Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1999. 2. szám
ÚTSZÉLI MŰVÉSZET - Andrási Gábor: Kedves Szókratész (Valódi művészet)
(amelyet 1984-ben állítottak ki a müncheni Thomas Galériában), NOC 167 olyan festési technikát talált ki, amely a kalligráfiát a New York-i földalattira festett betűkhöz hasonló módon használja, de ez már igazi „posztgraffki”. A vászon, amelynek szélei sárgával és rózsaszínnel vannak befújva, élő színfallá alakul; a falon a vastag filctollal húzott vonalak és a ráfújt barna és zöld foltok színkontrasztként jelennek meg, míg a fekete filctollal írott szöveg egy sárga folt közepére van nagy műgonddal elhelyezve. A szöveg maga két, idézőjelbe tett töredék: az egyik, „a betű”, a festmény címét jelzi, a másik, „a holocust [sic!] álmai”, teljesen váratlanul bukkan elő a gyönyörű okkersárga háttérből. Aki jobban megnézi a festményt, hogy megtudja, hogyan került ide, egy zöldesbarna csóvában félig elégett, barna horogkeresztet fog találni. A néző elhiszi, hogy a művész, aki szerint a graffitinek csak viccesnek kell lennie, komolyan gondolja azt, amit leírt, hogy ez a puzzle éppenséggel lehet a holocaust álma, hogy a rikító színeket mind megkérdőjelezi a felirat. A szemlélő sokkal inkább hisz neki, mint Norman Mailernek. NOC 167 festményén tulajdonképpen nem két, hanem három felirat van. A harmadik a saját szignója, amelyet könnyű elvéteni, olyan diszkréten ül meg a jobb alsó sarokban. Keith Haring és L. A. N fényképén a Puerto Ricó-i fiú, aki kissé lefelé pillantva mintha éppen az alant levő feliratot olvasná, kétkedően néz. Lehet, hogy NOC 167-hez hasonlóan, őt is inkább a színek élő fala érdekli. Ez művészi megoldás volna: a jó forma kiemeli a művészt önmagából, a forma önmaga valóságává válik. A fordító jegyzete Miközben a fordításon dolgoztam a Warwicki Egyetem könyvtárában, kíváncsi lettem, hogy mi is a helyzet a graffitivel Angliában - néhány napos londoni tartózkodásom alatt nem sokat láttam belőlük -, hogy „hivatalos" forrásból, az egyszeri érdeklődőket eligazító kézikönyvekből mit lehet még megtudni a graffitiben utazó művészekről. A huszadik századi művészet lexikonjában (Ian Chilvers, ed.: A Dictio nary of Twentieth-Century Art, Oxford University Press: Oxford/New York, 1998) található, meglehetősen visszafogott graffiti-szócikk szolgált néhány érdekességgel, amelyek kiegészíthetik a fenti írás elolvasása után kialakított képet. A graffitikészítésnek, mint a közvagyon ellen irányuló barbár cselekedetnek („a New York-i földalattiból ismert, festékszóró vandalizmus”), nem volt túlságosan nagy divatja Angliában. 1996-ban egy Simon Sutherland nevű fiatal férfit öt év börtönre ítéltek egy Sheffield környékén végrehajtott, vandál graffitikampány miatt. Aztán még ugyanabban az évben szabadlábra helyezték, hogy - miután megtalálta „művészetének célját és irányát" - elfoglalhassa méltó helyét a képzőművészeti főiskolán. A szótár említést tesz a két legismertebb graffiti-művészről is. Jean-Michel Basquiat (1960-1988) és Keith Haring (1958-1990) elismerése (és ára) magasra emelkedett rövid pályafutásuk során, amelynek előbbinél a kábítószer-túladagolás, utóbbinál az AIDS vetett véget. Basquiat eredeti utcaművész volt, aki „átigazolt" a galériák világába (noha felső középosztálybeli családból származott és nem „nemes városi vadember" volt, ahogyan reklámozták). Haring, annak ellenére, hogy képzőművészeti főiskolai háttérrel is rendelkezett, egyfajta graffitin alapuló, rajzfilmszerű stílusban alkotott. Számos kritikus úgy tartotta, hogy a két művészt túlságosan is felértékelik. A kortárs művészetet kritikus szemmel és kíméletlen tollal követő művészettörténész, Robert Hughes csak úgy hivatkozik rájuk, mint Keith Boring [unalmas] és Jean-Michel Basketcase [ti. olyan hadirokkant, akinek mind a négy végtagját amputálták]. Szilágyi Csaba (1967) legutóbbi fordítása a Nappali házban: Harold Brodkey: Ártatlanság (97/3-4). New York-i reflexiók 45