Napút, 2008 (10. évfolyam, 2-10. szám)

2008-12-01 / 10. szám - Nyolcvanegy jeles hetvenes

Sas József színész, rendező, író (Békéscsaba, 1939. január 3.) Egy adott beszélgetést a pillanat határoz meg, az, hogy akkor milyen az ember közérzete. És az a közérzet, vala­mi módon visszafelé is érvényes. Azért gondol­tam, hogy a fő kérdé­sére akkor kell választ adni, amikor felteszik. Számomra az, ami ma történik, életem egyik legérdekesebb idősza­ka. Fiataloknak kellene átadni a felhalmozott szakmai tudást, ami az­zal is járna, hogy bizo­nyos felelősséget is átadnék. Ilyenkor az ember végiggondolja az életét, a megkeresésük mindenképp hasznos és érdekes, főleg ha több hetvenéves embert is össze lehet vetni. Az életem­re, ha visszagondolok, nekem, sajnos, ami végigvonul az egész életemen: az orrom, ami a szeizmográfom. Sok olyan dolgot érzek vele, éreztem kicsi gyerekkoromtól kezdve, amik aztán máig meghatározták azt. Mit értek ez alatt? Ma bármi történt az életemben, abban mindig benne volt a családi kötődésem, a származásom, és azok a dolgok, amik egészen pici korom­tól, csecsemőkoromtól benne voltak a tudatomban. Ezt nem tudom kiverni a fejemből. Apámat elhurcolták a há­borúban, és tizennyolc évesen tudtam meg egy olyan társától, akivel egy ágyban aludt Auschwitzban, hogy ott halt meg, addig nem tudtam. Aztán ez végigkísérte egész életem. A másik az a nyomor, amiről minden korosz­­tályombéli mesél, hogy miben éltünk. Hát ezek közül sokan nem éltek nyo­morban, csak szegény­ségben. A nyomor az volt, hogy ha volt egy pa­lacsinta, hogyan osz­­szuk el az öcsémmel, ha karácsony volt, ak­kor a szomszédban lé­vő csokoládégyár szel­­lőztetőjénél álltunk, és a csokoládéport fogtuk fel a sapkánkkal. Ebből csináltunk kis galacsino­­kat, egy seprűre lába­kat szereztünk a Haller piacon meg fényes pa­pírt, és ez volt a ka­rácsonyfánk. És nagyon-nagyon bol­dogok voltunk. Anyám varrásból élt, éjjel-nappal varrt, ingeket és köténye­ket. Befestette bronz ruhafestékkel, amiben volt sárga, zöld, piros, kék. Ezeket a színes ingeket árulta a Tele­ki téren szombat-vasárnap. Ennek az illata ma is az orromban van, ha jól megy, ha rosszul. A varrógépe, amivel megtanított varrni - tudtam is -, ott áll az igazgatói irodámban, ez a vissza­pillantó tükröm. Ez az alaphelyzet. Ehhez jött az öcsém, aki '56-ban disszidált, tizenhat és fél éves volt ak­kor, és nagyon nagy űrt hagyott. Rajta keresztül tudtam meg később, hogy igazán milyen volt ezeknek a disszi­­denseknek az élete. Ez egy kegyetlen életsors volt, félelmetesen nyomorú­ságos, hazátlan élet lehetett a leg­többnek. '56-ot is kicsit másképpen éltem meg, nem szívesen beszélek róla. Mikor mondták, hogy lehet je­lentkezni nemzetőrnek, jelentkeztem, igazolványom is van, de hogy hová dugtam el, már nem tudom. Egyszer /WptiT

Next