Napló, 1995. július-december (6. évfolyam, 270-295. szám)

1995-09-20 / 281. szám

1995. szeptember 20. - A hosszú élet olyan szerencséket hozott nekem, amik nem voltak várha­tók. Amikor 1956-ban kimentünk, sokan, jóbarátok, írók s egyebek, találkoztunk azokkal, akik már egypár esztendeje kinn voltak, Cs. Lacival például, Szabó Zoltánnal, Kovács Imrével. Akkor ott ültünk és tudtuk azt, hogy a szovjet uralomnak nincs határa. Mint a török hódoltság, eltarthat 140 évig. Nincs, aki határt szabjon neki, mert a nyugati hatalmak, csakúgy, mint hajdan a Német­római Császárság, örült annak, hogy Kelet-Európát megszállta a török. Ma­gyarországon az osztrák és a török megosztozott, és ez nagyon jól jött nekik. Ugyanez történt most is. Odaadtak az orosznak tizenegy országot, és ez tart addig, míg nem jön egy rettenetes háború valamikor 2020-ban és akkor az oroszok valószínűleg veszíteni fognak és egy teljesen rommá lőtt, rommá atombom­bázott Kelet-Közép-Európába valaki majd hazaviszi az urnánkat és szép csendesen magyar földre eltemeti. Ez volt a jövendő. Közben lehetett sok mindent csinálni, Magyarországért kiállni, amit eleinte örvendve fogadtak, később mosolyogva lenéztek. Lehetett a magyar nyelvért harcolni. Nagyon nehéz volt a küzdelem, mert hiszen a magyar nyelvet fönn lehet tartani Erdélyben vagy a Délvidéken vagy a Felvidéken. Mert szomszédos. De Amerikában azt nem lehet megcsinálni. Én eleinte elő is adtam a szombati magyar iskolában, régen is, szóval 1941-től. De láttam, hogy nincs értelme az egésznek, mert azoknak a magyaroknak a gyer­mekei, akik kijöttek, angol iskolába jártak, angol barátaik lettek, nagyrészt angol lányokat vettek feleségül. Magyar­­országhoz nagyon kevés közük volt. És ez bizonyos mértékig most is igaz. Szóval, nem volt értelme. Azt mondták, hogy sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint az angol gyerekek, mert az angol gyere­kek szombaton és vasárnap szabadok, őket pedig elviszik a magyar iskolába és ott egy olyan nyelvre tanítják, amit nem tudnak használni, mert a barátaik angolok, feleségük angol lesz. Mit csináljanak a magyar nyelvvel? Akko­riban Magyarországra hazautazni nem lehetett és amikor lehetett, az összesen tizenöt nap a hajón és a költség olyan óriási volt, hogy általában csak az tudta fedezni, akit meghívtak Hollywoodba, Zilahy Lajost és másokat. Erre pénze senki másnak nem volt. A jövendő ilyen szempontból elég nehéznek látszott. Magyar újságok ugyan voltak, de a színvonaluk igen alacsony volt. Maga­sabb rendű színvonalon, mondjuk, az Irodalmi Újság és a Látóhatár volt csak, de ezeknek a lapoknak nagyon kevés olvasója volt. Eleinte ment csak fölfelé a példányszámuk. Az történt, hogy magya­rok magyar lapot nem kaptak, de ha kaptak is, egy-két hét késéssel kapták őket és ezekből az újságokból a világ híreit nem lehetett megtudni. Magyarország híreit sem. Áttértek a Times-ra vagy a Los Angeles Times-ra vagy a Figaróra, francia és angol újságokra, amelyekből sokkal több valóságot tudtak meg. Volt egy kis réteg, persze, amely kitartott a magyarsága mellett, inkább értelmiségi réteg, mint más, dehát egyre fogytak. Én itt álltam, mondjuk 85-ben, amikor még semmi remény nem volt, hogy a szovjet birodalom magától összedől. Akik velem jöttek ki, nem éltek már. Az élet túl rövid volt ahhoz, hogy az ember túlélje a szovjet megszállást. Ignotus Pali meghalt, Jászi Oszkár meghalt, Vámbéry Rusztem meghalt, Kovács Imre meghalt, Barankovics István meghalt, Pfeiffer Zoltán meghalt és így tovább, sorolhatnám a végtelenségig. Az ismertebbek közül csak az oxfordi fiatalok, nagyon kevés ember, Határ Győző és én éltük túl az egészet. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor fordult az egész. • Nyolcvanhétben lehetett már érezni, hogy itt valami változás jön. Aztán a nagy és teljesen váratlan öröm, hogy a szovjet harci cselekmény nélkül, önmagától összedőlt. Amit senki nem várt, senki nem remélt, senki sem gondolt. És megértem azt, hogy hazajöhettem Magyarországra, mert a célom mindig az volt, amikor kimentem 38-ban és amikor kimentem 56-ban, hogy természetesen mihelyt lehet, hazatérek Magyarországra. Bor­zasztó nagy öröm volt, ami ért engemet, teljesen váratlan. Égből szakadt öröm, ha szabad így mondanom. Hogy amiről álmodozni sem mertem már, bekövet­kezett. Részint azért, mert a szovjet összedőlt békésen. Egy nyomorúságos de aránylag békés atmoszférába érkez­hettem haza és folytathattam azt, amit negyven évvel ezelőtt kezdtem. Nem volt sok reményem, hogy nagy gyönyö­rűségek jönnek, hogy anyagi jólét következik, hogy az országot hamar rendbehozzák, de azért mégis itthon vagyok. És ez vigasztalás mindazért, amit elvesztettem közben. Dormán László Itthon (I.) Faludy György 85 éves A pártállam irodalmi lexikonjaiban vagy nincs is benne a neve, vagy ha benne van, az a néhány sor is hazugság, amit a neve mellé írtak. Kimá­solni is szégyellem. Faludy György 85 évvel ezelőtt, 1910. szeptember 22-én született Bu­dapesten a Damjanich utcában. A most következő beszélgetés ideje alatt a riporter alig szólalt meg, minek is tette volna, amikor köztudott volt, hogy Faludyból, ha elkezd valamiről beszélni, ömlik a szó. Olykor­olykor meg is szokta kérdezni a társaságot, hogy miről beszélgessünk. Most éppen a 85. születésnapjáról és a hosszú élet rejtegette örömökről. A helyszín, mi tagadás, az oly sokat emlegetett Csobánka. Napló.

Next