Nefelejts, 1863. április - 1864. március (5. évfolyam, 1-52. szám)

1863-11-08 / 32. szám

en 374 így hullott el Kaputány Gergely, csakugyan elérte őt is a boszú ujja. Sötét vonás a magyar történetből egész élete, ő volt az akkori időkben Magyarország halálmadara. SZÁNTAY ALADÁR: — Beteg vagyok . . . Beteg vagyok, a mért kell mondanom­­ szót neked, én édes angyalom. Miért kell nékem átszenvedni itt, A boldogságnak legszebb perczeit?! Ha volnék most ott kin a lomb alatt. Egy dallá válnék minden gondolat, Egy dallá válnék, melytől szivemen Fakadna édes boldog szerelem. De nem lehet, — beteg vagyok nagyon, 0! jer, 0 1 jer, simítsd el homlokom ! Mosolyganék, de ládd, az oly nehéz . . . Fognám kezed, — és gyönge rá a kéz . . . Beszéljenék, lágy édes hangokon, S a szót a kín elfojtja ajkamon. Merengenék a szép jelen felett, Dalolnék, játsznám, csevegnék veled, Ellesném ajkad mit súg, mit felel . . . És minden szó egy csókba halna el . . . De nem lehet, — beteg vagyok nagyon, O! jer, o jer, simitsd el homlokom. Még zöld a lomb, még illatos a lég, Lelkem derült, szivem gyönyörben ég. Beteg vagyok, — de e szó oly kevés, Ha az mi fáj, csak testi szenvedés. Szivemben? vágy, üdv, szerelem csatáz. .. S nézd, arczomon mily égető a láz . . . Boldog vagyok, mint nem volt soha más, S szivemnek ad.­ nehéz a dobbanás . . . Beteg vagyok — érzem, beteg nagyon, O! jer, o jer, simitsd el homlokom. HAJNALKA. K­ül­ön ez hölgy. — Eredeti beszély. — Irta : VERÉCZY JÚLIA. (Lásd a 31-ik számot.) A nyár folytában még több tánczmulatságban vettek részt a császárfürdőben, hol Illfalvy valamint Maltaváry kitüntetéssel udvaroltak a nővéreknek, de ez utóbbi olykor minden indokolt ok nélkül hirtelen vonult vissza, és nem kevesebb mint szeszé­lyesnek mutatá magát. Ha nem Paulina, hanem egy más felületesen gondolkodó hölgy irányában történik ez, az olykori kitüntetés talán egyen­súlyba hozta volna a néhai mellőztetést. De Paulina érzékeny­ségét végtelenül sértő ez, büszkeségét megtámadtatva érző. Maltaváry épen ez időben szerelmes volt, és miért ne te­gyük föl mikép az tudott lenni­­ Paulinába, s meghódítására megtette az előleges lépéseket, de tovább, miként azt rangjabeli leánynál tette volna, nem tarta szükségesnek menni. A közép­osztálybeli hölgytől várta, mikép az szerencséje által elragad­tatva önkényt közeledjék, vagy legalább is az utat előtte ne nehezítse. Annál is inkább , mert meg volt győződve, ha­bár a leány nyílt vallomását nem bírta, miként nem érdektelen előtte. Mert habár a szerelem mindig egy szent titka a kebelnek, óvatlan kezek nyúlnak oda, s kérlelhetlenül vetik oda a nyilvá­nosságnak. Paulina ha boldogsággal teli kebellel fogadá a báró köze­lítését, visszavonulásakor őrizkedett valamit fájdalmából elárul­ni, a büszkeségnek még mindig nagyobb ereje volt fölötte, a szív szorongásaira az arca nem mozdult. Mindegyik a másik előzékenységére várt, egyik sem akarta elhagyni a megnyert harettért. Mindegyik kebelében tusája volt a szivnek önmagával, de a békítő eszközökhöz, habár ismerték azokat, nem akartak folyamodni. Végre sem volt más mit tenni, ha a világ előtt hitelét koc­káztatni nem akarta, mint a bárónak kielégetlenül maradt szivével végkép visszavonulni. Paulina akkor és azután sokat és hosszasan szenvedett, érezte, hogy boldogtalanná van téve egész életére. Az olyan szivek mint az övé, nehezen melegednek fel, de akkor az egynél több szerelem nem talál helyet abban. Ez erős szenvedély az élet paradicsomát ojthatandó szivükbe , ha a balvégzetes sors nem olyan iránt gyujtá meg azt, kinek nejévé nem lehettek De a büszke tölgy nem hajtja meg ágait a vihar előtt, mely elég erős leend arra, hogy megtörje. Fájdalma annál nagyobb volt, mert a báró nyílt vallomást neki nem tett, a midőn a közelitő bizalmasságot inkább kíván­hatta volna tőle is, se visszavonulásának valódi alapja nem volt, mert e tekintetben köztük miként nyilt szerlmesek közt szokott lenni, semmi sem történt. A báró elhagyá­st a nélkül hogy vise­letének világos okát hagyta volna hátra a hölgy lelkében, mely miatt ez olyan gondolatzavarba jutott, hogy agya majdnem szétfeszült miatta. Tudta hogy szeret, ez már történet volt életében, de mely­nek se kezdete se kifej­lése nem vala megirva. Illfalvy ezen egész idő alatt szenvedőlegesen viselte ma­gát. Eljárt a házhoz gyakrabban, de a testvér hölgyek egyikét sem tüntette ki a másik fölött. A körülmények fejlődésében remélt .­­ bízott az esetle­gességben. Tudta mikép a leányhozi kizárólagos közelítés most té­vesztett ezél volna A nyilt fellépés talán visszautasítást vonna maga után, mig így semleges szerepe biztositá neki a ház ba­rátságát, mert maga az öreg Ágotás is örömest időzött vele, ha leányainál találta. Tűrt és várt! Paulina szerelme legmagasabb fokán állt, ennek ki kelle előbb forrnia, elpárolognia, s a kedélynek lassankint csendes egyhangúságába visszaesnie, midőn az ész nyugodt működése mellett a közelítés kedvezőbben vézethetők. így gondolkodók Illfalvy, és érzett szerelme mellett ta­lán kissé hidegen, gyakorlatilag, prókátori módon számított. Önző volt. Saját boldogságának elnyerését eléje tette szerelme tár­gyának, ki csak annak árán fogja az övét előmozdíthatni. Emberi természete volt! Az utóbbi időben alig észrevehetőig kezde közeledni Paulinához, kit tolakodás nélküli modorával egészen megnyerni

Next