Napút, 2002 (4. évfolyam, 1-10. szám)
2002-04-01 / 3. szám - Belső terek
/MpUr Korábban még elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy a történelmi regény mint műfaj az irodalmat újraalkotó módon megjelenjen, és most jelentős művek (Darvasi, Esterházy, Szilágyi) hívják fel a figyelmet a történelem elbeszélhetőségének kérdéseire. Az alapkérdés tehát a történelem és a művészet kapcsolata. Mint fentebb jeleztem, Turczi István könyvét is erre a prózapoétikai kérdésre adott „sajátos műfajú" válasznak tartom. Az idézőjellel azt kívánom jelezni, hogy bár a műfaj kérdése az elemzett mű esetében jelentős és kifejtendő értelmezési problémának tetszik, mégis úgy vélem, hogy a Deodatus a történelmi regény műfajának kérdéseivel szoros párhuzamban értelmezhető és értékelhető. A könyv alcíme - Egy férfi és a város történelme - aligha könnyíti meg műfaji besorolását. Annyi azonban vitathatatlan, hogy a Deodatus szöveggyűjtemény, breviárium, melyet kronologikus rendbe sorolt, különböző műfajú szövegek alkotnak, nem a történelemről szóló „nagy elbeszélés", hanem egymással laza, metonimikus kapcsolatban álló töredékek, fragmentumok. Ahogy a történetírás számára az „esemény" jelenik meg problémaként (mely lényegében egy összefüggés-hálózat felépítése révén kerül helyére mint értékelhető tény), a Deodatus esetében a „nyersanyagok", vagyis a klasszikus, kultúránk szövegelméletét nagyjából kétezer éven át meghatározó retorika értelmében - az invenció kérdése előzi meg az értelmezésre (vagyis retorika és történetmondás fogalmait egymásba csúsztató hasonlatom értelmében), az elrendezésre vonatkozó kérdést. Mi a Deodatus nyersanyaga? Szó szerint átvett idézetek (oklevelek, levelek, jegyzékek, köztük szakácskönyvi ételrecept és fizetési kimutatás!), történetileg „hitelesének tetsző) szövegek (mint egy Jacobus Piso-levél vagy egy apokrif Csokonai-vers), történelmi tényeken alapuló fiktív, költői átiratok és teljes mértékben fiktív (vagyis egy hagyományos mérce szerint is irodalmi) szövegek, melyektől mégsem idegen egyfajta intertextuális palimpszeszt-technika. Impresszív szövegtablót kell feltárni. A nyersanyag sokfélesége valóban oly módon köti le a figyelmet, mint egy érettségi tablókép - érezhető, hogy minden arc mögött történet, sors van. A szövegútvesztőben meglehetősen bőséges és korrekt jegyzet és kommentár igazít el, utal a szövegek és források lelőhelyére, vagyis megnyugtató módon ígéri fikcionalitás és hitelesség határmezsgyéjének kirajzolását. Bennem azért, mint szorongó, írói hátsó szándéktól rettegő, súlyosan terhelt olvasóban, akit kedves szerzőim gyanakvásra szoktatnak, él a kétely. Ezért vadul csapok le a számomra (filológiailag) legkönnyebben megközelíthetőnek tetsző szövegre - a Deodatus-kötetben Csokonai Vitéz Mihály: A poéta szomorúsága címen szereplő versről van szó, és lázasan keresem a rendelkezésemre álló adattárban. Kiderül, jogos volt „címet" és nem „szerzőt" írnom, mert Csokonai ezen versét valóban nem tartalmazza a Csokonai-összes. Szerepel benne viszont e szövegösszefüggésben A poéta gyönyörködése (később: Az én vagyonom - közismert, hogy Csokonai több versét alaposan átdolgozta), A poétai felvidulás, A poétákban lakó istenség (átdolgozva is ugyanezen a címen), illetve A vidám természetű poéta (később: Az én poézisom természete) című opus. Turczi István verse hatsoros, ancbbc rímképletű strófákból áll. A poétai felvidulás viszont párrímes, nem strófikus forma. Az én vagyonom négysoros. Az én poézisom természete nyolcsoros strófákból áll, ez kizárja a verstani összehasonlítást. A poétákban lakó istenség ellenben hátsó-