Napút, 2008 (10. évfolyam, 2-10. szám)

2008-12-01 / 10. szám - Nyolcvanegy jeles hetvenes

/WpOT 1 megtaláltam, a könyvemben megta­lálható a fénymásolata. De ezzel nem szívesen megyek sehová, sokáig tabu volt, de most sokan hősködnek vele. Én tizennyolc éves voltam, félig gye­rekcsínyként fogom fel, '56-ot sem úgy látom, csak egy gyerek szemével. Töb­bet láttam, mint amit most mesélnek. Ami kiemelkedik: Rózsahegyi Kál­mán, a személyisége, ahogy a lénye­ges dolgokat tanította, a fontos dolgo­kat, a beszédet, a hangsúlyokat, hogy minden mozdulat fontos a színpadon. Nem ment tovább addig, míg egy iro­dalmi műnél a legapróbb részletekig nem értette, aki mondta. Tőle mara­dandó élményeket és tudást kaptam. Egy sajátos magyar, magyar sorsú színész volt, akit mindig a megfelelő időben tettek félre. Betegen vették vissza a Nemzetibe, ahonnan előtte kitiltották. Rengeteget tanultam tőle, tanársegéd is voltam Rózsahegyinél két évig, nagyszerű kollégákkal jár­tam együtt: Koncz Gabi, Hofi Géza, Sztankay Pista, Mécs Karcsi. Volt egy időszak, amikor a Kossuth-díjasok 85 százaléka rózsahegyis volt. Per­sze ez nem azt jelentette, hogy utána nem mentek tovább főiskolára - én is mentem volna, ha anyám bírja. A lé­nyeg az, hogy a Kálmán bácsi után leszerződtettek a győri színházhoz, segédszínésznek karkötelezettséggel, ez azt jelenti, hogy mindent kellett csinálnom. Az első egy-két héten nem volt hol aludni, mert még nem tudtam albérletet fizetni. Amíg nem sikerült szerezni, a Nagy Emil nevű ügyelő megengedte, hogy az öltözőben alud­jak. Volt egy óriási kosár, annak az aljára letettem a János vitéz subáját, és a tetején betakaróztam a francia királynak a finom bársonypalástjával - Szakács Sándor játszotta zseniálisan a királyt, nagyszerű ember volt. Magam­ba szívtam ott a színházat rögtön az elején. Éjjel-nappal csak a színházat csináltam, emlékszem, az öreg színé­szek ott zsugáztak, egyszer az egyik felállt és kiment a mosdóba, mond­ta, hogy üljek be a helyére. Beültem 14 lapos alányúlós romit játszani, és három perc alatt elvesztettem az ezer­­forintos fizetésem. Gáti igazgató átka­rolt - tőle tudtam meg az Auschwitzot apámról -, elkísért, és azt mondta, egy hétig mindennap fizetek neked egy főzeléket üresen, de soha többé öreg színészekkel ne állj le kártyáz­ni, mert csalnak, én is csalok. Azóta zsugát nem vettem a kezembe. Ezek voltak a győri élmények. Ismertem ott egy színészt, annak idején a kamará­ból ő írta alá a zsidótörvényben, hogy a zsidó színészeket kitiltják a pályáról, nem véletlen, hogy ma mondom ezt, hisz ma kértek tőlem interjút. Győr után kinevezték a Szilágyi Al­bert nevű rendezőt - nagyon rendes, tiszta ember - Békéscsabára igazga­tónak, azt mondta, leszerződtet, már színészi státusban. Szerencsém volt, mindjárt három-négy nagy szerepet is játszhattam, két főszerepet, tanultam rengeteget, de Szilágyi túl rendes em­ber volt, egy év alatt megfúrták termé­szetesen. A szélsőbalosok, ott, hely­ben, tehát nekem mindkét oldalról van tapasztalatom, jobbról is, balról is keményen. Ezért maradok örökké már középen, ami a legrosszabb, mert hát nincsen hová viszonyítani. De lejött akkor a Lendvai Ferenc nevű zseniális színházigazgató Pécs­ről, ő volt ott a főrendező a színház­nál, kiváló színészek voltak ott. Lejött primadonnát keresni, mert volt ott egy tehetséges fiatal primadonna. Meg­nézte a Viktória című operettet - ab­ban én játszottam a Miki nevű táncos komikust -, és leszerződtetett engem a pécsi színházhoz. Ott nagyon beindult

Next