt felejtik el azok, akik a pillanatnyi hatalom talpnyalóiként érvé­nyesítik ugyancsak pillanatnyi hatalmu­kat. Ebből kifolyólag közölnék egy idé­zetet Spitzig Iczig 1868-as Naptárából, annak igazolására, hogy a múltban is ismerték a dörgést. A Diplomaták nap­tára című, január hónapot jelölő fejezet­ben olvasható: „Patkányok és diploma­ták elhagyják a sülyedő hajót.” A pilla­nat patkányainak és diplomatáinak üze­nem: nem lesz másik hajó, amely föl­venné őket.

Next