Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1992. 2. szám

Emmanuel Lévinas elvitatta a művészettől az igazságot, John Keats pedig a kettő azonosságát állította. De vajon mond-e valamit egy ilyen egy­szerű, állító vagy tagadó kijelentés a művészet és az igazság viszonyáról? Ha a spekulatív általános­ságok iránti gyanakvást felfüggesztve e kijelentés értelmét keressük, talán megtudunk valamit az egyiknek s a másiknak a természetéről. A művészet elbűvöltetés, mondja Lévinas, amely kiemel a jelenből, a jelen viág, a vágy vagy a szenvedés sürgetéséből, átemel egy időtlen időbe, amelyből éppen a személyes jelenlét állandó krízis­ érzése hiányzik, és hiányzik a Lévinas számára legfontosabb: a felelősség. A művészet megmerevedett jelenje magához szívja-hasonítja azt, aki átadja magát neki, ott, a művészet időközbenjében nem kell cselekednie, terveznie, szégyenkeznie, lemondania, választania. A felelősség mindig az én felelősségem - mások iránt -, a felelősségnek csak a cselekvés világában van értelme, a cselekvés világában, ahol e világ állandó, ideges sürgetése örökösen arra kényszeríti az embert, hogy idejével, erejével, tudásával és érzelmeivel gazdálkodjék. A művészet elbűvöli, kioldja azt az embert, aki átadja magát neki e sürgetésből, lehetetlenné teszi, hogy a felelősség az én felelősségem legyen. És ezért nem az igazság, hanem a nem-igazság, a veszélyes látszat helye. John Keats tehát csal, amikor híres ódájában elbeszéli, hogyan oldotta őt ki a görög váza a sürgető időből, a szenvedés és a meghalás idejéből, hogyan mentette át őt abba a megmerevedett időbe, az örökre félbemaradó és ismétlődő mozdulatok és érzelmek idejébe, amelyet Keats magasztalva öröklétnek, Lévinas lekicsinylően időközbennek nevez.

Next