Napút, 2002 (4. évfolyam, 1-10. szám)
2002-04-01 / 3. szám - Belső terek
rium című szövegek közt. A cím feltételessége kettős hasadékot érzékeltet. Az egyik, a szöveget kétfelé vágó hasadék az alapítás időszakát idéző „mitikus szövegeket" (A kezdetektől Az első pecsétig tartó szövegkorpusz) a „történeti írásoktól" választja el (mint az Itinerarium, a Giulio Turco hadmérnök naplójából vagy A Deodati család levelestára); a másik hasadék viszont bennem terjed, és a történelemről való gondolkodás kételyeit mélyíti el. Mielőtt arról szeretném meggyőzni magam, hogy a történelemnek metaforája lehet mind a pecsét, mind az útikönyv, rögzítenem kell egy felismerést: a szöveg, illetve a szöveget kísérő feltételesség értelmében nem a történelem, hanem a történelem kételye adott: mi a történelem? Ez a kétely kérdéseket vet fel. Például azt, hogy mi történik az eseménnyel, míg ténnyé, és a tényekkel, míg történelemmé szerveződnek; hogy fel tudjuk-e vállalni a történelem terhét, amelyet már nem az események felhalmozódása, hanem szórtsága okoz. Ezzel, ha úgy tetszik, egy „módszertani probléma" tolakodik előtérbe: hogyan disztingválunk esemény, tény és történelem között. Meg tudunk-e szabadulni a kultúrtörténész Jacob Burckhardt példájától, aki lemondott arról, hogy „valamilyen történet elbeszélésével mondja el az igazságot a múltról" (Hayden White), mert már nem hitt a történelem „belső jelentésében"? És ha a történelem terhétől, „belső igazságától" megszabadultunk, hogyan viseljük el a szabadság terhét? Hol találjuk meg azt a pontot, ahonnan az események szórtsága ismét történelemként látható? Az első pecsét egy jogi aktuson, az Itinerarium a tér mértanába kiterjesztett idő metaforáján keresztül (út, idő és sebesség függvénye dereng előttem) rögzíti azt, amit történelemként keresünk. Mindkettőnek lehet jogosultsága. Előbbi a jog, az igazságosság fogalmát helyezi előtérbe, amely a hagyományos társadalmakban a kulturális emlékezet (Jan Assman), vagyis egyfajta, történelemről való értelmező és kánonalkotó tudás közvetlen közelében helyezhető el. Utóbbi viszont a megtett út gazdag metaforikáját lendíti mozgásba, amely valószínűleg már eleve metaforikája valaminek: annak, amit az „út" sugall, vagyis hogy valahonnan elindulva el lehet jutni valahova. Az Itinerárium metaforája a történelmet az irányultság tulajdonságán keresztül ragadja meg. Mind az emlékezet, mind az irányultság fontos jellemzője a történelemnek, de egyik sem határozza meg, meríti ki a történelem „lényegét" (és nagyon is kérdéses, hogy az fogalmi szinten megragadható-e). Nietzsche például, A történelem hasznáról és koráról írt esszéjében (a klasszikus hegeli, historikus korszak részben általa előidézett alkonyán) a történelemírást szubjektív, alkotó műfajként határozza meg: „a történelmet csak erős egyéniségek bírják el, a gyengéket teljesen kioltja" - s ezzel sajátos erőt, autonómiát tulajdonít a történelemnek. Az elbeszélés elméletével foglalkozó irodalomtudomány viszont azt a problémát nem kerülheti meg, hogy történetírás és - mondás (vagyis elbeszélés) egymásra utalt, történelem és fikció kereszteződik (Paul Ricoeur), hiszen a történelem maga is csak elbeszélt (szubjektív) műfajként jelenhet meg a társadalmi diskurzusokban. A történelmet a historizmus magabiztosságától lecsupaszítva látjuk ma. Szöveg és történelem felismert közelsége megszünteti a történetírás és fikció között két-három évszázada húzott választóvonalat, egymásba torlódik, és az elbeszélésművészet, a retorika tartományán belül halmozódik fel mindkét kategória. Néhány évvel