Nefelejts, 1863. április - 1864. március (5. évfolyam, 1-52. szám)
1863-11-22 / 34. szám
Különcz hölgy. — Eredeti beszély. — Irta : VERÉCZY CUTÍTLIK. (Lásd a 33-ik számot.) V. Kit választ a leány. Pár héttel később az elmondottak után , Otilia nála szokatlan komoly arczczal nyitott be nővéréhez. — Kedvesem — szólt — véghetlen fontos megbízásban jövök, atyám épen most mondá s általam kívánja tudtodra adatni, mikép két kérőd jelentkezett, kik között a választást szabad akaratodra bízza. * Paulina hallgatag maradt, őt a tárgy nem látszék meglepni, beszélni hagyá nénjét, ki minden fontos követsége daczára sem tudott illő komoly maradni. — Az egyikre előre is mondhatom — folytatá a fiatal nő — valóban büszke lehetsz, mert miután nénéd kezét nem tudta elnyerni, most miután tíz évvel idősebb lett, a tiédre áhítozik. Ezt tehát már tudod hogy ki. .. és a másikra nem vagy-e kiváncsi? — Nem ! — volt erre a rövid válasz. — Te még ebben is meg akarnád-e nemedet tagadni? kérdé a nő tréfásan — vagy talán azt hiszed mikép ez is hasonlít ama másikhoz ? Oh nem ! ebből már csinosabb vőlegény válik, kedvesem! S ha már egyáltalában még ez sem ingerli tudnivágyadat, csak kényszerülve vagyok kimondani, mikép neve Illfalvy Imre. Paulinát a név sem lepte meg, közönyösen tekintett tovább is munkájára. — Hogyan Paulina ? — kiáltá fel csodálkozva a nő. Te még most is ilyen hideg maradsz? nem mosolygasz, s még képes vagy elhitetni, hogy ezen hírnek nem is örülsz ! — Nem örülök ! mondá a leány fagyos hidegséggel. — És igy kosarat adsz neki ? — Igen! — Ah ! ez képtelen önfejűség! kiálta fel a nő titkolhatlan boszankodással. Soha éltemben nem láttam ilyen hideg érzéketlen teremtést! Nem hiába mondtam én már régebben atyámnak, hogy te örökös vén leány fogsz maradni ! — s ezzel felindulva hagyta el a szobát, hogy a leány válaszát atyjának megvigye. Paulina midőn maga volt, arczát kezeibe rette, fejében a gondolatok zsibongva tódultak elő. Bekalandozá elméjében a múltat, jelent és jövőt, ezt a remények országát, mely nem ígért neki semmit. Pusztán terült az el előtte, messze, kietlenül, kiváló pontok nélkül Semmi váz, még egy világító napsugár sem vonult azon keresztül, hideg és fagyos volt az mint a jelen, melybe az édes múltnak egy sugarát sem lehetett áthozni, hogy az élet iránti bizalmat megtarthassa. Az önmagára eszmélés gondolatánál a fagy engedi, az érzéketlenség felolvadt keblében, s könyköny után pergett le szép sötét szemeiből. És ismétlé azt mit annyiszor gondolt. Én nem leszek boldog soha! — sohajtá — már szivem nem úgy van alkotva! nem is várok hát semmit! De Illfalvy neje legyek én ? midőn ő azt mondá hogy . . . nem . . . nem! ez nem fog megtörténni! A könyek maradványa még ott fénylett szemében, midőn atyja magához hivatá, ki komoly szigorú arczczal fogadá őt és mondá :— Gyermekem! tőlem kezedet két olyan férfi kérte meg, kiknek mindenike becsülésemre érdemes. Nincsen anyád ki szivedet gyöngédségével bizalmas vallomásra birja, ezért küldöm hozzád nénédet, hogy választásodat tartózkodás nélkül tudasd vele. De miként megértem, te ezen kinyilatkoztatást tőle komolyan nem vetted: azért hivattalak tehát, hogy atyád kérdésére megfontoltabban válaszolj — Atyám! — válaszolt Paulina nem minden benső remegés nélkül, én Ottilia szavainak komolyságában nem kétkedtem, és akként válaszoltam. Az atya kezének ingerült mozdulatával árulá el belső elégedetlenségét. — Való tehát — szólt — mit nénéd monda, hogy te a házasság iránt annyira idegenséggel viseltetel! Te tehát agg napjaimat a sorsod iránti aggodalmaknak akarod kitenni? Meg akarod zavarni azon nyugalmat, melylyel téged elhelyeztetvén végnapjaimra gondolhattam volna, s keserűvé kívánod tenni a végpillanatot. — Atyám! atyám! — kiáltá a leány elérzékenyülve. A mennybeli atya meg fogja engedni hogy te még sokáig élj ! s mindaddig nem leend okod gyermeked sorsán aggódni. — Ezen bizonytalan időhez, viszont az apa komoran — nem lehet kötni semmit, s a napok melyek hátra vannak, csak annál emésztőbbek lesznek rám nézve , mert nem valék képes engedelmes gyermekeket nevelni. Paulina szive mindinkább összeszorult kebelében, nénje sorsa jutott eszébe, ki évekig volt száműzve az atyai háztól s okozott bánatot a szülőknek, mivel jóváhagyásuk nélkül választá férjét. Előtte is két kérő áll most, és neki szabad akaratot engednek a választásban, de ő nincs azon szerencsés helyzetben melyben nénje volt, az ő szive nem hajlik egyikhez sem, sőt vonaglik az ezekkeli összeköttetés gondolatára. És ha az ezekkeli házasság iránti vonakodásának okát kívánnák tudni, nem mondhatná azt meg. Nem mondhatná meg, hogy nem szeretheti őket, mert szeret egy másikat, ki iránti szerelmét pedig ki akarja irtani kebeléből, mert szerelmére érdemesnek nem tartja. És kinek neje nem akarna lenni soha ! Oh miért ég úgy a szív, midőn minden áron menekülni akarunk a lángok elől ? Miért kell a vágyaknak a sors rendeletével összeütközésbe jönni ? Miért foglalja el a szerelem akaratunk ellen uralmát a szív fölött ? Miért jó a szív ellenmondásba önmagával, hogy szeretni nem szűnik meg akkor, midőn ezen szerelmet hibásnak vallja ? Paulina nem gondolta, csak úgy átérezte ezeket. Tudta, hogy önboldogságáért semmit sem tehet, s igy mások akaratját kelle teljesitnie, s a rárohant különféle érzelmek árjában remegve kérdé: — Elkerülhetlenül kell-e választanom, atyám ? — Ha csak oktalan daczczal nem akarsz ellentállani! — Választani fogok! — mondá a leány oly kifejezéssel arczában, melynek segedtsége az atyát is megdöbbente. De Ágotay nem olvasott a szivekben, s egy pillanatnyi figyelemnél nem áldozott többet arra, azután szólt: — Jól van, gyermekem! — s megcsókolá leánya homlokát. A válasz nem épen annyira sürgető, holnap vagy azután sem 398 *«"